//Elharapott szavak
Lech Kaczynski #moszkvater

Elharapott szavak

MEGOSZTÁS

Emlékezés a szmolenszki tragédia évfordulóján Lech Kaczynski lengyel köztársasági elnökre

Sokan talán úgy gondolják, hogy az újságíró számára csupán munkadarab a politikus. Tudósít a megszólalásairól, bemutatja, majd darabokra szedi a programját, elemzi a lépéseit. Azonban az újságíró is ember. Közel kerülnek hozzá azok, akikkel sokat foglalkozik, s emberként is igyekszik megismerni interjúalanyait. Gyűlöl, szeret, de amikor ír, kellő intelligenciával megpróbál felülemelkedni ezeken az érzéseken. Vannak azonban pillanatok, amikor félre lehet tolni az újságírás kódexét, s nem tenni mást, csak szabadjára engedni a gondolatokat. Emlékezni. Lech Kaczynski tragikus halála ilyen pillanat.

 Lech Kaczynski #moszkvater
Lech Kaczynski
Fotó:Tóth Tibor

Forog a szalag. Egy évekkel ezelőtti beszélgetés hangjai felidézik az első interjú körülményeit. Az impozáns varsói elnöki palotát, amelynek klasszikus pompája akkor már ismerős volt, különben pedig elvonta róla a figyelmet a várakozás feszültsége. Lengyelország frissen megválasztott elnökére vártunk, akinek győzelmét sokan nem tudták megemészteni. Otthon és külföldön egyaránt kemény kritikával illették a politikusok és a sajtó egyaránt. S hogy a világ nagy médiumaival szinte egy időben adott interjút lapunknak, abban ott van a két nép ezeréves barátsága. No, meg minden bizonnyal az is, hogy a Magyar Nemzet azon kevés lapok közé tartozott, amelyek nem álltak be az ócsárolók hosszú sorába.

„Sajnálom, hogy a kommunizmus velejét, a hazugságot a sajtó tekintetében a nyugati országokban sem sikerült megtörni”

– jegyezte meg érezhető keserűséggel a hangjában, amikor felvetettem, hogy az egyik nagy, ráadásul konzervatív német lap mit írt róla. Teste megfeszült, szeme szikrát hányt. Aztán a tekintete megenyhült, s jóságos nagyapa módjára elmesélt egy történetet a nyugati sajtó működésének érzékeltetésére.

„Egyik ismerősömnek van egy nagynénje, aki egykor nagyon tehetséges fiatal egyetemi tanárnő volt Lengyelországban, majd férjhez ment egy ausztráliai férfihoz, s külföldön csinált karriert. Ma már idősebb hölgyként járogat haza évente egyszer. Itt elsősorban egy a liberális körökhöz tartozó ismerősétől tájékozódik, s amit az elmond, az neki maga a Szentírás. Mondhatjuk, a Nyugat ez a nagynéni, akinek itt van ez az egy ismerőse.” S mosolygott. Mert hiába akarják sokan morcos, örökké haragos embernek beállítani, igenis tudott mosolyogni.

„Nem volt egyszerű dolga. Sokan nem tudták, nem is akarták megérteni. Még a győzelmének sem nagyon örülhetett, hiszen az első pillanattól folyamatosan védekeznie kellett”

„Provinciálisak, buták, nem beszélnek nyugati nyelveket, s általában véve elképesztők”, záporoztak a jelzők rá és ikertestvérére. E felszínes és előítéletekkel terhelt megközelítés sokat elárult a kritikusokról is. Tény, hogy pártjuk, a Jog és Igazságosság ideológiája, amelyben kiemelt szerepet kap a család, a kereszténység, a patriotizmus és a morál, nem nagyon fér bele a mai nyugati gondolkodásba.

