//Elfeledett kincsek nyomában
„Kor és szerző összetartoznak, nem léteznek, nem létezhetnek egymás nélkül” #moszkvater

Elfeledett kincsek nyomában

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Most induló sorozatával a reklámot, a celebeket, a divatot magunk mögött hagyva kincskereső túrára invitál bennünket az orosz irodalom rengetegében. Olyan kincsek után kutatva, amelyeket nem olvastak, vagy amire nem figyeltek fel. Tartsanak velünk! Várnak ránk elfeledett szerzők nagy művei, és nagy szerzők elfeledett kincsei.

„Kor és szerző összetartoznak, nem léteznek, nem létezhetnek egymás nélkül” #moszkvater
„Kor és szerző összetartoznak, nem léteznek, nem létezhetnek egymás nélkül”
Fotó:Cottonbro/Pexels

Hiszik vagy sem, de segítségemre jött a sokak által elátkozott internet. Mert úgymond véget ért a Gutenberg-galaxis, jött helyette a tudomány, a technika a maga végtelenül hasznos, és néha legalább annyira haszontalan vívmányaival. Használjuk ki hát a műszaki haladás áldásait. Elő a tasztatúrával, és máris feljön a képernyőre az orosz irodalom. A rövidlátók a kép tetején levő okos funkcióval meg is nagyíthatják a képet, s könnyebben olvassák, mint a megszokottan zizegő lapokat. Könnyedén görgethetik a szöveget. Oda-vissza.

„Elindultam a múltba vezető elektronikus mezsgyéken, és rájöttem, mennyi mindent nem tudunk. Kár lenne, ha mindez elveszne. Ne vesszen el semmi a közelmúltból sem”

Ehhez persze nyílt és kíváncsi elme kell. Néhány alapdolgot jó, ha észben tartunk.

Az első, talán a legfontosabb, hogy az irodalom nem önmagáért van. Bár az író mindig magáról ír. Hogy is mondta Babits„Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni”

Mindezt azonnal meg is cáfolva, versek mellett csodálatos könyvet írt a világirodalom történetéről. És fordított, klasszikust és élőt. És regényt is írt, az életről. Szóval nem kell mindent szó szerint elhinni, bármilyen zseniális is az alkotó…

„Egy másik fontos szempont bóklászásukban az irodalom mezsgyéin. Felejtsék el az előítéleteket. Főleg a tömegmédia orvul agyunkba döngölt hazugságait”

Egy művet csak akkor élvezhetnek, ha beleillesztik a korába. Ha úgy olvassák, mint az író kortársai, akikhez fordult. Akiket nem mérgezett meg a modern kor nem mindig helytálló ítélete. Az írónak higgyenek, ne a későbbi okostojásoknak. Még akkor is, ha úgy látják, most már másképp értékelnék a kort. Könnyű utólag megmondani a tutit. Az alkotó tévedése is dokumentum. Közelebb visz az igazsághoz. Ha ilyen, előítéletmentes tekintettel olvassák a műveket, egyszeriben ráébrednek a kor és a szerző igazságára.

„Kor és szerző összetartoznak, nem léteznek, nem létezhetnek egymás nélkül”

 „Verset írunk, ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem..” mondta József Attila. A kijelentés igaz, még ha az összefüggés némileg bonyolultabb is… Mert mindig voltak, akik vágyakozva nézték, hogy „ők egész fazékkal esznek”. Ma is vannak? Igen, csak már nem a fazék után vágyakoznak, a gond mégis ugyanaz… S az írónak erre is figyelni kell.

„Az író az olvasónak ír. De nem csupán neki. Vannak céhbeli írótársai”

Cinkostársai megbocsátható bűneiben, komái kalandjaiban, szövetségesei harcaiban, vele együtt ujjongó cimborái, vagy irigykedő riválisai sikereiben. Jó, ha erre is gondolunk, ha egy írót kóstolgatunk, ismerkedünk vele. És társaságokba, baráti kompániákba tömörülnek. Miért, hogyan – fejtsük meg ezek titkait is.

Azután ott vannak szirénhangok. Nem kötözhetjük kezünket le, ahogy Odüsszeusz tette, hogy ne befolyásoljanak, ha a géphez ülünk. Rajongók, akiket elvakít a tébolyult vonzalom. A minden sorért drukkoló, istenítő fanok.

