Kezdőlap » x-demokrata » Egyszerűen, bonyolultan
Gugyi Gorazdo #moszkvater

Egyszerűen, bonyolultan

Két koncert is várta október 10-én az Orosz Zenei Fesztivál közönségét az Andrássy úti Orosz Kulturális Központban. Aligha lehetett volna előzetesen két ellentétesebb produkciót elképzelni. Az egyik az egyszerűt mutatta fel a maga teljes bonyolultságában, a másik a bonyolultságot a maga nemes egyszerűségében.

Bóka Gábor írása a #moszkvater számára

Gugyi Gorazdo #moszkvater
A Gugyi Gorazdo
Fotó:OZF

Első hallásra közel sem magától értetődő, hogy miért kerül egy komolyzenei fesztivál programjába népzenei koncert – no de kell-e feltétlenül logikát keresnünk valami mögött, ami önértékénél fogva érdekes és izgalmas? Márpedig a rendkívül gazdag és sokrétű orosz népzenének csak bizonyos vetületeiből szoktak ízelítőt kapni a hazai zenehallgatók – mindenekelőtt a látványos orosz néptánc bemutatók, show-k kísérőzenéjeként. Az orosz népzene önmagában ritka vendég minálunk, pláne annak hangszeres változata.

„Éppen ezért bizonyult érdekes vállalkozásnak, hogy az Orosz Zenei Fesztivál nemcsak zeneszerzők, de műfajok tekintetében is változatos idei kínálatában népzenei bemutató is helyet kapott”

A Gugyi Gorazdo együttes az orosz népzene jellegzetes pengetős hangszerét, a guszlit helyezi előadásainak a középpontjába – ebből a szempontból a műsoruk teljesen autentikusnak bizonyult. A nagyjából egyórás koncert elején rövid bevezetést hallhattunk a hangszerről – melyet a magyar népi hangszerek közül leginkább a citerához hasonlíthatnánk –, valamint a megszólaltatandó darabokról… S az autentikusság itt nagyjából véget is ért, hiszen a program jelentős része nem orosz népzenéből állt.

„Mintha az együttes a guszli mindenhatóságát szerette volna prezentálni azzal a sokszínű darab-összeállítással, amelyben európai régi zene éppúgy helyet kaphatott, mint kortárs zene”

Méltatlankodhatnánk persze az ilyesfajta vegyes felvágotton, de ne feledjük, az első hallásra talán bizarrnak tűnő darabválasztások vélhetően semmivel sem földtől elrugaszkodottabbak, mint Bach-átiratokat játszani cimbalmon – ami Magyarországon éppenséggel bevett gyakorlatnak számít. Az előadás színvonala pedig minden tekintetben igazolta a műsor-összeállítás jogosságát. A guszlin szólóban és más összeállításokban is virtuózan játszó művészeket hallgatva olykor joggal feledkezhettünk bele a hangszer és a rajta megszólaltatott muzsika önmagáért való szépségébe.

„S akármit is mondott előzetesen a papírforma arról, hogy egy adott zenemű stílusa illik-e a guszlihoz, vagy sem, annyi feltétlenül bebizonyosodott, hogy e hangszer éppúgy alkalmas a legbonyolultabb zenei gondolatok tolmácsolására is, mint a nap másik főszereplője, a zongora”

Merthogy az este hatkor kezdődő guszli-bemutatót nyolctól zongora-szólóest követte. Palojtay János foglalt helyet a billentyűk előtt, hogy egész estén át Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin életművében kalauzoljon minket. A nagy orosz misztikus zongoradarabjai közel sem számítanak olyan ritka vendégnek a budapesti hangversenytermekben, mint például a két nappal korábbi Glinka-kamaraesten hallott művek, ám túljátszottságról, vagy akár csak az œuvre elmélyült ismeretéről aligha beszélhetünk idehaza. S ennek oka aligha rejlik kizárólag abban a tényben, hogy a zeneszerzőt az alkotói folyamat során a legkevésbé sem befolyásolta a népszerűség vagy közérthetőség problémája. Ahogy Szvjatoszlav Richter fogalmazott a fesztivál felületein sűrűn visszaköszönő idézetben,

„Szkrjabin nem az a zeneszerző, akit mindennapi kenyérként lehet fogyasztani, inkább mámorító likőr, amellyel néhanapján lerészegedik az ember, poétikus kábítószer, törékeny kristály”

Mindamellett ez a likőr – minden harmóniai merészsége és eszmei bonyolultsága ellenére – mégiscsak fogyasztható első megközelítésben, azaz tőrőlmetszetten romantikus muzsikaként is – az előadói hagyománytól az ilyesfajta megközelítés sem teljesen idegen.

Palojtay János Szkrjabin-interpretációi afféle arany középutat jelölnek ki az imént vázolt végletek között. A fiatal művész tartózkodik attól, hogy a misztikumot a bonyolultság ködébe burkolja, de attól is, hogy szélsőséges átromantizálással, patetikussággal csavarja ujjai köré a hallgatóságot. Ehelyett igyekszik a művek faktúráját a lehető legáttetszőbben, legvilágosabban felmutatni. Talán ennek is köszönhető, hogy a különböző műfajokat és alkotói korszakokat reprezentáló darabok (melyek között egytételes karakterdarabokat éppúgy találhattunk, mint szonátákat) ezúttal mindegyikén érezhető volt a szakirodalom által csak a korai művekkel kapcsolatban emlegetett Chopin-hatás. Talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy egy ilyen mély és megalapozott szellemi interpretáció záloga a tökéletes hangszeres kivitelezés, ami jelen esetben a magától értetődő természetesség benyomását keltette.

„A szalonkörülmények is oldották a misztikumot, és segítettek abba, hogy a Szkrjabin személyes megnyilatkozásait körüllengő felhők fölött megpillantsuk azt, amiért valóban érdemes őt számon tartanunk: a zenéjét”

A közönség a korábbi eseményekhez hasonlóan ezúttal is érdeklődésével tüntette ki az eseményeket. Palojtay János koncertjét az elismert zongoristának járó nagy érdeklődés kísérte, a guszli-est iránti kereslet azonban minden várakozást felülmúlt – sokaknak már csak a szomszéd szobában jutott hely a zenehallgatásra.