//Eklézsia megkövetés
Németh László író nagyszülei házában Mezőszilason, 1966-ban #moszkvater

Eklézsia megkövetés

MEGOSZTÁS

Megőrizni a nemzeti és az emberi méltóságot, túlélni, és megmenteni a magyar államiságot a jövő számára! Erről szólt Németh László 1956. október 20-án mégis csak színpadra került Galileije is. S az oroszok is kezdték felfogni lassan, hogy egy ország meghódításához nem csak tankok, a működtetéséhez pedig, nem csak jó étvágyú és jó cúgú káderek kellenek. De hogy jön ide Brüsszel, az Európai Unió és az eklézsia megkövetés? Olvassák el az írást, és megértik.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Németh László író nagyszülei házában Mezőszilason, 1966-ban #moszkvater
Németh László író nagyszülei házában Mezőszilason, 1966-ban
Fotó:Fortepan/Szalay Zoltán

„Kétféle politika van…Az egyik, amelyik kilesi,
 mi jó készül a nemzetben, s annak lesz kertésze,
a másik meg, aki a maga káprázatai után megy
 és visz mást is a vesztébe.”
(Németh László: Apáczai) 

A gyülekezet nyilvános megkövetésének aktusát nevezték így a protestáns egyházakban, egykor. De az inkvizíció fogságában Galilei is át kellett, hogy essen egy ilyen aktuson. Az eretnek tudósról írott drámájában Brecht is, meg Németh László is fontosnak tartja azonban hangsúlyozni, hogy már akkor is túl lehetett élni ezt. Feltéve, hogy ésszel él az ember. Kiáll az Úr-, vagy ha kell, az Európai Tanács asztala elé, és elmond egy szöveget. És vigyáz rá, hogy ne nagyon értse ő maga sem, hogy mit beszél. Utána pedig „mehet minden tovább”, amint híres dalában Hofi Géza állította. Brecht darabjának utolsó jelenetében az idős tudós átadja a stafétabotot az egyik tanítványának, maga pedig, jó étvággyal nekilát egy kiadós reggelinek.

„Alighanem erre számítanak most Brüsszelben is”

Mi egy kicsit mulyábbak vagyunk. De mégis! Németh László értelmiségi hősei, az Apáczai, a Villámfénynél, a Papucshős és a Galilei főszereplői sorra elbuktak a 1930-as évek félfeudális, vagy éppen fasizálódó erőivel, valamint a tulajdon feleségükkel való egyenlőtlen küzdelemben. De csak nem ezeket a szerencsétleneket akarom versenyeztetni én itt az Európai Parlamentnek saját párttársaik ajánlotta, a legmegbízhatóbbak által kiválasztott, és a legilletékesebbek által jóváhagyott politikusaival? De bizony, igen! Konkrét példákon fogom bemutatni, hogy megtörténhet ez is. Sőt, meg is történt már, nem egyszer. Már pedig, ha valami a színpadon, a nézők előtt egyszer hitelesen megjelent, az bármikor megtörténhet az életben is.

Németh László Cseresnyését a számunkra sorsdöntő 1942-es évnek a mostanihoz hasonló, jéghideg januárjában, az akkori „nagy reformok” előestéjén mutatták be a Nemzeti Színházban. A frissen kinevezett Németh Antal igazgató kissé elhamarkodottnak bizonyuló „megrendelése” tulajdonképpen egy, a Hangya fogyasztási szövetkezet mintájára alakult reform-mintafarm bemutatására vonatkozott. Németh László úgy gondolta viszont, hogy a háború megnyeréséhez nálunk szükséges reformokat, amelyeket, a néhány évtized múlva beköszöntő „virágos forradalmaktól” való megkülönböztetés végett, ő még a minőség forradalmának nevezett, csak egy új, bátor és tehetséges magyar értelmiség valósíthatja meg. A Kecskemét melletti gazdaság tulajdonosa, Cseresnyés Mihály, a Képviselőház lemondott tagja, ennek a forradalomnak az elkötelezett, de cseppet sem ostoba képviselője. Ellenfele pedig, Rudi, a németországi ösztöndíjáról éppen csak hazaérkezett ifjú agrármérnök.

