//Emlékül a hősöknek
II. János Pál pápa (Köztársaság) tér 26., a Budapesti Pártbizottság székháza #moszkvater

Emlékül a hősöknek

MEGOSZTÁS

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején két világ állt egymással szemben. Végül a megújulás, a függetlenség vágya elbukott. Eltiporta egy bűnös rendszer. Persze, mint minden forradalomnak, 1956-nak is volt árnyoldala. A jó oldalon sem csak hősök voltak, míg a rendszer védelmében sem csak rosszak. Mindkét oldal siratja az áldozatait. Ez az írás a forradalom csúnyábbik arcát mutatja meg. A megbocsájtás jegyében, az ártatlan áldozatok emlékét tisztelve tesszük közzé olvasónk írását. Tudva azt, hogy sokaknak nem fog tetszeni, ám ennyi év után a társadalmi megbékélés érdekében a végül mégis csak győztes oldal ennyit talán már megtehet.

Mohl János írása a #moszkvater.com számára

II. János Pál pápa (Köztársaság) tér 26., a Budapesti Pártbizottság székháza #moszkvater
II. János Pál pápa (Köztársaság) tér 26., a Budapesti Pártbizottság székháza
Fotó:FORTEPAN/Nagy Gyula

Két hős beszélget. A ‘45-ös büszkén dicsekszik az ‘56-osnak, hogy ő a napokban kapta meg a „kinevezést”, hogy ő hős lett, és kérdezi az ’56-ostól, hogy ő is hős lett-e már. Az 56’-os erre azt válaszolta, hogy még nem, de már intézik.

„Minden népnek, nemzetnek vannak hősei”

S vannak olyan időszakok egy-egy országban, amikor a hatalmon lévő vezetők választanak ki személyeket a történelemből, és nevezik ki őket hősöknek, hogy ezzel is visszaigazolják tetteik hitelességét vagy hiteltelenségét. Nálunk még ezt is túl tudták tolni.

Néhány évvel ezelőtt még állami ünnepségeken az első sorban díszegyenruhában, rendfokozatukban előléptetve ültek az „élő hősök”. Ezzel hiteltelenné válik mindkét fél. Ugyan is a hősök nem lehetnek élő személyek. A hőssé válás egyik feltétele, hogy nem élő személy.

„Életét áldozta egy olyan nemes cselekedettel a hazáért és népért, amiért a hálás utókor őt hősként tiszteli, és büszke rá”

Volt időszak, amikor Magyarországon 1956 után három önálló fegyveres erő létezett. A honvédség, a határőrség és a karhatalom. 1956 előtt a karhatalom szervezetileg az Államvédelmi Hatósággal együtt tartozott a belügyminisztériumhoz. Mindhárom fegyveres erőnél sorozott állomány teljesített katonai szolgálatot. Kiképzésben semmi különbség nem volt. Az ellátott katonai feladatban és fegyvernemi kiképzésben volt különbség. Illetve még az, hogy a határőrség és a karhatalom a belügyminisztériumhoz tartozott. A határőrök az országhatáron teljesítettek folyamatos járőrszolgálatot, a karhatalmisták pedig békeidőben többek között objektumvédelmi, vasútbiztosítási feladatot láttak el, illetve természeti katasztrófa esetén segítettek a mentésben, kitelepítésben és a kiürített településeken hátrahagyott értékeket a fosztogatóktól védték. Háború vagy fegyveres konfliktusok esetén harci cselekedetek között a diverzáns csoportok felkutatása és megsemmisítése is feladatuk volt.

„Több országban a mai napig létezik karhatalom. Az Egyesült Államokban nemzeti gárdának hívják és a híradásokban is látható, hogy egy-egy tornádó pusztítás után őket vezénylik a helyszínre. De van Oroszországban is, ahol szintén gárda a neve”

E sorok írója is letöltötte évtizedekkel ezelőtt több millió honfitársával együtt a kettő év katonai szolgálatot. Megkaptam a behívót. Elmentem a megadott címre és helyre, majd onnan „panorámás Csepel” teherautóval elszállítottak egy laktanyába. Fogalmunk sem volt, hogy hova, milyen alakulathoz vagy fegyvernemhez. Másnap az első kiképzési napon tudtam meg, hogy hol vagyok, de fogalmam sem volt arról, hogy mi az, hogy karhatalom.