Ám a Kaczynski által képviselt gondolkodás nem egyenes folytatása a lengyel politikai diskurzusban hagyományosan megjelenő nacionalista áramlatnak. De hát ezt sem nagyon akarták megérteni. „Semmi sem tud annyira bosszantani, mint ha besorolnak a nemzeti demokrata hagyományok követőinek körébe, Pilsudski marsall táborával viszont nagymértékben azonosulok. Ami pedig a lengyel katolikus egyházat illeti, emlékezzünk csak arra, hogy milyen szerepet játszott például a XIX. században a lengyelség megőrzésében, aztán a második világháború után, végül a kommunizmus megdöntésében! Mindez megmutatja az egyház helyét!” – magyarázta, tagadva azonban, hogy valamiféle klerikális beállítottságú államfő lenne. Csupán megélte a hitét, amelyre szükség is volt a nehéz pillanatokban.

„Lech Kaczynskit hallgatva nehéz szabadulni a gondolattól, hogy talán pályát tévesztett. Békeidőben jobban el lehetett volna képzelni jogászként, a neveltetés, a megrendíthetetlen belső hit azonban a közélet felé vitte. Mert olyan időben élt, amikor tenni kellett a hazáért”

Pedig mintha zavarta volna a nyilvánosság, főképp a sajtó. Annak ellenére, hogy hozzászokhatott a rivaldafényhez. Jaroslawot és Lechet ugyanis gyermekkoruk óta ismeri a lengyel közvélemény. Jacek és Placek akkor egy népszerű film főszereplőjeként a holdat lopta el, hogy csaknem ötven év múlva a választókat ragadják magukkal.

Igazából párban voltak kiválóak. Jaroslaw a stratéga, Lech pedig a rendezett, fegyelmezett irányító, végrehajtó. Jaroslaw a kemény, kérlelhetetlen, az ellenfeleket kíméletlenül megsorozó, Lech a jóságos erő. Jaroslawot jobban érdekli a hatalom, mint 45 perccel fiatalabb testvérét. A házas és nagypapa Lech azonban a végtelenségig bízott agglegény testvérében. Ő vitte a politikába is. No meg az elhivatottság-, a küldetéstudat, amelyet otthonról hozott. Ez az, ami a leginkább ingerelte ellenfeleit. S tegyük hozzá, szorította bizonyos korlátok közé politikai kibontakozását is.

„Pedig nem akart ő mindenáron elnök lenni, de ha ezt mérte rá a sors, állt elébe. Mert Lengyelország fontos, talán mindennél fontosabb volt a számára”

Mindig kimérten, elgondolkodva, megfontoltan beszélt, de amikor szóba jött a rendszerváltás kritikája, a „negyedik köztársaság”, kiesett e szerepből. Elítélte az úgynevezett piaci fundamentalizmust. Egyrészt azért, mert a szakszervezeti mozgalomban szocializálódott, így identitásának része volt a munkások érdekeinek védelme, másrészt úgy vélte, ez az ideológia hozta létre az állami bürokrácia és a biznisz egészségtelen összefonódásán alapuló, a maffiával és a titkosszolgálatokkal is kapcsolatban lévő oligarchikus kapitalizmust, amely jelenleg a modernizáció legfőbb akadálya. Átéléssel ecsetelte, hogy „ami most zajlik, az nem más, mint bizonyos szférák titkainak, tabuinak a megtörése. A kommunizmus törmelékein nem lehet működő államot építeni! Új minőség kell, s ez a negyedik köztársaság!”

„Sokak szívéből szólt. S ellenfelei is tudták, hogy igaza van”

Ezért támadták oly könyörtelenül. Ezzel tisztában volt. „Ennek a helyzetnek a megtörése kelt egyesekben félelmet…” – fogalmazott már-már atyaian. Aztán ismét felülemelkedett benne a jogászlélek, s nyugodt hangon hozzátette, hogy a „társadalom előbbre lenne, ha bizonyos dolgokat a kilencvenes évek elején megcsináltak volna. Óvnék azonban attól, hogy az azóta eltelt időszakot esetleg megpróbáljuk teljesen kitörölni.”
Azt nem fogadta el, hogy ő is többet tehetett volna azért, hogy ez ne így legyen.

