„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Szerhij Taruta
Fotó:EUROPRESS/AFP/Alexander KHUDOTEPLY
– Élete a Donyec-medencéhez kötődik. Ott született, ott épített az acélgyártásban magasra ívelő üzleti karriert. Aztán jött a Majdan, majd válaszként a Krím, az „orosz tavasz”, Ön pedig éppen ebben a kényes pillanatban lett a Kijev számára éppen elvesző Donbasz kormányzója. Mikor járt utoljára Donyeckben?
– Jól emlékszem, 2014 májusában. Egy öltönyben hagytam el.
– S mi lett az üzemekkel, a házával?
– A házat rögtön elvették, amikor kormányzó lettem. Mesterlövészek szállták meg. Nehéz idők voltak azok. Senkire sem lehetett számítani. A rendőrség szétesett, tehetetlen volt, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat pedig gyenge. Nem volt olyan erő, amely megakadályozhatta volna a felfordulást. De én akkor fogadtam már el a kormányzói posztot, amikor a helyi adminisztráció már a szeparatisták kezén volt.
– Hát, nem egyszerű pillanatban vállalta el a posztot!?
– Ez így van. Életem egyik legnehezebb pillanata volt. Ekkor már vagy húsz éve álltam úgymond ugrásra készen. Többször is felmerült a nevem leendő kormányzóként, de egyszer felajánlották a kormányfői posztot is, míg Viktor Janukovics miniszterelnök-helyettesnek hívott. Én azonban az üzletre koncentráltam, és ezek a címek számomra semmilyen jelentőséggel nem bírtak. Aztán Ukrajna egyetlen lövés nélkül elveszítette a Krímet.
– Úgy fogalmaz, hogy elveszítette, nem pedig agressziót emleget. Mi történt Ön szerint 2014 tavaszán a Krímben?
– Precízen megtervezett akció.
– Ne feledkezzünk azért meg arról, hogy volt egy népszavazás, amelyen a döntő többség az elszakadás mellett döntött…
– Igen, de ez a referendum nem volt jogszerű.
– De azt elismeri, hogy a többség Oroszországhoz akart csatlakozni?
– Nézze, az emberek mindig oda akarnak menni, ahol jobban élhetnek. Ha ma megkérdeznék a krímieket, hogy akarnak-e Németországhoz csatlakozni, 99 százalék igent mondana erre. Ez tehát nem sokat jelent. S hát ne felejtsük el, hogy a katonai támaszpont és egyéb okok miatt a félszigeten mindig nagy volt az orosz lakosság koncentrációja. De ez nem ok arra, hogy elvegyünk egy területet. A Majdan után azonban az ukrán állam szétesett, Janukovics elmenekült, s miközben Kijevben a hatalomért folyt a harc, a Krím szép csendben orosz kézre került. A helyi parlamentet fegyveresek vették körül, s addig senki nem mehetett sehova, amíg alá nem írta, amit kell. Aztán ezt a helyzetet a referendummal legitimálták. Persze, az ukrán hatalom is sok hibát követett el. Így például Viktor Juscsenko elvette a Krímet nagyon szerető Putyin ottani dácsáját. Ahelyett, hogy kihasználta volna ezt a szimpátiát és Oroszországgal összefogva fejlesztetik a Krímet. Nem ez történt, s a többit már ismerjük.
– Említette a Majdant, majd az ezt követő eseményeket. Mi történt Kijevben? Puccs? Forradalom? A forradalom fordult át puccsba?
– Ez forradalom volt. Amelyet Janukovics azzal provokált ki, hogy Ukrajnát Európa helyett élesen Oroszország felé akarta fordítani. Ez felháborította a fiatalokat, az értelmiséget, a tüntetésüket azonban erőszakkal akarta a hatalom leverni, ami még inkább elszabadította az indulatokat.
– Amiről beszél, az a Majdan első szakasza. Nem gondolja, hogy a téren tüntetőktől ellopták a forradalmat?
– De. A nép megütközött azon, ahogy Janukovics és környezete lerabolta az országot és politikai értelemben elindult a diktatúra felé. A felháborodás egyre nagyobb volt. Különösen az üzleti körökben, hiszen az elnök köre mindenre rátette a kezét. S amikor a bíróságokat is maga alá gyűrte, már mindenki tudta, hogy ez ellen valamit tenni kell. Az ukrán társadalom azért is vágyott annyira Európára, mert úgy gondolta, hogy az integráció felgyorsulása véget vet Ukrajnában az áldatlan állapotoknak, egyeduralmi törekvéseknek, a mindent átható korrupciónak.
– A Majdanon tiltakozók azonban nem arról álmodtak, ami ezután következett. Egyetért ezzel?
– Igen. Lényegében nem történt más, csak az egyik maszkot kicserélték egy másikra. Ahogy Janukovicsnak nem az ország sorsa volt a legfontosabb, úgy Porosenkónak sem. Ez nyilvánvaló. A különbség az, hogy míg Janukovics ezt nyíltan csinálta, addig Porosenko cinikusan, hangzatos szavak mögé rejtőzve. Janukovics nem akart más lenni, mint ami, míg Porosenko maszkban rabolja le az országot. A népről beszél, valójában azonban a saját cégeként kezeli az országot.
– Térjünk vissza a Donbaszba. Hogy alakult a helyzet – ahogy mondta – a Krím elvesztése után?