És vannak fanyalgó műítészek. Akik örömest hallgatnak a súgásra. Leginkább a hataloméra. És a divatra, a trendekre. Ők a legveszélyesebbek. Elolvasni őket csak a mű után szabad. S ha az első néhány mondattól keserű epe tolul fel bennünk, tegyük félre irományukat. Szeretet és megértés nélkül nincs irodalom. Mert azért voltak józanul gondolkodó, irodalmat szerető politikusok is. Hiszik vagy nem, így igaz. Emlékezetünk ne legyen szelektív…

„Tehát induljunk el. Felejtsük el a reklámot, a celebeket, a divatot”

Nem minden arany, ami fénylik. Még kevésbé az, hiába is csiszolják, súrolják csillogóra. Még akkor sem, ha a fél világ róla beszél. Olvastad? – Nem… Mást olvastál, olyasmit, amit csak egyedül lehet olvasni, s csak magaddal oszthatod meg üzenetét. Szégyenlős és intim remekművet. Ne dőljenek be a reklámnak. Egy szupermarket parttalan kínálatában – az okos szociológusok kiderítették – akaratlanul is jobban kinyílik a buksza. A könyvek között válogassanak bátran, csomagolástól függetlenül…

Keresni, kutatni fogok az orosz irodalom rengetegében. Bízom benne, hogy még sok-sok kincsre lelek. Amit nem olvastak, vagy amire nem figyeltek fel.

„Találok műveket, melyekről hallottak, benne voltak az utált iskolai tananyagban, de mint minden, ami kötelező, kihullottak érdeklődésük rostáján. A gyémántot is forgatni kell, hogy megtaláld, mikor ragyog a legszebben. Várnak ránk elfeledett szerzők nagy művei, és nagy szerzők elfeledett kincsei”

És nem korlátoznak a műfajok. Puskin, Tolsztoj – Alekszej is – nagyszerű meséket írt. Forgatjuk őket ma is. És nem csak Turgenyev vadászott – még Maupassanttal együtt is Franciaországban -, mások is rótták az erdőt, faggatták a természetet. Mihail Prisvin, Nyikolaj Przsevalszkij – ugye kevesen vannak, akik őket ismerik. És valamennyien mást láttak benne, szépet és igazat. Turgenyev és Maupassant elsősorban az embert kereste a természetben is, kevésbé ismert társaik a természetet keresték az emberi életben.

A novelláról mindenkinek Csehov jut eszébe. Miért hullott ki emlékezetünk rostáján Jurij Nagibin. Az ő „téli tölgye” vetekszik Tolsztoj csodálatos tölgyével, ami a Rosztov-birtok kertjében nőtt, amely alatt Natasa ugrándozott és ábrándozott, ott hajtott lombot és hullajtott levelet, elvarázsolva látogatóit és töprengésre késztetve Bolkonszkij herceget az élet nagy titkairól… Ahogy Nagibin gyermeki hősét is az a másik tölgy.

„És mennyi izgalmas titkot lebbentenek fel a nagyok utódai, rokonai, emlékeik, a zsenik hűséges vagy éppen nem hűséges, elfogult megőrzői. Vajon odafigyelünk-e rájuk?”

És mi van a szerkesztőkkel? Miért feledkezünk el róluk? A nevesek, a korszakot nyitó és munkájába majdnem belerokkant Mihail Tvardovszkij, a fiatalokat istápoló egy „igaz ember”, Borisz Polevoj. Életük, munkásságuk nem művekben megjelenő eredményeit, kudarcait se feledjük  el. Mert ez is része az irodalomnak.

És még valami.

Nincs könnyű dolga manapság a ruszistának. Még akkor sem, ha tudjuk, hisszük, hogy az irodalom örök. Politikusok, zsarnokok és jótevők jönnek-mennek, az irodalom marad. „A népet nem lehet leváltani” – nem is tudom, kitől való ez  mondás, amit könnyű áttranszformálni a literatúrára.

„Az írókat nem lehet leváltani, bármilyen sokan is megpróbálták. Műveiket el lehet égetni, sokan megtették, szerény eredménnyel. Alkotásaikat ki lehet tiltani az internetről – ez utóbbi, szerencsénkre,  reménytelen vállalkozás”

És aztán itt vannak a társaink, film, színház, színész, dokumentarista, akik még közelebb hozzák hozzánk a műveket, akár a feledésbe merülteket is. Csak rá kell klikkelni a fellelhetés helyére. Ne legyünk restek.

Lássunk hát hozzá kincskereső utunkhoz. Nem kell hozzá útlevél, repülő vagy vonatjegy, benzin a kocsi tankjába.  Csak nyitott elme és érzékeny lélek…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.