„Őt már akkor az ukrajnai csernozjom nagyipari kihasználására képezték ki”

„Odakinn nyílt ki a szemem” – jelenti ki Rudi. És hevesen csapni kezdi a szelet Cseresnyés feleségének meg mindhárom lányának, egyszerre. Leendő apósát a csökönyös vén szamaraknak kijáró, megvető lenézéssel kezeli. Ő kezdetben érvekkel próbál hatni a megszédült ifjúra. „A tankok és a rubrikás papírok dagálya lefut, és megmaradnak a derék emberek. Nézzen csak szét a mi húszholdas országunkban! A mustármagban is vannak lehetőségek.” Hamarosan belátja azonban, hogy az érvek önmagukban nem sokat jelentenek a tankokkal és a rubrikákkal szemben. Rudi hideg fejjel és brutális kíméletlenséggel dúlja fel a Cseresnyést, mint valami megátalkodottan makacs ellenállási központot. A három lány közül kiválasztja a legkisebbet és legélénkebbet, és anyjával, a gazda nejével együtt, elhagyja a farmot.

Cseresnyés magára marad, de így is a lehetetlennel dacoló Németh László hősöknek egészen új tulajdonságait mutatja fel. Nem azért ültetette ő el azt a kilencszáz gyümölcsfát a kecskeméti homokba, hogy valami kuporgató, „Hangyás” pótcselekvést teremjenek! Modern mezőgazdasági szövetkezeteket és jól felkészült kis- és középvállalkozókat akart ő itt nevelni! Egy későbbi tanulmányában így foglalta össze ennek a darabnak lényegét a szerző:

„A Cseresnyés – álom. Sokunk álma elitről, új nemességről, minőség forradalmáról, egy magyar szerzetesség hódításáról. Ez az álom a harmincas években, mint a madárszárny, könnyű, fölfelé repeső volt. Néhány év előtt kezdett egy összeszorított férfiököllé inasodni és csomósodni. Ettől a régi könnyű álomtól búcsúzik, s ebbe a görcsös makacsságba néz előre a Cseresnyés”

Egészen máig! Mert a legidősebb, de legdolgosabb és legkitartóbb lányának sikerült rábeszélnie Cseresnyés Mihályt az újrakezdésre, mégis.

Nem életkor kérdése ez! ’68-ban „filozófusoknak”, aztán „jobboldaliaknak”, ma meg „nemzetieknek” nevezzük ezt a fajtáját a nullaszaldós, szellemi vállalkozóknak. 1942-ben azonban még csodálkozva fedezte fel a közönség, hogy egy Németh László hősnek nem kell feltétlenül balfácánnak bizonyulnia. Bár, sokan vannak mindig, akik éppen ezt szeretnék. Eredetileg úgy volt ugyanis, hogy az író egyik legközelebbi barátja, Tímár József játssza a főszerepet. De a megszeppent igazgató döntésére hirtelenül, más darabban kapott feladatot. A bemutatót pedig összecsapták, és így méltán köthetett bele a jobboldali kritika. A közönség azonban mindenért kárpótolt. Amint a Villámfénynél bemutatójára, a darabra most is csupa kopott ruhájú ember váltott jegyet, akik úgy érezték, hogy róluk, az ő közös álmukról van szó. Feszülten figyelték a cselekményt, és végigtapsolták a szüneteket. Mindenre jól reagáltak, és lelkesen ünnepelték a szerzőt. Móricz Zsigmond is ott volt az előadáson, és felindultan telefonált az otthon szorongó írónak.

„Ne feledjük, hogy 1942-őt írtunk! Miközben az <elit> minden <életrevaló>” tagja már a visszacsatolt területek <gazdasági lehetőségeivel> foglalkozott, Móricz és a többi népi író segítségével Németh László 100 pengőnként szedegette össze a pénzt a Kelet-Magyarország kis falvaiban szervezett népi kollégiumok fenntartására”

Móricz beszámolt róla például, hogy Békésben tíz parasztfiatal egy kis darabka földön maga tartotta fenn magát, hogy gimnáziumi tanulmányait befejezhesse. Nem titkolt büszkeséggel úgy beszél róluk, mint jeles diákokról és „jeles kuporgatókról”. A Hét krajcár írója ugyanis, még szorosan egybefűzte ezt a ma újra időszerű két erényt.