„Katonaság és kész. Megkezdődött az átalakításunk. Lebontották a polgári személyiségünket, és felépítették a katonait”

Véget ért a hathetes intenzív kiképzés, és már egy kicsit lazábbak voltak a napok. Egyik reggel a reggeli után volt egy kis pihi, amikor kivágódott a körlet ajtó. A nagyhatalmú század ügyeletes lépett be, és elkiáltotta magát: „Móóóóó honvéééd”. Azért, hogy egész délután nehogy én bukjak a fókára, az ő szintjén válaszoltam, hogy „jaaalen”. Egy percen belül kimenőben jelentkezzek a század parancsnoknál, szólt a parancs. A folyosóra lépve láttam, hogy szemből a másik körletből is jön egy bajtársam. Együtt beléptünk az irodába. A szolgálatvezető is ott volt. Parancs, mindketten lemegyünk a raktárba főtörzs et.-vel, fölveszünk egy fehér derékszíjat antantszíjjal együtt, valamint egy pár fehér kesztyűt. A fegyverállványról vegyük ki a fegyverünket, és egy üres tárat tegyünk be. Utána lemennek az alakuló térre, ahol xy főhadnagy egy Gaz parancsnoki kocsiban várja magukat.

„Rögtön levágtuk, hogy valahova díszőrségbe megyünk és a délutáni folyósó mosási szeánsz elmarad”

Beültünk hátra egymással szemben, és elindultunk Ceglédre. Jól kiképzett katonához illően hallgattunk. Megtanultuk, hogy a katonának akkor járhat a szája, ha eszik, vagy engedélyt kapott rá. Útközben egy virágüzletbe bementem a fhdgy.et-vel, kihoztam egy koszorút, betettem a lábaink elé és visszaültünk. Ceglédre érve egy ház előtt ismét megálltunk a parancsnok bement, és kis idő múlva egy idősebb házaspárral jött ki. Ők is beültek a két hátsó szabad ülésre. Irány a temető.

A temetőben megkoszorúztuk az egyik sírt, majd a fejfa két oldalán díszőrséget álltunk. Közben a házaspár és a parancsnok beszélgettek, majd a nő a sírhoz lépett, lehajolt, és a fehér szalagot, amin a fia neve volt, végigsimította. Visszalépett a férjéhez, feléje fordult, arcát a két tenyerébe temette, a mellére hajolt és elkezdett sírni. A férfi is küzdött a könnyeivel. Ezután hazavittük őket, irány a laktanya. Vacsorára vissza is érkeztünk. Megúsztuk a folyosó mosást.

„Ezzel részemről véget ért az esemény. Nem foglalkoztam a történtekkel tovább”

Telt múlt az idő, és amikor szakaszvezető tisztes lettem, engemet is beosztottak század ügyeletesnek. Addig csak úgy elszáguldottam én is az ügyeletes pult előtt, amelyen volt egy telefon, és az ügyeleti napló, a pult fölött ott lógott a címer meg egy óra. Amikor szolgálatba léptem, átvettem az ügyeleti naplót, fölnéztem egy pillanatra, hogy beírjam az ügyelet átvételének időpontját, és akkor vettem észre, hogy nemcsak a címer és az óra lóg a pult fölött, hanem egy bekeretezett fénykép is. Láttam, hogy egy katonát ábrázol. Elolvastam a nevét és alatta a születési és halálozási dátumot.

„Ekkor villant be, hogy ez az a katona, akinek a sírját pár hónappal azelőtt megkoszorúztuk, és ahol díszőrséget adtunk. Vagyis ő szintén ugyanannak a századnak volt a sorozott katonája egy pár évvel előttem, amelyiknek most én is vagyok”

Leszereltem a katonaságtól, de maradtam a haza fegyveres szolgálatában egy egészen más területen. Közben családalapítás, gyerekek és tanulás, különböző iskolák elvégzése. Évenként a mai napig bajtársi találkozó néhány volt katonatársammal, akikkel a seregben szorosabb bajtársi kapcsolat alakult ki. Felidézzük az akkori eseményeket és jót beszélgetünk.

Jött a rendszerváltozás. Meglepődve tapasztaltam, hogy egyszerre milyen sok hősünk lett. 45’-ös és 56’-os hősök. Hogy ezek az emberek mit csináltak, miért lettek ők most hősök, nem érdekelt. Tudom, hogy élő emberek hőssé válása nem történhet meg még állami aktuálpolitikai elismeréssel sem. Ekkor eszembe jutott, hogy katona koromban egy bajtársammal megkoszorúztuk egy a Köztársaság téren 1956-ban elesett katona sírját, majd utána díszőrséget álltunk a sírjánál ezzel fejezve ki katonai tiszteletadásunkat.

