//Elfeledett könyv – feledhető valóság?
„A legelszántabb magyar írók végigszondáztak falut és várost. Kíméletlenül megírták, hogy a munkásosztály éppenséggel nem „megy a mennybe” #moszkvater

Elfeledett könyv – feledhető valóság?

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy negyvenegynéhány évvel ezelőtti magyar-szovjet közös vállalkozást idéz fel, egy kordokumentumot, amely talán oldja a belénk táplálódó gyűlöletet.

Vékony könyvecske. Nem túl szembeötlő borító. A címe „Kézfogás”. A mai divatosan nagyhangú címek világában eladhatatlan lenne.

Kordokumentum.

Negyvenegynéhány éve a magyar és a szovjet írószövetség úgy döntött, nyomtatott formában adják tanúbizonyosságát annak, hogy a kölcsönös látogatásoknak van célja. Maga az ötlet nem volt rossz. Közös könyv ugyanazzal a szöveggel, magyarul és oroszul. Nálunk éppen ekkor, a hetvenes évek végén a csúcson volt az ország „felfedezése”.

„A legelszántabb magyar írók végigszondáztak falut és várost. Kíméletlenül megírták, hogy a munkásosztály éppenséggel nem „megy a mennybe”

Vannak tájegységek, melyek „panasza” nem ér fel a fővárosig. Kutatták, hogy vajon „magunknak élünk-e”, mi lesz a népesedéssel. Hogyan élnek azok, „akiket a mozdony füstje megcsapott”.  Kíméletlen volt a látlelet. Ma a kivívott szabadság korában valahogy ilyen „átvilágításra” már senki nem vállalkozik.

Az orosz irodalomnak is voltak ilyen hagyományai, ám a valóság bemutatása sohasem volt veszélytelen. A XVIII. században Ragyiscsev Szentpétervártól Moszkváig átutazta Oroszhont, hogy leírja a falu, a muzsikok életét. Jutalma száműzetés lett. Csehov csodálatos példával szolgált, Szahalin szigetét, a száműzöttek honát járta be, példát mutatva, hogyan kell útirajzot írni. Mesteri stílusban és tényszerűen. Ki is váltotta a hivatalok ellenszenvét.

„Az ocserk, mint műfaj (valóságfeltáró próza) rímelt a magyar szociográfiára, s mint ilyen sem Oroszországban, sem a Szovjetunióban semmilyen rendszerben nem volt könnyű kenyér”

Bátorság kellett hozzá, kurázsi.  Volt, akinek az élete ment rá. Valentyin Ovecskin, a műfaj egyik legjobb mestere, klasszikusa pontosan ismerte a vidéket, a kolhozok életét, ami írásaiban nem egészen olyan volt, mint amilyennek a párt által irányított sajtó, filmek bemutatták. Meghurcolták, öngyilkosságot követett el, megvakult és 61 éves korában korán kiköltözött a temetőbe. Azután jöttek a pangás évei, a tényirodalom nem lett kegyeltje a szovjet lapoknak, könyvkiadásnak. Talán egyedül a „falusi prózának” elkeresztelt irányzat próbálta felmérni, miféle változások mentek vagy nem mentek végbe vidéken. Némi patriarchális, archaikus ízzel és nosztalgiával.

Egyik hozzánk ellátogató képviselőjének a modern magyar falut töviről-hegyire ismerő Urbán Ernő szemléletes bemutatót tartott a magyarországi vidék változásairól, hangsúlyozva, hogy senki nem sírja vissza azt a korántsem szép múltat. Urbán Ernő megjelent oroszul is, volt némi hitele. A robosztus prózaíró a szövetség klubjának szőnyegén négykézlábra ereszkedve szemléletesen magyarázta: „Csak nem képzeli, hogy ma egy paraszt így szedi a krumplit, cukorrépát! Arra valók a gépek…”

„A szovjet dokumentum irodalom pártossága leginkább a gyárak, a munkásosztály bemutatásában csúcsosodott ki”

A vendégek részéről a tucatnyi valóságfeltáró könyvvel büszkélkedő Anatolij Mednyikov fogta össze a vállalkozást. Tapasztalatból tudta, miféle sziklák és zátonyok között kell manőverezni, hogy a vállalkozás hajója ne süllyedjen el.  A fából vaskarika megalkotása úgy mond kismiska volt a feladathoz képest.

Bírálatról természetesen szó sem lehetett, még úgymond szőr mentén sem. Baráti rokonszenvvel kellett bemutatni egymást, nehogy bármelyik fél megsértődjön. Ez természetesen egészen más volt, mint amihez a magyar olvasó hozzászokott.

A szovjet szövetség igencsak komoly külügyi hivatallal rendelkezett. Adminisztratív vezetője Alekszandr Alekszandrovics nagy hatalommal bírt, és hűségesen követte a párt utasításait. Ez nem gátolta meg abban, hogy velem kollegiálisan őszinte legyen.

„A legelszántabb magyar írók végigszondáztak falut és várost. Kíméletlenül megírták, hogy a munkásosztály éppenséggel nem „megy a mennybe” #moszkvater
„A legelszántabb magyar írók végigszondáztak falut és várost. Kíméletlenül megírták, hogy a munkásosztály éppenséggel nem „megy a mennybe”
Fotó:EUROPRESS/Yuriy Kuydin/Sputnik

A tervet támogatta, de veszélyeit pontosan ismerte. Illusztrálásul elmesélt egy esetet. Jules Verne évforduló volt és egy francia író remek ötlettel állt elő. Mi lenne, ha jó száz évvel később végigjárná Verne hősének, Sztrogoff Mihálynak útját?  És bemutatná, mi változott.