Kisemmizettnek, elárultnak vallotta magát, amikor szóba került Lech Walesához fűződő viszonya. A legkeményebb szavakat azonban kulturáltan elharapta. Azt, hogy mit is gondolt, később tudtam meg egy másik beszélgetésben a szintén a katyni gépen utazó Anna Walentinowicztól. A „Szolidaritás keresztanyjának” is nevezett törékeny Anna asszony, no meg az ikertestvér, a hatalomban is ellenzéki Jaroslaw értette meg velem igazán az örök lázadó természetét. Ilyen volt Lech Kaczynski is, ám ő mintha szemérmesen titkolni akarta volna e dühöt.

Most jövök rá, mikor a két évvel ezelőtti második beszélgetés nyomtatásból kimaradt részeit hallgatom, hogy valószínűleg éppen e lelki hasonlóság miatt beszélt olyan érezhető szeretettel cseh kollégájáról, Václav Klausról. S ha már Klaus szóba jött, meg kell jegyezni azt is, hogy vele ellentétben Lech nem öncélúan, ideológiai alapú euroszkepticizmustól hajtva, hanem a lengyel érdekek védelmében várt ki a lisszaboni szerződés aláírásával. „A ratifikálás ellen nincsen semmi kifogásom, ezt hamisan tálalták, nem is erről folyik a vita, hanem arról, hogy mi garantálja a Lengyelország által eddig elért eredmények megtartását” – fogalmazott.

Európáról européerként, ugyanakkor lengyel patriótaként beszélt.

„Az érzelmek igazából akkor ragadták el, amikor Németország vagy Oroszország került szóba. Évtizedekig nem óhajtott német földre lépni, mert szerinte Németország – Oroszország mellett – a legtöbb kárt, pusztítást okozta hazájának”

Sosem tudtam eldönteni, hogy melyik nagyhatalom iránt volt nagyobb az ellenérzése. Némi fogódzót ad, hogy tipikus, az orosz irodalmat jól ismerő varsói értelmiségiként azonnal megenyhült, ha Dosztojevszkij került szóba.

Lech Kaczynski családjából hozta a függetlenségi hagyományokat. A szülők ott harcoltak a varsói felkelésben. Innen a náci- és oroszellenesség, a Pilsudski marsall iránti szeretet és az országra erőszakolt kommunista rendszer gyűlölete.

Forog a szalag. Milyen ember portréja rajzolódik ki a beszélgetésekből? A hatalomban néha bukdácsoló, irigylésre méltó belső erőtől hajtott, a nemzetközi porondon indulatait kordában tartani igyekvő politikusé. Más kérdés, hogy mennyire sikerült az állandósult támadások közepette. De talán nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy útján a jobbító szándék vezérelte, kész volt a tabuk ledöntésére, s politikai tisztessége megkérdőjelezhetetlen.

Forog a szalag, s arra gondolok, vajon hányán próbálták meglátni a politikusban az embert. Forog a szalag, s most, utólag nyernek új értelmet egyes mondatok, a végső verzióból kimaradt reszlik. Mint például az energetika és a NATO fontossága kapcsán elhangzottak. Az elnök egy ismert lengyel nótát idéz, amelyben felvetődik a kérdés, miért ilyen kanyargós az út a mennyország kapujába. „Hát, ilyen kanyargós az a bizonyos út! – sóhajt fel, majd hozzáteszi, „de azért megyünk”.

Forog a szalag, a távolban elúszik a hang.

                                                                                                                     *

                                                                                               Lech Kaczynski (1949-2010)

Ez a halál akár jelképes is lehetne. Lech Kaczynski Katynba igyekezett, hogy igaz patriótaként lerója a kegyeletét azon hazafiak előtt, akik 1940-ben a diktatúra oltárán Lengyelországért áldozták az életüket. Minden áron ott akart lenni az emlékhelyen, mert lengyelként és a kommunizmus esküdt és kérlelhetetlen ellenségeként tudta, hogy ott a helye.

Ezt diktálta a szíve, s igazi harcosként a diplomáciai protokollt megkerülve elérte, hogy ne csak a miniszterelnök, hanem három nappal később ő is elhelyezhesse Katynban az emlékezés virágait. A cél előtt már nem akart kitérni, ellentmondást nehezen tűrő, az elemekkel is megvívni kész, küldetéstudattal párosuló belső meggyőződése hajtotta előre.