Hogy lehet az, hogy a hősök még élnek és virulnak. Jelenlétükkel „fényezik” az állami politikai rendezvényeket, miközben azok, akik a haza védelmében a külső vagy belső ellenséggel vívott harcban életüket vesztették, egyszerűen feledésbe merültek. Sőt azokat, akik a katonákat egyszerűen lemészárolták, még most is sokan, akik csak a propagandából ismerik az eseményeket, „Köztársaság téri” hősöknek tartják.

„De nézzük röviden, hogy mi is történt a Köztársaság téren”

A Köztársaság téri Budapesti Pártbizottság épületének ostroma október 30-án történt. Addigra sok köztörvényes bűnözőt és a Horthy-rendszer volt nyilas, csendőr és katonatisztjeit szabadítottak ki a börtönökből és fegyvereztek föl. Az épületben 40 fős őrség volt 2 fő parancsnokkal együtt. Voltak köztük honvédtisztek, kerületi rendőrök és a karhatalom sorkatonái, illetve tisztjei. Rajtuk kívül egy párttitkár és 40 polgári személy, a konyha személyzete, szakácsok, felszolgálók, irodisták, fűtők, karbantartók, kapus. Tehát a többségük polgári személy volt.

Az épület ostroma 10 óra után néhány perccel kezdődött. Az őrség kézi fegyverekkel védte az épületet a mintegy 20-30 szoros túlerővel szemben. A tűzvezetési irányokból, az épület emeleti szintjeinek megfelelő magasságból történő tűz alatti tartásából, jól megválasztott és fedezett lőállásokból egyértelműen látható volt, hogy ez egy katonai szakértelemmel átgondolt, megtervezett támadás volt. A védők többször is kértek segítséget, de ekkorra már a kormányszervek kezéből kicsúszott az irányítás, a fegyveres erők és szervezetek is felbomlóban voltak.

„Nem jött segítség”

Viszont úgy 11:30-kor tüzérség érkezett a térre és elkezdte lőni az épületet. Délután fél 3 felé szétlőtték az épületet, több halott és sebesült feküdt a földön, valamint a lőszer is elfogyott. Az irodában tartózkodó egyetlen párttitkár kiadta az utasítást az ellenállás megszüntetésére. Ő és két tiszt vállalkozott arra, hogy az épületből kimennek, és a támadók tudomására hozzák, hogy feladják a harcot. Kezükben fehér zászlóval – az egész világon a megadás egyezményes jele – kiléptek a bejáraton, és egy sorozattal azonnal mindhármukat leterítették. Ezt követően a többi fegyvertelen és feltartott kézzel kilépő katonát is lemészárolták. Összesen 24-en haltak meg. Hatukat kirángatták az épületből, félholtra verték, és lábuknál fogva akasztották föl őket a téren a fákra. A többiek súlyos sérülten az irodák padlóján fekve maradtak. A téboly azzal folytatódott, hogy a halottakat még meggyalázták, tetemüket megcsonkították. A téren sok civil is tartózkodott, és többen voltak, akik nem számítottak ilyen brutalitásra. Nem tetszett nekik, de nem mertek beavatkozni, féltek, hogy velük is végezni fognak.

„Az én bajtársam a kivégzett 24 katona között volt. Ők parancsot kaptak egy objektum, és a benne dolgozó emberek védelmére. A katona nem szelektálhat, hogy most a vasúti hidat megvédi, a Köztársaság téren álló épületet pedig nem, mert akkor éppen egy pártiroda működött benne, vagy a szakácsot és a kapust is megvédi a kazánfűtőt meg párttitkárt pedig nem. A katona úgy van hazájának állampolgáraival, mint az orvos a hippokratészi esküvel. Nem tehet ember és ember között különbséget”

Tudom, hogy van díszpolgár, de már van „dísz hős” is.  Pontosabban nagy valószínűséggel, már a természetes körforgás miatt nem mindenki lehet közöttünk. Viszont az aktuálpolitikának köszönhetően abban a tudatban távoztak, hogy hősök lettek. Azonban ezek a „dísz hősök” is katonák voltak, a magyar királyi honvédség honvédjei. Akaratuk ellenére vettek részt egy felesleges, a képesség hiányos politikai vezető rossz politikai döntései miatt a háborúban.

