Múltidéző. A tavaly ősszel elhunyt egykori disszidens, Vlagyimir Bukovszkij a szovjet rendszer leghajthatatlanabb bírálói közé tartozott. De nem szerette Vlagyimir Putyin rendszerét sem, élete alkonyán pedig az Európai Uniót ostorozta keményen.  Még a 2000-es évek elején arról beszélgettünk vele, hogy meddig ért el a ’70-es években a KGB keze, miért bomlott fel a Szovjetunió, és hogy tetszik neki, ami ezután jött. Idézzük fel!

– Bő évtizeddel a rendszerváltás után egyre több jel utal arra térségünkben, hogy az emberek gyorsan felejtenek. Főképp úgy, ahogy azt ma Magyarországon látjuk. A média aktív közreműködésével egyesek heroikus, mitikus ködöt bocsátanak a diktatórikus múltra. Sokak szemében megszépülnek így a kommunizmus évtizedei. Az Ön élete azonban élő bizonyíték a terror hol keményebb, hol puhább válfajának embertelenségére. A feledékenyek és az új generációk számára elevenítsük fel, hogy miért is lehetett annak idején a szovjet típusú rendszerekben börtönbe kerülni.

– Ez bizony egyszerű volt! Engem például 19 évesen azért tartóztattak le először, mert tiltott könyvet, a jugoszláv kommunista Milovan Gyilasz egyik művét találták nálam. Ez persze csak ürügy volt, hiszen akkor már figyeltek. Rendszeresen felolvasásokat szerveztünk ugyanis Moszkvában a Majakovszkij téren indexen lévő költők verseiből. S mivel ez a hruscsovi olvadás idején nem számított bűncselekménynek, más indokot kellett találni a lekapcsolásomra. Mindenkit figyeltek, a telefonokat lehallgatták, s a rendszer fennállásáig dolgozott az ügynöki hálózat.

– A 60-as évektől a polgárjogi mozgalmak erősödésével ismét húzott egyet a nadrágszíjon a rendszer. Egyre keményebb lett a megtorlás, hogy csak a Szinyjavszkij-pert említsük. Ekkor már Ön is hétévi szabadságvesztést kapott. Mivel „érdemelte” ezt ki?

– Spontán mozgalmi jellegű önszerveződés volt a miénk, amelyben mindenki mással foglalkozott. Én például a pszichiátriai intézetek törvénysértő gyakorlatának leleplezésével, hiszen abban az időben elterjedt gyakorlat volt, hogy az ellenzékieket zárt osztályra utalták. Erről gyűjtöttem bizonyítékokat, az eredményről pedig adtam néhány interjút nyugati televízióknak, köztük a CBS-nek.

– Sok szörnyűséget hallottunk a Gulagról. Mennyiben különböztek ettől a ’70-es évekbeli börtönviszonyok?

– Lényegi különbség volt, hogy a sztálini időkkel szemben itt már nem hagyták meghalni az elítélteket. A lét-nemlét mezsgyéjén, de azért létezhettünk. Míg a sztálini büntető intézetek, ahogy Szolzsenyicin fogalmazott, megsemmisítő lágerek voltak, ahová begyűjtötték az embereket, s nem törődtek azzal, hogy túlélik-e a büntetést. Dolgozó állatok voltak a rabok, ingyen munkaerő a nagy építkezéseken, a bányákban.

– A börtönből azonban egy váratlan fordulattal Nyugatra vezetett az útja. Amerikai közvetítéssel a híres chilei kommunistára, Corvalánra cserélték. Ma már tudja, hogy miért éppen Önre esett a választás?

– Amikor 1992-ben a pártarchívumban kutathattam, megtaláltam az ügy anyagát, de arra az iratokból nem kaptam választ, hogy miért éppen engem cseréltek ki.

– Sokak számára hasonló váratlansággal omlott aztán össze a kommunizmus is. Ön szerint Mihail Gorbacsov tisztában volt vele, hogy idáig fajulhatnak a dolgok?