– Az ötlet nekem is tetszett – ismerte be Alekszandr Alekszandrovics – s a vendég útnak indult.

„Nem jutott messzire. Csak Jaroszlavlig, pontosabban a kikötőig”

Jött a telefon a kikötői parancsnokságtól.

– Ismerik ezt a franciát? – szegezték a derék hivatalnoknak a kérdést. – Össze-vissza mászkál, mindenhová beledugja az orrát, ráadásul fotózik, miközben mi stratégiai jelentőségű árut rakodunk. Ki szalasztotta ide?

Jaroszlavl hadiipari objektumai folytán zárt városnak számított.

– Kiderült, hogy Sztrogoff Mihály útvonalának szinte minden állomása zárt terület a külföldiek számára – összegezte a Külügyi osztály vezetője. A könyvből semmi nem lett. – Ne nyugtalankodjatok, találunk látogatható helyeket a magyar írók számára.

Nálunk könnyebb volt a helyzet. Vörös Csepel, élenjáró tsz, akadémiai kutatóintézet, ahol a tudósok jó része a Szovjetunióban tanult. A magyaroknak viszont jutott egzotikum bőven: Taskent, Szibéria, Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország. Csínt csínjával, színek és ízek, szokások kavalkádja.

„1977-et írtunk ekkor. Tombolt a világbéke – két rendszer élt egymás mellett”

Négy évvel korábban Chilében megölték Allende elnököt és Dél-Amerika leckét kapott az amerikai demokráciából. A világ pedig a megoldatlan gondok szülte terrorizmusból a müncheni olimpián, a nemes sportvetélkedő bojkottálása azonban ekkor még nem vált a politikai eszközévé. Az amerikaiak kivonultak Vietnámból. Három évvel később a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba.

Jogos a kérdés – mit láttak és mit nem láttak az írók.

Ivan Kozirev millió és millió unokája új lakásba költözött. Magyarok százezrei ugyanilyen panel házakban leltek otthonra, ám a hétvégeken kimentek a Soroksári Duna-ágra házikót, stéget építeni. Tombolt a „gulyásszocializmus”. Első lányom megszületése után megvettem első kocsimat, egy Zsigulit. Az nem került bele a könyvbe, ahogy Déli hadseregcsoport tábornokának sofőrje a generálisi Volgán kihozta apámnak első, 65 kilós színes Raduga tévéjét. Folyt a csencselés, szerte az országban. Megkaptam a kiutazáshoz engedélyezett 35 dollárt a Nemzeti Bank csodálatos épületében, utazhattunk Svájcba és Franciaországba – író és civil barátaimhoz.  A bőkezű hozzájárulás, hogy szélesedjenek nemzetközi ismereteim, kimaradt a magyar valóság taglalásából.

„Miként a másik részről az is, hogy asszonyom falujában nyaralva telefonhívás érkezett a rendőrségről. Egy ott dolgozó rokona figyelmeztetett kedvesen, pecsételtessük le meghívó levelünket. A munkás település lakóinak fele rokon, barát volt. Otthon voltunk valamennyien, de a szabály az szabály”

Minderről természetesen a honi tollforgatóknak fogalmuk sem volt. Gondos Ernő, a hazai szociográfia egyik nagy tudora a metróra csodálkozott rá, Bor Ambrus a hatalmas lakótelepek élhetőségét vette górcső alá. Végh Antal önmagát meg nem hazudtolva örült a szívélyes és őszinte keleti vendéglátásnak.

A múltból is „csak a szépre emlékeztünk”. Zamercev tábornok éhező magyar gyerekeket lakatott jól és üveget szerzett Kisfaludi Stróbl Zsigmond műtermének tekintélyes ablakaiba. A szobrász, míg élt nem feledte a tábornoki segítséget. Szívesen fogadott szovjet vendégeket, s közben lelkesen agitálta tolmácsnőnket, hadd szobrozza meg pompás popsiját. Ez kimaradt a könyvből.

Leonyid Martinov azt idézte fel, hogyan vette rá a magyar költészet fordítására a személyi kultusz áldozatául esett Kun Béla lánya, az igencsak mutatós Kun Ágnes Paszternakot, Zabolockijt, Iszakovszkijt, David Szamojlovot, Nyikolaj Csukovszkijt és még sokan másokat. Makai Imre egy meghiúsult találkozást írt le élete főművének írójával, Solohovval.

„Azt hiába keresnéd a könyvecskében, hogyan álltak ki 1973-ban nyílt levélben a szovjet írók  Szolzsenyicin és Szaharov mellett. Miként a hazai kultúrpolitika retorzió sem kerültek említésre”

Az írók pedig, mintha mi sem történt volna, örültek egymás sikereinek, boldogulásának. Vagy inkább csak feledni szerettek volna? Bor Ambrus, Végh Antal, Zsombok Tímár György és neves orosz kollégáik, Leonyid Martinov, Szergej Zaligin kollegiális rokonszenvvel szóltak rólunk, nekünk. És nem csak nekünk, hanem az orosz olvasók több százezres táborának is címezve mondandójukat. Gulág, elnyomás, cenzúra és sok más, napjainkra a média által alaposan belénk sulykolt kötelező megállapítás, „epitheton ornans” nélkül. Tévedtek, hogy nem ezek a jelzők jutottak mindenről az eszükbe? Ahogy azoknak sem, akiknek életéről beszámoltak. Döntse el az olvasó.

Kis könyvecske, negyvenegynéhány évvel ezelőtti életünk lenyomata. Egykor tízezer példányban kelt el. Könyvtárakban még megtalálható.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.