A Szovjetunió nem készült háborúra. Tisztában volt vele, hogy sem katonailag, sem gazdaságilag sem semmilyen téren nem képes egy háborút megvívni. Ezért is kötött Németországgal megnemtámadási egyezményt. Ugyanakkor az Európában folyó eseményekből arra következtetésre jutott, hogy nagy valószínűséggel nem lesz elkerülhető.

„Hogy csökkentse a német orientációjú potenciális ellenfelek számát, Magyarország irányába diplomáciai úton pozitív lépéseket tett”

Vjacseszlav Molotov a Szovjetunió külügyi népbiztosa /nálunk külügyminiszter/ bekérette a moszkvai magyar nagykövetet a minisztériumba egy baráti beszélgetésre. Kérte, hogy tolmácsolja a magyar kormány felé, hogy a Szovjetunió arra kéri Magyarországot, maradjon ki a Szovjetunió elleni háborúból. A nagykövet hazatérésekor jelentette a külügyminiszternek a szovjet kormány kérését. A kormányzó a Portugáliában írt emlékiratában azt írta, hogy akkor ez az információ hozzá nem jutott el.

A Szovjetunió 1941-ben a Budapesti Nemzetközi Vásár történetében először eljött Budapestre, és a magyarok számára is érdekes és fontos termékeket állítottak ki. Ezzel párhuzamosan egy igazán nagyvonalú gesztust tettek felénk. Ünnepélyes keretek között katonai tiszteletadás mellett a Hősök terén visszaszolgáltattak 56 magyar honvéd zászlót, amelyeket a segesvári ütközet után, mint hadizsákmányt vittek el. Kifogástalan állapotban, hiszen nem egy katonai szerraktárban a sarokban porosodtak, hanem a Kreml múzeumában őrizték, és rendszeresen karban tartották.

„Diplomáciai beszélgetések során biztosítottak minket, hogy a pozitív hozzáállásunk esetén megtarthatjuk Észak-Erdélyt, esetleg a háború után az egész területet visszakapjuk, hiszen ők is méltatlannak tartják, hogy azt elcsatolták Magyarországtól”

Érdekes módon ezek az események a „díszmagyarjainknak” agyában nem keltettek semmilyen gondolatokat. /Megjegyzés, ekkor „lehet öt dekával több” mondással az éppen akkor szabaduló Rákosit elkérték és elvitték a Szovjetunióba./

Látva, hogy semmi reakció, 1942-ben is kiállított a Szovjetunió. Ezúttal már „érdekesebb” dolgokat is bemutatott. A harctéren összeszedett lelőtt német katonai repülőgép, és más harci eszközök roncsait is kiállították. Ez kemény figyelmeztetés volt. Közben felállították a második magyar hadsereget, és úgy, mint az elsőt elküldték a „darálóba”. Minden egyezmény nélkül egy másik ország agresszív hódító hadseregének csatlósaként nemzetközileg elfogadott hadüzenet nélkül megtámadtunk, és pusztítottunk egy olyan harmadik ártatlan országot, amelyiknek semmi köze nem volt az országunk megcsonkításához, Magyarországgal nem is volt közvetlenül határos, és előzőleg nemes gesztusokkal baráti jobbot nyújtott felénk.

„Amit ezután kaptunk, azt elkerülhettük volna. Ők másképpen akarták, mi akartuk, hogy így legyen”

Természetesen a szovjet fronton elesett katonáink elvesztése nagyon fájt. Őket is hazavártuk, nem is kellett volna életüket áldozni idegen érdekekért. Ők a magyar történelem egy igen sötét korszakának értelmetlen áldozatai. Ők nem a hazára támadó külső vagy belső ellenséggel vívott harcban, vagy az országunk felszabadításáért vesztették az életüket.

Később, 1991-től 1992-ig másfél évet Németországban dolgoztam. Német munkatársaimmal számos állami ünnepen vettem részt. Egyetlen alkalommal sem láttam, hogy az első sorban díszegyenruhában, kitüntetéssel és előléptetve a Szovjetunióban harcolt wehrmachtos vagy SS katona büszkén feszítene.

„Én több mint ötven év múltával is örömmel gondolok vissza, hogy egy elesett hős bajtársam, Gajdán Imre sírját megkoszorúzhattam, majd díszőrséget állhatam a fejfájánál”

Csak 21 évet élt. Minden év október 30-án lelkemben a Köztársaság téren, a rádiónál és más állami épületnél ‘56-ban elesett katonákért megszólal a harang.

Az olvasóra bízom, hogy ki-ki maga döntse el kit tart katonai hősnek.

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)

MEGOSZTÁS