– A párt vezetői az 1981-es lengyel események után már tisztán látták, hogy a rendszer a csőd szélén áll, így a túlélés reményében intenzíven fogtak hozzá a megreformálásához. Jurij Andropov idején mindez nagyon céltudatosan folyt, Gorbacsovra pedig azért esett a választás, mert fiatalabb volt a többieknél, jobban mutatott a tévében, így alkalmasabbnak találták a terv végrehajtására. A folyamat azonban 1988-ban megtorpant, s elkezdődött az improvizálás, ami felgyorsította az összeomlást. Ez a párt ugyanis mindent tudott, csak improvizálni nem. Ahhoz azonban elég volt az idő, hogy a KB utasítása alapján magánkézbe mentsék át a gazdaságot.

– Eközben nagy remények közepette, mintegy a rendszer alternatívájaként, felbukkant a színen a kegyvesztett párt apparátcsik, Borisz Jelcin. Összeomlott a Szovjetunió, aztán, hogy ugorjunk egy nagyot, a kezdeti lendület, lelkesedés is apátiába csapott át. Az ország immár más szinten, de ismét a káosz, a szétesés állapotában volt, amikor színre lépett az utód, Vlagyimir Putyin, akiről Ön sokakkal ellentétben meglehetősen lesújtóan vélekedik. Ön szerint az ország mostanihoz hasonló összeszedésének volt másfajta alternatívája 2000-ben?

– Ekkor már nem nagyon, de 1991-ben bizony még volt a jelenlegi útnak alternatívája. Jelcin azonban nem volt képes átlépni a saját árnyékát. Pedig ekkor azt csinálhatott volna, amit csak akar! Ehelyett tétlenkedett, pedig mi arra kapacitáltuk, hogy nyilvános perben mondjon szimbolikus ítéletet a kommunizmus felett. A miniszterektől a KGB akkori vezetőjéig, Bakatyinig mindenki egyetértett az elképzeléssel. Az elvetélt kommunista puccs után adott is volt minden ahhoz, hogy ily módon pontot tegyünk a múltra. Jelcin azonban nem tett semmit, elvesztegette az időt, a lehetőséget, s rövidesen már defenzívába is kényszerült. Az ország mindenható urából gyorsan gyenge figura lett, aki egymás után cserélgette a csapatát, végül pedig már egyetlen célként csak a túlélés lebegett előtte. Utódként is csak olyan valaki jöhetett számításba, aki immunitást biztosít számára. A büntetlenséget pedig csak a KGB szavatolhatta Jelcinnek, így egymás után jöttek e körből a miniszterelnökök, Sztyepasin, Primakov, Putyin. Csak idő kérdése volt tehát a váltás. Jelcin elszalasztotta a lehetőséget, mert az országra rátelepedett a KGB, illetve a párt megszűnésével leszakadt, s oligarchává avanzsált, majd most újra megszelídített agentúrájának, valamint a vadkapitalizmus virágzásával vérszemet kapott kriminális szférának a szövetsége. Ebből pedig nincs kiút, hiszen a piac két dolgot, magántulajdont és szabad versenyt feltételez, a maffiagazdaság azonban egyiket sem engedi kibontakozni. A Nyugat pedig – szintén lezárva a fejlődés útját – rövidlátó érdekei, így például a közelgő közel-keleti háború miatt számára felértékelődő alternatív energiaforrások biztosítása érdekében legitimálja ezt a rendszert. Ebből kiindulva akarja minden áron normális partnernek látni Oroszországot.

– Indulatait megértve hadd jegyezzem azonban meg, hogy az elmúlt időszak orosz külpolitikai nyitást kísérő eseményei éppen azt igazolják, hogy a Kreml valóban igyekszik mindinkább kiszámítható, normális partnerré válni

– Az én véleményem az, hogy butaságot csinál Amerika vagy az EU, amikor azt hiszi, hogy érdekeit szolgálja a látványos közeledés Oroszországhoz. Az igazság ugyanis az, hogy az Oroszországot ma is irányító klientúra az úgynevezett felszabadítási mozgalmak keretében évtizedeken át nevelte ki a terroristákat, hozzájárulva ezzel a nemzetközi terrorizmus megerősödéséhez.