– Egyre veszélyesebben alakultak a dolgok. Az adminisztrációt elfoglalták, Gubarjev személyében saját kormányzót neveztek ki, s a hatalom legitimációja szempontjából én útban voltam. Előbb a házamat, majd az irodát vették el. Bujkáltam. Hol itt, hol ott húztam meg magam. Nem tudtam, hogy reggel felébredek-e. De megpróbáltam stabilizálni a helyzetet, s a tüntetések első hullámakor erre még volt is esély. Ezek egyszerű tüntetések voltak. Ezután azonban a helyzet destabilizálását ideológiai szempontból megalapozó „szakemberek” átjöttek a Krímből. Egész Délkelet-Ukrajnában megpróbálták felizzítani a hangulatot. Kezdetben ezt nem kísérte különösebb siker, egyre inkább megtalálták azonban az elégedetleneket, a félvilági vagy lezüllött alakokat. S dolgozott a pénz is. A helyzet azonban még kezelhető lett volna.
Oroszbarát szeparatisták foglalták el Szerhij Taruta irodáit Donyeckben, 2014. május 3-án
Fotó:EUROPRESS/Burak Akbulut/Anadolu Agency
– S miért nem tettek semmit?
– Ezután azonban kezdték átdobni a Krím felől a fegyvereseket, s a radikálisok hőzöngését az elszakadás tudatos és szakszerű előkészítése váltotta fel. Ekkor a jó német kapcsolataim révén Steinmeiernek és Genschernek egy minden érintett részvételével a Donbaszról szóló kerekasztal megtartását javasoltam. Ezt egyeztetni akartuk Putyinnal is, ezt azonban a krími elnök Akszjonov és az ukrán ügyeket vivő Szurkov az utolsó pillanatban megakadályozta. Én közben elutaztam Moszkvába, ahol Oroszország napja volt, s a szállodában találkoztam Akszjonovval, aki az ünneptől átszellemülten eldicsekedett azzal, hogy már dobják át az orosz katonai erőket a Donbaszba. Mint mondta, ne izguljunk, elfoglalják a Donbaszt, aztán jönnek a tárgyalások s mindenben megegyezünk. Mire én felvetettem, hogy miért nem lehet most tárgyalni? Nem lehetett. Megkezdődött az elszakadás katonai szakasza. De hogy a kérdésére is válaszoljak, ukrán oldalon sem tettek meg mindent a helyzet eszkalálódásának elkerüléséért.
– S mit kellett volna tenni?
– Csírájában elfojtani a felkelést. Folyamatosan jelentettem Kijevbe, hogy hová dobják át a fegyvereseket. Egyszerűen le kellett volna fogni őket. Ennek azonban nem voltak meg a törvényes feltételei. Katonai erőt ugyanis nem lehetett bevetni. Pedig különleges egységekkel lokalizálni lehetett volna az egészet. Közben semlegesíteni lehetett volna az átdobott szervezőket, Gubarjevet, Pusilint, akik körül kikristályosodott a szembenállás. A parlament nem csinált semmit, az elnök attól tartott, hogy a határon állomásozó orosz csapatok betörnek. Mindenki félt, így nem tett semmit.
– A többit már ismerjük. S mi lett a vagyonnal?
– Mindent elkoboztak. A cég irodáját felgyújtották.
– Ugorjunk most pár évet, hiszen ezek után ismét beszállt a politikába. Pártot alapított, s Julija Timosenkóval együttműködve terelnék a helyes útra Ukrajnát. Miért vállalt újra politikai szerepet?
– Nem volt egyszerű a döntés, hiszen soha nem akartam politikával foglalkozni. De már két éve megmondtam, hogy hová süllyed Ukrajna. Nem tévedtem, sőt kicsit még optimista is voltam. Makroközgazdászként, üzletemberként látom, mennyire rossz úton halad az ország. S a helyzet a jelenlegi politika mellett csak tovább romolhat. Annak ellenére, hogy Ukrajnában komoly gazdasági erő van. Csak ki kell hozni belőle. De úgy nem lehet, hogy a hatalom és egyes külföldi támogatói lényegében kirabolják az országot.
– S milyen esélyt lát a hatalomváltásra? Arra, hogy az elnökválasztáson Julija Timosenko megveri Petro Porosenkót?
– Timosenkót már korábban is támogattam. Ideológiai értelemben partnerek vagyunk, s hasonlóképpen látjuk, miként kéne fejlődési pályára állítani Ukrajnát. Ugyanaz a cél vezérel bennünket, így jó tandemet alkotnánk. A következő kormánynak ugyanis szakértőinek kell lenni ahhoz, hogy az országot kirángassa a gödörből. Új alkotmányos alapokon az egész berendezkedést át kell alakítani. A társadalom belefáradt a jelenlegi hatalomba, s új arcokra, új elképzelésekre vágyik. Ez ad esélyt most a váltásra.
– S nem fél attól, hogy a várhatóan kemény kampányban súlyos sebeket kaphat? Akár újra elveszítheti a javait.
– Nézze, kormányzóként naponta kockáztattam az életemet. Én nem félek. Az állam, az ország érdekei számomra fontosabbak az anyagiaknál. Ha nem így lenne, soha nem fogadtam volna el abban a helyzetben a kormányzói posztot.
– Ön gazdag ember. Mondja, a pénz boldogít?
– A pénz lehetőségeket teremt. Arra például, hogy létrehozzunk, felépítsünk valamit. S nem okvetlenül a magunk javára. Én például mindenek előtt az országot akarom megváltoztatni. Már csak azért is, mert én nem akarok elmenni ebből az országból, s azt szeretném, ha a gyerekeim és az unokáim is itt élnének. Mégpedig boldogan. Ezért vállalok politikai szerepet.
*
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
