//Értekezés a tolmácsolás hasznáról…

Értekezés a tolmácsolás hasznáról…

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal azt idézi fel, amikor tolmácsként kereste a kenyerét. Lássuk tehát, milyen váratlan helyzetekbe  kerülhet egy tolmács.

Minden kezdet nehéz. Ez a bölcs közmondás szinte a világ minden nyelvén ugyanaz. S ugyan mivel kereshet pénzt egy mindig „lukas zsebű” – van erre más, kevéssé ildomos szó is – egyetemista, ha megszorul. Egyetlen financiálisan konvertálható szellemi tőkéje a nyelvtudás. Hát beveti, ahogy tudja. A legkézenfekvőbb a tolmácsolás. És később is megmenti, ha üres a kassza. Orosz szakos lévén, frissen házasodva, családi életem indulásakor én is kihasználtam ezt a lehetőséget. Akkortájt ez viszonylag könnyen ment, sok volt a magyar-szovjet kapcsolat és a kötelező iskolai orosz nyelvoktatás ellenére, kevés volt az igazi nyelvtudó fő. Nota bene – később, a rendszerváltás után angol és német nyelvi ismereteim segítettek ki kacskaringós pályámon, ha rászorultam. Óh jaj, mi magyarok valahogy sohasem büszkélkedhettünk nyelvtudásunkkal. Most is 40 ezer fiatal értelmiségi kap diplomát nyelvtudás nélkül, és  lesz a „nemzet kovásza”.

„De térjünk vissza a hatvanas évek legvégére. Az a bizonyos tojáshéj még meg sem száradt a diplomámon, de már be kellett vetnem magam a mélyvízbe. Csepel Vas és Fémművek”

A nagyüzem akkoriban még létezett. Nem rabolták szét és osztották több ezer apró krecnire, vállalkozásra, feláldozva a munkában és szaktudásban edzett munkásréteg életét. Szovjet küldöttség. A vendégeket fogadó és kalauzoló mérnök kedves középkorú férfi. „Nem kell tolmács” – nyugtat meg. Én, látván az asztalon a magukat barnásan és csábító ropogósan kínáló pogácsákat, nem tudtam megállni, felkaptam egyet és elfeledkezvén az acélöntés titkairól, kéjesen majszoltam a tepertős (vagy töpörtyűs) csemegét. Otthon alaposan felkészültem, bevágtam az esztergapad, sík és függőleges marógép és az öntöde tucatnyi szakszavát – még magyarul sem tudtam eladdig. De most nem volt szükség frissen szerzett nyelvtudásomra. S akkor jött a villámcsapás a derült égből.

– Hogy mondják azt, hogy szerszámkészítő? – fordult felém az ismertetésben elakadt mérnök. A szakszavakat nyilván tudta, de ezt az általános kifejezést nem.

Nagy nehezen lenyomtam a torkomon akadt pogácsa falatot. Közben eszembe jutott a híresen poliglott, Valentyin Berezskov emlékirata, ahol leírja, 1943-ban Teheránban a nagyok, Roosevelt, Churchill és Sztálin közötti tanácskozáson nem tudta megállni, hogy bele ne harapjon a neki is feltálalt beefsteakbe.

„Sztálin éppen akkor szólalt meg, s miután hiába várta szavait angolul, szemrehányón hátra fordult”

Valentyin, aki háború lévén évek óta nem látott ilyen gyönyörű szelet marhasültet, kétségbeesetten csócsálta a falatot. ”Kiköpni nem lehetett, lenyelni nem tudtam” emlékezett az esetre később.

– Magát nem enni hívták ide, – a generalisszimusz csak ennyit mondott és szerencsétlen tolmács már valamelyik táborban érezte magát. Nem ez lett a dolog vége, tekintélyét és szaktudását később, mint washingtoni nagykövet kamatoztatta, majd pályafutását a kaliforniai egyetem professzoraként fejezte be 1998-ban.

Én azonban nem a nagyok asztalánál ültem, hanem a Csepel Vas és Fémmű szerényen berendezett fogadószobájában. Agyam villámgyorsan kapcsolt. Még bölcsészkarra jártam s szerencsére évekkel korábban, amikor még nem szüntették meg a gimnáziumok tagozatos felosztását, „humánba” jártam és latint is tanultam. Nyomban kigyúlt az a bizonyos fény az agyamban. Instrumentum – latinul szerszám. S miután az orosz tanszéken ószláv gyökerekre is támaszkodva megtanultuk, hogy van szakmai képző az oroszban, habozás nélkül rávágtam „insztrumentalscsik”. Tekintélyem nyomban megalapozódott. Egy rossz szokásra viszont szert tettem.

„Megtanultam, hogy tolmácsként a hivatalos ebédeken az illedelmes étkezés szabályait betartva, hihetetlenül gyorsan be kell lapátolni az ételt. Különben hoppon maradsz és kopoghat a szemed egész nap. Ezt a tulajdonságomat nyelvtudásommal azonos fontossággal alkalmaztam parlamenti elnökök sajtósaként, majd később Brüsszelben az EU-ban”

Még egyetemistaként kalauzolnom kellett egy szovjet köztársasági filmminisztert. Soha ilyen élvezetesen nem kerestem pénzt. Naponta 4-5 magyar filmet is megnéztünk a film főigazgatóság kellemesen hűvös mozi termében a Szalay utcában. A magyar film a csúcson volt, s erről, miközben fülbe súgtam a szöveget, magam is meggyőződhettem. Makk Károly, Fábry, Jancsó, Szabó István és a többiek ekkor lettek kedvenceim. S ekkor tudtam meg valamit, aminek kikürtölésével most megsértem a szakma örök szabályát – felejtsd el, mit tolmácsoltál.