Másfél évtized, egy vesztes háború és egy vérbe fojtott nemzeti felkelés kellett hozzá, hogy újra Németh darabot játsszanak a magyar Nemzeti Színházban. Pedig, Lukács György már 1946-ban erősen szorgalmazta ezt a Debrecenben megtartott írókongresszuson. A Nemzeti Színház művészeti tanácsának jegyzőkönyve 1952 nyarán rögzíti is: „Németh László decemberre megírja a Galilei darabot, az Ukrajna sztyepéin fordítását a jövő héten küldi”. A darab elkészült, meg is jelent a Csillagban, sok huzavona után. De a próbákat csak 1955. február 7-én kezdhette el Gellért Endre. És március 12-én a minisztérium már le is állította a munkát. Egy Galilei vagy egyéb értelmiségi nem lehetett a magyar értelmiség hőse. Az „eszme árulója”, aki megtagadja az önnön felfedezését, hogy a puszta bőrét mentse. Nem, nem! Igazi, „profi politikusok” kellettek ide! Pontosan olyanok, mint például, Aczél György volt.

Meg is jöttek a profik. Még szerencse, hogy gondoltak azért néha a „balfék” értelmiségre is. Be-beküldtek olykor egy kis élelmet Bibó István államminiszternek, aki egyedül üldögélt a szovjet tankok körülzárta Parlamentben, és az akkor már egyedül lehetséges <profi> politikai tettet hajtotta végre, megfogalmazta a nagyhatalmakhoz címzett memorandumot. Majd, kopottas télikabátját a vállára vetve, átballagott az Amerikai Nagykövetségre, és megint csak, eléggé el nem ítélhető naivitással, ő maga adta át azt az illetékeseknek. Majd haza ballagott. Mivel úgy érezte, hogy történjék vele bármi, a hazája akkor is itt van.

„Megőrizni a nemzeti és az emberi méltóságot, túlélni, és megmenteni a magyar államiságot a jövő számára!”

Erről szólt akkor Németh László Galileije is, amely 1956. október 20-án mégis csak színpadra került. És bár a Nemzeti épületének belövései miatt nem sokáig játszhatták, ez az előadás, amint aztán az 1957 májusában Ádám Ottó rendezésében, Tímár József főszereplésével a Madách Színházban bemutatott másik Németh László darab, a Széchenyi is, egy nagyon fontos politikai tapasztalatot fogalmazott meg a számunkra. Amikor szorul a hurok, a nemzetek túlélése soha nem a betojt miniszter- és pártelnökökön meg a WC-be bezárkózó párttitkárokon múlik. Hanem azokon a liszttel, szalonnával meg burgonyával megrakott kocsiknak a gazdáin, amelyek jóval a harcok befejezte előtt megindulnak mindig a fővárosba. Nekik köszönhető egyébként, hogy a magyar szabadságot még így, megalázva és megtiporva sem kellett feladni azért egészen. Gellért Endre rendező kérésére a szerző egy némajátékot illesztett a darabba. A második felvonás végén, a cellájában magába roskadtan az ítéletre váró tudóshoz egy karos gyertyatartót hozott be a foglár, és lassan körbeforgatva, a Föld mozgását utánozta vele. Közben kérdőn Galileire nézett, és megkérdezte: „mühü?. Bessenyei Ferenc Galileije pedig visszadünnyögött, jóváhagyóan: „mühü”. Függöny.

„Ennél sokkal kevesebből is értettek már akkor az oroszok. Kezdték felfogni lassan, hogy egy ország meghódításához nem csak tankok, a működtetéséhez pedig, nem csak jó étvágyú és jó cúgú káderek kellenek”

A nyilvánvaló inkompetencia mellett, Brüsszelben viszont elkövetik most a legnagyobb hibát, amelyet egy politikus elkövethet. Minthogy nem ismerik őket, egészen butának hiszik az „egyszerű” embereket. Ezt aztán már tényleg nem lehet jóvá tenni egy egyszerű „eklézsia megkövetéssel”! Ezen most már legfeljebb csak egy hosszú, keserves vezeklés, és jóvá tevés segíthetne. De ahhoz sokkal derekabb emberek kellenek!

MEGOSZTÁS