– A dolog ennél azért bonyolultabb, s e tétel alátámasztására hadd említsem meg Oszama bin Ladent, akit éppen a CIA képezett ki…

– Ez igaz, de azt a helyzetet is az afganisztáni szovjet behatolás idézte elő. Vitán felül áll tehát véleményem szerint, hogy a mai nemzetközi terrorizmus melegágya a Szovjetunió volt.

♦

Quo vadis, Európa? Egy holland újságíró anno nekiszegezte a kérdést José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság akkori elnökének, hogy mi lesz az unióból a lisszaboni szerződés jóváhagyása után. Barroso válaszában azt mondta, hogy mint egyetemi előadó az uniót egy birodalomhoz szokta hasonlítani, mert méreteiben egy birodalomnak felel meg. Azzal a különbséggel, hogy a birodalmat egy központi erő hozza létre, míg itt a tagállamok a saját akaratukból adták fel a szuverenitásuk egy részét.

Nem így látta ezt Vlagyimir Bukovszkij. Az egykori szovjet disszidens szerint szó nincs arról, hogy az egyes országok lakossága önszántából döntene szuverenitása feladásáról. Ha ugyanis egy-egy népszavazás eredménye nem tetszik az unió vezetőinek, akkor addig szavaztatják a népet, míg a jó eredmény ki nem jön. A dánokat például háromszor szavaztatták meg a maastrichti szerződésről, mert az első két alkalommal nemet mondtak, az íreket hasonlóképpen kétszer a nizzai szerződésről. Igaz, Svájcban érvényesült a népakarat: eddig ötször szavaztak az európai uniós tagságról, és ötször mondtak nemet.

Bukovszkij akkor beszélt erről, amikor a Fidesz meghívására Brüsszelben járva interjút adott a Brussels Journal nevű konzervatív újságnak. Mint mondta, sokan nem értik, hogy miért lát ő hasonlóságot az Európai Unió és a Szovjetunió között, de mivel a szovjet ideológián nevelkedett, rögtön megérzi, ha valami hasonlót tapasztal. A Szovjetunió például ki akarta fejleszteni a „szovjet ember” típusát, amely nem kapcsolódik nemzetekhez. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint amikor az unió vezetői az „európaiakról” beszélnek.

Bukovszkij hasonlóságot látott az Európai Bizottság és a szovjet Politbüro között is. Mint mondta, a fő hasonlóság abban van, hogy egyiket sem a lakosság választja közvetlenül, hanem tulajdonképpen a tagok egymást nevezik ki. Igaz, van egy különbség is, a Politbürónak sohasem volt annyi tagja, mint az Európai Bizottságnak. Igaz, az Európai Parlamentet közvetlenül választják, de milyen kérdésekben dönthet? Szerepe nem sokban különbözik a valamikori szovjet nemzetgyűléstől. Persze nincs Gulag, nincs KGB, de az Europol felépítése nagyon hasonló az utóbbihoz, és hatalma még nagyobb is.

♦

VLAGYIMIR BUKOVSZKIJ a Szovjetunió polgárjogi mozgalmának egyik legaktívabb résztvevője. Több ízben elítélték, utoljára 1972-ben hétévi szabadságvesztésre, de négy év múlva Svájcban kicserélték a Chilei Kommunista Párt első titkárára, Louis Corvalánra. Ekkor megfosztották szovjet állampolgárságától. A Cambridge University hallgatója lett, majd agyfiziológiai kutatásokat végzett a Stanford Universityn. A Szovjetunió felbomlása után ismét hazautazhatott, 1996-tól azonban indoklás nélkül, de nem kap vízumot. Cambridge-ben élt, tudományos munkával foglalkozott, több könyvet és számtalan cikket publikált Nyugaton. 2019 októberében hunyt el  77 éves korában.