1956. november 4-én a szovjet hadigépezet megindította a mindent elsöprő támadását a magyar szabadságharc eltiprására. Az orosz hadvezetés tanult a korábbi hibáiból, hiszen az október 23-24-i bevonulással ellentétben, már komoly szerepet kapott az előzőleg elvégzett felderítő munka, valamint a harckocsik a kísérő gyalogsággal együtt nagyobb csoportokban vették fel a harcot a felkelőkkel. Esély sem volt a magyar győzelemre…

A magyar szabadságért és függetlenségért kiálló nemzet – illetve annak jelentős többsége – bízott a forradalom győzelmében, hitt a Szovjetunió szavában még akkor is, amikor Moszkvában, Pekingben vagy a keleti tömb más fővárosaiban már döntöttek a magyarok sorsáról. Az első napok eseményei után a Budapesten tárgyaló Mihail Szuszlov és Anasztasz Mikoján még azt írta az SZKP vezetésének október 24-én, hogy politikailag megoldható lesz a válság. Hamar kiderült azonban, hogy a szovjetellenessé forduló felkelés leszerelése mégsem egyszerű feladat. A Kremlben egyre többen a fegyveres beavatkozás mellett tették le a voksukat. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a testvéri pártok támogatják a szovjet intervenciót.

„Ám az még magát Hruscsovot is meglepte, hogy az Egyesült Államok az október 26. után megélénkülő szovjet-amerikai diplomáciai párbeszédben kijelentette, nem fognak beavatkozni a Szovjetunió hátsó udvarában lezajló eseményekbe”

Sőt, maga Dulles amerikai külügyminiszter október 30-án hivatalos jegyzéket küldött Moszkvának, amelyben leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális katonai szövetségesének a kelet-európai államokat, így Magyarországot sem. Megpecsételődött a magyar forradalom sorsa.

Miután feketén-fehéren kiderült, hogy a nyugati nagyhatalmak nem nyújtanak segítséget Magyarországnak, a kör teljes egészében bezárult. A szovjet politika vezetői egyértelműen a katonai támadás mellett döntöttek, ugyanis Nagy Imre kormánya bejelentette Magyarország semlegességét, valamint kilépését a Varsói Szerződésből.

„Ezt pedig a szovjetek nem engedhették meg, mert ezzel nemcsak példát mutathatnak a magyarok a többi megszállt országnak, hanem összeomlott volna az egész kelet-európai védelmi és ideológiai ütközőzóna”

Ugyanakkor figyelembe kellett vennie a szovjet politikai és katonai vezetésnek, hogy az első beavatkozásuk a magyar forradalmi eseményekbe számukra csúfos kudarccal végződött. Ugyanis úgy vélték, hogy a Hullám-hadművelet – amely az 1953-as berlini módszert alkalmazta Budapesten is – elegendőnek bizonyul a forradalom leverésére, a rend helyreállítására. Ám a magyar fővárosban nem mentek semmire, mert nemhogy nem volt elrettentő hatású a szovjet katonai erők páncélos technikáinak felvonulása, demonstratív cirkálása az adott területen, de az utcai harcokban még jelentős veszteségeket is elszenvedtek. Ráadásul a megfelelő gyalogsági támogatást nélkülöző páncélosok tehetetlenek voltak olyan helyekkel szemben, mint például a Corvin köz.

„A szovjet vezetés kettős játékba kezdett. Egyrészt tárgyalásokat kezdett a magyar politikai vezetéssel a szovjet csapatok kivonásáról – ennek mintegy előjeleként 1956. október 29-én kivonták a csapataikat Budapestről –, másrészt október 30-án eldöntötték, egy új, mindent elsöprő katonai hadművelettel elsöprik a magyar forradalmat”

Ekkorra már Mikojan és Szuszlov volt az, aki a leghangosabban követelte a hadsereg beavatkozását. Ma már a történészek egyetértenek abban, hogy a budapesti kivonulásra főleg azért került sor, mert a korábbi időszakban – főleg az első két napon – a már régóta Magyarországon szolgáló szovjet katonák nem tekintettek fasiszta ellenségként a magyarokra.

„Így a kőkemény hadműveletnél kizárólag ideológiailag is megbízható katonákra volt szükség”

A Forgószél (Vihr) hadművelet kidolgozásával Mamszurov altábornagyot bízták meg, és az újonnan kidolgozott haditervben számításba vették a fővároson kívül eső területeket is. A Mamszurov alá tartozó 38. hadsereg a Dunántúl, a Babadzsanjan vezette 8. hadsereg az ország keleti felét, míg a Lascsenko parancsnoksága alá tartozó Különleges Hadtest  Budapest biztosítását kapta feladatul. Október 30-án a 31. légideszant gárdahadosztály 114. ejtőernyős és 381. ejtőernyős-deszant ezrede megérkezett Veszprémbe. Babadzsanjan tábornok 8. hadserege november 1-jén lépte át a határt Kárpátalján, majd 2-án állást foglalt Debrecen, Szolnok, Gyöngyös és Kecskemét körzetében.