„Végül, keretbe foglalva e harcos életet, ott hívta magához az Úr, ahol annyi honfitársát, a lengyel történelem elátkozott helyén, a szmolenszki erdőben”

Lech Kaczynski 1949-ben született Varsóban. Szülei a második világháború idején ott harcoltak a varsói felkelésben a német megszállás ellen. A mélyen katolikus Lech politikai pályája előtt jogi tanulmányokat folytatott, majd a hetvenes évek végén ikertestvére, Jaroslaw nyomdokaiba lépve csatlakozott a kormányellenes mozgalomhoz, a Lech Walesa vezette Szolidaritás szakszervezethez. A gdanski hajógyári tiltakozáskor, 1980-ban már a sztrájkbizottság tanácsadója volt. Küldöttként vett részt a Szolidaritás első országos gyűlésén, majd a hadiállapot idején letartóztatták. Szabadulása után ismét bekapcsolódott az ellenzék munkájába, a Szolidaritás vezetőségének tagja lett. 1988-ban a Lech Walesa mellett működő állampolgári bizottságban dolgozott, részt vett a kerékasztal-tárgyalásokon is.

Az első szabad voksoláson, 1989 nyarán szenátorrá, két évvel később pedig képviselővé választották a Centrum Polgári Egyetértés listájáról.

„Rövid ideig 1991-ben az Elnöki Kancellária Nemzetbiztonsági Irodájának vezetője volt, azonban összekülönbözött Lech Walesával, s szakított a Szolidaritással is”

Ezt követően 1992-95 között a Legfelsőbb Ellenőrző Kamara elnöki posztját töltötte be. 2000-ben, a Jerzy Buzek vezette kormány idején az igazságügyi tárcát felügyelte, majd 2001 áprilisában állt az egypetéjű ikertestvérével, Jaroslaw-val megalakított Jog és Igazságosság párt országos bizottságának élére. Még ez év nyarán a PiS elnökévé választották. A 2002. őszi önkormányzati választásokon jelentős többséggel elnyerte Varsó főpolgármesteri tisztét, 2005. október 23-án pedig megválasztották a Lengyel Köztársaság elnökévé. Ezzel párhuzamosan a szejm legnagyobb pártjának, a PiS-nek az élén testvére, Jaroslaw kapott megbízást a kormány alakításra.

„Politikai megítélése ellentmondásos. Mélyen hívő katolikusként erős államot, megújulást és erkölcsi megtisztulást ígérő, társadalmi igazságosságot hirdető, szociálisan érzékeny programjával sokakat, főleg a vidékieket és a szegényebbeket állította maga mellé”

Érezhetően idegenkedett azonban tőle a nagyvárosok lakossága, elsősorban a fiatalok. A liberálisok és a baloldal otthon és külföldön egyaránt keményen támadták, de konfrontálódást kereső alkata sokszor még a mérsékelt konzervatívokat is óvatos távolságtartásra késztette. A világ nem igazán tudta, nem is nagyon akarta megérteni. Nem a lengyel jobboldal antikommunizmusának megtestesítőjét, az egyenes és kikezdhetetlen embert, hanem inkább a nacionalista, katolikus politikust látták, láttatták benne.

Külpolitikája híven tükrözte az Oroszországgal és Németországgal szemben a lengyel népben meglévő ellenérzéseket, a biztonságot, az Egyesült Államokra alapozó gondolkodást. Sokszor bírálták euroszkeptikus látásmódja miatt.

„Pedig ő csak olyan européer volt, aki nemcsak meglátta, de néven is merte nevezni az Európai Unió hibáit, és a végsőkig, ám a realitás határát soha át nem lépve védte a lengyel érdekeket”

Mi, magyarok, igaz, hazánk iránt őszintén érdeklődő barátot veszítettünk el Lech Kaczynskiban, aki számára a két nép történelmi barátsága nem csupán romantikus szlogen volt, hanem élő kapcsolat.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.