A filmminiszter szégyenlősen megkérte vendéglátóit, hadd nézhesse meg „A veréb is madár…” című vígjátékot. Nem értettük a dolgot. A vendégnek jó ízlése volt, komoly előtanulmányokat végzett, a Szovjetunióban be nem mutatott magyar művészfilmek listája a rendelkezésére állt. De a vendég óhaja mindenek előtt. Végigélveztem Kabos László hasizomrengető bohóckodását, elgyönyörködtem Medveczky Ilonában, elégedetten látva, hogy nem csak remekül táncol… Utána italozás közben a vendég szégyenlősen bevallotta, azért akarta látni a filmet, mert a szovjet főtitkárnak, valahányszor Budapestre látogatott, le szokták vetíteni – természetesen a „vágatlan kópiát”. Kíváncsi volt rá…

„Külön dolog az úgynevezett szinkrontolmácsolás, amihez ragyogó nyelvtudás mellett hihetetlen koncentráció is kell”

Akkoriban egyik legkiválóbb orosz nyelvi művelője a nyelvtudását Kazahsztánban hadifogolyként, majd tűzoltóparancsnokként megszerző Galgóczy Árpád volt. Ő sem maradt meg a tolmácsolás mellett, ragyogó költő-műfordító vált belőle. Az orosz líra számtalan klasszikusa mellett a későbbiekben ő ajándékozott talán a leghitelesebb Anyegin fordítással. Ám író-költőembert szinkronban tolmácsolni – ez olyan próbálkozás, mint fából vaskarikát készíteni.

Vagy fél évszázaddal előtt még volt rá lehetőség, hogy a magyar irodalom költő-fordítóit eszmecserére invitáljuk hazánkba. Petőfi volt az egyik téma. Felvonultak az orosz fordítás irodalom jeles alakjai is.

A magyar költő azonban már akkoriban is lázongó és plebejus volt. A kimondottan szakmai tanácskozásba is beleszőtte hazai kulturális irányítással szembeni elégedetlenségét, renitens gondolatait. Kiss Dénes izgalmas felszólalásában azt a szituációt boncolgatta, amikor Petőfi menekült a segesvári csatamezőről, és az utolsó szemtanú ki életben látta, Lengyel József orvos lovon elvágtat mellette.

„Mi lett volna, ha a doktor úr felajánlja lovát, vagy egyszerűen maga mellé ülteti a nemzet költő büszkeségét, tette fel a dodonai kérdést a jeles költő utód. Majd egy szellemes, egyszerre irodalomtörténeti és logikai csűrcsavarral tovább gombolyította az elmélkedés fonalát és aktualizálta a helyzetet.

„Ilyen helyzetben vannak a kortársi magyar költők, nekik is hiányzik a nem pegazusi paripa, s nem ülhetnek fel rá. A célzás egyértelműen kétértelmű volt. Hétköznapi magyarra átültetve, az akkori kulturális politika nem ad lovat a költők alá”

A míves hozzászólást becsülettel és kapkodva átültették a világnyelvekre, ám hogy a külföldi vendégek mit értetek meg belőle, arra nyomban fény derült. Egy ifjú és a magyarhoz hasonlóan heves vérmérsékletű kazah költő kért azonnal szót.

– Ha barátainknak ez a gondja, felajánlom, hogy a kazah pusztákon őrzött nagyszerű lóállományból küldünk néhányat magyar költőtársainknak. Írjanak kedvükre, szabadon…

Dübörgő és jóindulatú taps köszönte meg Olzsasz Szulejmenovnak, az időközben nemzetközi hírnévre szert tett, a szovjet irodalomba oroszul írt verseivel berobbanó kazah költőnek a felajánlkozását. Mellesleg hosszú ideig ő sem volt kegyeltje a hivatalos irodalompolitikának. Lehet, hogy ez, az ösztönös ellenzékiség a hatalommal szemben késztette a parádésan szellemes felszólalására? Feltehetően ő egyedül értette meg magyar kollégája beszédének szöveg mögötti tartalmát… Amit talán még a tolmácsok sem.

„Hogyan áll ma a magyar vagy a kazah költészet lovászati szempontból?”

Nem könnyű rá válaszolni. Nekünk nincs szégyenkezni valónk. Buda Ferenc alaposan kivette részét a kazah irodalom megismertetéséből és fordításából. S nem volt egyedül. A sajnos korán, 58 évesen sorainkból távozott Körmendi Lajos ugyancsak alkotói munkásságának jelentős részét szentelte annak, hogy a hazai olvasókat megismertesse a számunkra oly egzotikus és népköltésű gyökerű kazah irodalommal.

Lám, miféle gondolatokat ébreszthet az elmélkedés a tolmácsolás hasznáról. Vajon csak arról? Miről is írt a Nagy Anton Pavlovics Csehov örökérvényű munkájában, melyek oly csábítóan megtévesztő a címe: „A dohányzás ártalmasságáról”?

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.