„Már csak egyetlen kérdés maradt hátra, vajon a rendcsinálást követően kire bízzák rá Magyarországot”

Az október 31-i ülésén a szovjet pártvezetés úgy döntött, hogy a felállítandó szovjetbarát kormány vezetésére olyan személyt keresnek, akivel a fegyveres beavatkozás után a legkisebb ellenállás mellett állandósítani tudják befolyásukat. Két név merült fel: Münnich Ferencé és Kádár Jánosé.

 „A dokumentumok alapján a szovjet politikai vezetés inkább a keményvonalas Münnichben látta a megoldást. Végül a Moszkvába érkező két magyar kommunistából Kádárra esett a választás, mert úgy ítélték meg, amellett, hogy a szovjetek hűséges partnere, és a magyar közvélemény is inkább őt fogadná el”

Állítólag Kádár november 2-án az SZKP elnöksége előtt még azon az állásponton volt, hogy felesleges a katonai beavatkozás. Ám amikor Hruscsov november 3-án a katonai beavatkozás szükségét jelző beszédet mondott, már Kádár is elfogadta a beavatkozást és a neki szánt vezetői szerepet. Hruscsov ismertette a leendő, Kádár vezette magyar kormány névsorát is, ráadásul ekkorra már bírta a jugoszláv Tito, valamint a kínai pártvezetők beleegyezését is a készülő katonai támadáshoz.

Mindeközben már a végéhez közeledtek a Forgószél hadművelet előkészületei. Légideszant és ejtőernyős-deszant egységek érkeztek a veszprémi reptérre, a Tökölön állomásozó Különleges Hadtest megkezdte készletei feltöltését. A szovjet 38. hadsereg is Záhony körzetébe vonult Lvov térségéből, majd november 1-től megkezdte a Dunántúl megszállását, míg a 128-as gépesített hadosztály a repülőtereket zárta körül.

„A magyar kormány ugyanezen a napon berendelte Jurij Andropov nagykövetet, aki nem tudott – és nem is akart – kielégítő választ adni a csapatmozgásokra”

A kormány ezek után úgy döntött, hogy felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a nagyhatalmaktól. Ugyanakkor megtiltotta a magyar alakulatoknak a szovjet csapatokkal szembeni ellenállást. November 2-án a Magyarországon állomásozó öt szovjet hadosztály mellé további, főleg közép-ázsiai  katonákból álló tizenkettő vonult be, míg Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka Szolnokon rendezte be főhadiszállását a magyarországi hadműveletek irányítására.

Nagy Imre újra tiltakozott Andropovnál, miközben újabb kétoldalú tárgyalások kezdődtek meg november 3-án a Parlamentben a csapatkivonások lefolytatásáról, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatásáról és a szovjet hősi emlékművek megóvásáról. A magyar miniszterelnök ezen kívül engedélyezte a Nemzetőrség parancsnokának, Király Bélának, hogy kidolgozza Budapest védelmi tervét, a város fontosabb pontjaira pedig tüzérségi ütegeket telepítsenek.

„Késő este Maléter Pál vezetésével Tökölre indult a magyar tárgyalóküldöttség, hogy a szovjet csapatkivonás gyakorlati végrehajtásáról tárgyaljon”

A delegációban ott volt Erdei Ferenc államminiszter, Maléter Pál hadügyminiszter, Kovács István, a honvédség vezérkari főnöke és Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök. Azaz mindenki, aki parancsot adhatott akkoriban a magyar hivatásos katonaságnak. A tárgyalások tíz körül kezdődtek, ám éjfélkor megjelent a teremben Ivan Szerov tábornok, a KGB akkori vezetője, és szovjet katonák, valamint több ÁVH-s tiszt jelenlétében letartóztatta a teljes magyar delegációt. Éjjelre a szovjet csapatok teljesen körbekerítették Budapestet. Három fő csapásirányt jelöltek ki a haditervben. A Különleges Egység feladata volt Budapest elfoglalása, a 38. összfegyvernemi hadseregnek a Dunántúlt, míg a 8. gépesített hadseregnek az ország keleti felét kellett ellenőrzése alá vonnia. A hadműveletet november 3-án éjfélkor a Mennydörgés (Grom) jelszóra indították meg.

„November 4-én hajnalban az ország egész területén megindult a mindent elsöprő szovjet támadás”

A Kreml urai semmit nem bíztak a véletlenre, a célok egyértelműek voltak, ugyanakkor abban ismét tévedtek, hogy a rendcsinálásra mennyi időt kell majd fordítaniuk. Konyev kijelentette Hruscsovnak, hogy három napnál többre nincs szüksége, aztán amikor a Budapestre behatoló csapatainak parancsnokai sorra jelentették neki az egyre erősödő fegyveres ellenállást, bizony ő is segítséget kért. Holott az október 23-24-ei bevonulással ellentétben, már komoly szerepet kapott az előzőleg elvégzett felderítő munka. A szovjet csapatok mindenhol körülvették a Magyar Néphadsereg laktanyáit, helyőrségeit, és ahol nem adták meg magukat az első felszólításra, ott azonnali tűzcsapás volt a reakció. Elfoglalták az összes repülőteret, a Budapestre és az osztrák határhoz vezető útvonalak stratégiai pontjait.

„A bevonuló alakulatok előtt úgynevezett „előrevetett osztagok” hatoltak be a városba a fontosabb objektumok elfoglalására és biztosítására”

Ezek az osztagok egy-egy zászlóalj erejű gyalogságból, 10–12 páncélosból, valamint 150 főnyi lövészpáncélossal szállított légideszantosból álltak. A harckocsik a kísérő gyalogsággal együtt nagyobb csoportokban vették fel a harcot az ellenállókkal szemben. Itt vetették be első alkalommal külföldön a T-54-es tankokat és az AK-47-es gépkarabélyokat, vagy ismertebb nevén a Kalasnyikovokat. Még egyszer nem akarták az első beavatkozáskor elkövetett hibákat megismételni, azaz kellő gyalogsági támogatással vetették be a tankokat.

„A Budapestért folyó csatát a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek”

Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsi lövések robaja hallatszott. Ugyanakkor a vidéki országrészekben a Szovjet Hadsereg – Dunapentelét (a mai Dunaújvárost), Veszprémet és Pécset leszámítva – nem ütközött jelentős ellenállásba. A Különleges Hadtest alakulatai a külvárosban lefegyvereztek három harckocsi és egy harckocsi kiképző ezredet, valamint 6 óra 30 perckor a Honvédelmi Minisztérium épülete is a szovjetek kezére került. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek is letették a fegyvert, míg délig elfoglalták a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot és a rádiót.

„Ugyanakkor a felkelők fokozatosan felvették a harcot a támadókkal”

Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a szovjetekkel. A magyar honvédség csak szórványosan állt ellen, ám egyetlen olyan egységről sem tudni, amely átállt volna a szovjetek oldalára. Miután a nap során a szovjet csapatok lefegyverezték valamennyi hivatásos katonai alakulatot – kivételt a Mecséri János alezredes által vezetett esztergomi hadosztály jelentette –, a védelmi harcok végérvényesen áttolódtak a felkelési gócpontokra. A legerősebb fegyveres ellenállás a város ipari övezeteiben bontakozott ki, ezek ellen a szovjet hadvezetés egyidejűleg vetett be légicsapást és erős tüzérségi támadást.

„November 5-én a szovjetek összehangolt támadást intéztek a Kilián laktanya és a Corvin közi harcosok ellen, akik azonban visszaverték őket. Az ellenállók szinte mindenhol tovább tartották magukat a szovjet támadással szemben”

Ám a második, tüzérségi támogatással indított rohamot már sok helyen nem tudták a felkelők visszaverni. A Széna téren az ellenállást a harckocsik és a Gellért hegyen felállított aknavetők tűztámogatásával sikerült felszámolni. A Corvin közre délután egykor 170 ágyúval és aknavetővel mértek csapást, majd háromkor megindult a gyalogsági támadás is. Estére gyakorlatilag a szovjet erők – 11. tüzérosztály a 71. harckocsi és a 104. gépesített gárdaezred – kezére került majdnem az egész városrész, ám az előkerült adatok alapján kiderült, hogy egy kisebb csoportnak Steiner Lajos parancsnoksága alatt sikerült kitartani egészen november 9-ig. Malasenko altábornagy szerint ötven felkelőt megöltek, négyszázötvenet foglyul ejtettek. A 7. légideszant-gárdahadosztály és a 33. gépesített hadosztály ugyanekkor semlegesítette a Fiumei út-Népszínház utca-Rákóczi út háromszöget.

„Legtovább Csepelen és Újpesten álltak ellen a felkelők”

A csepeli ellenállást végül Obaturov tábornok egységei törték meg, amikor november 10-én hajnal 3 órakor meglepetésszerűen rajta ütött a felkelőkön, akik így is több mint egy napig tartották magukat. November 11-re a szovjetek gyakorlatilag megtörték a fegyveres ellenállást az országban. A Forgószél ezzel végleg elsodorta egy kis nép szabadságharcát…

Források:

Wikipedia

MTVA archívum

Horváth Miklós: A Forgószél hadművelet. A szovjet hadsereg bevetése Magyarországon

Borhi L.: Magyarország a Hidegháborúban, a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. 1945–1956. Budapest 2005

Eörsi L.: Budapest ostroma, 1956. Budapesti Negyed 8. évfolyam 3–4.sz. (2000)

Horváth M.: Szovjet katonai intervenció. Budapest 1996.

Csík Ádám Lajos: Az 1956-os budapesti harcok a páncélosok tükrében

Zicherman István: 1956 szovjet szemmel. A másik oldal. (Anno Kiadó, Budapest, 1989)

Bill Lomax: Magyarország 1956 (Aura Kiadó, 1989)

Nyikita Szergejevics Hruscsov: Rendet csináltunk Magyarországon (Szabad Tér Kiadó, 1989 – szerkesztette: Tóbiás Áron)

Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger… 1956

Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából (Móra Ferenc Kiadó, 1993)

Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön (Talentum, 2000)

Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról (1956-os Intézet – Oral History Archívum, 2000)