Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz irodalmi emigrációról szóló sorozatot lezárva érzelmesebbre hangolt írásában az emigránsok sorsának kegyetlenségéről elmélkedik. Arról, hogy milyen kíméletlen az írói pálya, ha el kell hagynod a hazádat.  Amikor az irodalom két éltető forrásától megfosztva, a publikum fojtogató hiányával kell küszködni. S az emigráns sors csendes tragédiájáról, amikor a megszépítő messzeségtől, vagy a fátum által fűtött gyűlölettől keserűvé és hiteltelenné válik az írói látásmód.

Lezártam cikksorozatomat az orosz irodalmi emigrációról. Mi indított megírására? A történet közel fél évszázaddal korábban kezdődött Svájcban, Genfben, ahová a fiatalos világot látó kedv a Nemzeti Bank nem túl bőkezű, 60 dolláros adományával, és feleségem ott kiküldetésben élő barátnőjének eltartásunkat garantáló meghívólevelével jött létre.

Január volt. Az Alpok havas csúcsai derűsen bámultak le ránk, a függetlenségéért és jólétéért alaposan megszenvedő több nemzetiségű ország  nem hivatalos fővárosában, egy dombtetőn álló kis épület előtt.

„A templomocska pravoszláv volt, gyöngyszem a puccos villák, elegáns társasházak között”

Kissé hasonlított azokra, melyek első asszonyom szülőföldjén, az ősorosz vlagyimiri terület eldugott zugaiban, a Nerl folyócska partján állnak. A tavaszi olvadás idején a hirtelen megnőtt vízhozamnak köszönhetően tavakká duzzasztott rétek veszik körül őket, ezért csak csónakkal megközelíthetők.

Más emlékeket is felidézett az otthonos épület. A vlagyimiri Dmitrijevszkij-szobor hagymakupolás templomocskáját. Nágya, miként számos főiskolai hallgató barátnője – öntudatos Komszomol-tagok -ide járt be vizsgák előtt gyertyát állítani, hogy megússza a tantervi számonkérés buktatóit. Ő nem úszta meg. A második félévben, mikor kiderült, hogy menyasszonyként idegenbe készül, feltehetően a főiskola docensének sugallatára az intézet az ifjabb nemzedék által nem túl kedvelt tantárgyának, az ószlávnak nemzetközi hírű professzora egymás után háromszor is megbuktatta, s így tanulmányait a budapesti ELTE-n kellett lefolytatnia.

„S lett belőle amolyan szerelmi kényszer szülte migráns”

És élvezte az első királyunk, Szent István által ránk testált tanítás hasznát a „befogadó” nemzetről. Amit akkor még nem ingatott meg a nem éppen keresztény szellemű, politikai hátsó célzattal szított idegengyűlölet. Nem egyedül, több száz társával együtt élt közöttünk, akik magyar férfival, diplomás mérnökkel, képzett katonatiszttel kötötték össze az életüket.

Nézelődünk a kis templomban.  Papi ruhába öltözött fiatalember tesz-vesz a füstös oltár előtt. Beszédünkre felfigyelve odalép hozzánk.

– Oroszhonból jöttek? – kérdezi.

Elsütöm a bugyuta viccet:

– Nem, a szocialista tábor legvidámabb barakkjából.

Nem érti, de mosolyog.

Valami szokatlan van az emigránsok adományaiból emelt épületben. „Megvan” – kapok észbe, miközben megsimogatom a templomba elhelyezett padok fényesre koptatott háttámláját.

– Tudják, sok az idős, még első nemzedékbeli emigráns, és már nem tudják végigállni a szertartást, – szabadkozik szégyenlősen, sejtve, hogy mi is tudjuk a rendet, pravoszláv templomban állva veszik magukhoz a hívők az isteni áldást.

Pár nappal később Párizsban állunk, a Grand Boulevardtól nem messze, egy mellékutcai szürke bérház sötét udvarán. Orosz iskola és imahely. Szerényebb, mint gazdag svájci testvére. Európa kulturális szentélyében a hazájukból a sors kegyetlen önkénye folytán szegényebben kivetettek is találtak némi megélhetést nyújtó menedéket.

„Ismerősünk elmondta, a húszas években a párizsi taxisofőrök jó része snájdig, jóképű, franciául is kifogástalanul, ám némi idegen akcentussal beszélő férfi volt. Fehérgárdista tisztek, akik a cári katonai nevelőintézetben szerzett nyelvtudásukat kihasználva bérkocsik vezetésével keresték meg a kenyerüket”

Idővel ők is kiköltöztek a temetőbe, követve a hazájuk elhagyását választó orosz írók lassan olvadó csapatát.

Kegyetlen sors az emigránsoké. Nem elsősorban azért, mert sanyarúbb életkörülmények keserítik mindennapjaikat. Ezt szinte valamennyien megszenvedték, még a Nobel-díjjal megtisztelt, és a jelentős pénzösszeget oroszos bőkezűséggel szétadományozó világhírű Iván Bunyin is. Sokuk a gazdagabb emigráns társaik, és az irodalomszerető franciák adományaiból fenntartott öregek otthonaiban fejezték be életüket. És soha nem tudták meg, hogy műveik a történelmi fordulat következtében alig egy évszázaddal később, a modern technika segítségével szabadon elérhetők lesznek az interneten. De vajon lesznek-e olvasóik?

„Kíméletlen az írói pálya, főleg, ha el kell hagynod a hazádat.  Két dologtól, a literatúra két éltető forrásától foszt meg”

A témát gazdagon felkínáló hazai környezettől. Ezen nem segít az íróban elevenebben élő emlékezet sem, mert a nosztalgia óhatatlanul átírja a művet, megváltoztatja az írói szándékot. Magáért beszélő példa erre Alekszandr Kuprin két műve. Az első a „Kadétok” 1900-ban jelent meg, s egy a katonai gimnázium drilljében szenvedő, serdülő ifjú hányattatásait eleveníti fel a forradalom előtti Oroszország nyomasztó világának háttere előtt.

És milyen más a 30 évvel később született, a boldog ifjúkort megidéző regény, a „Junkerek”, melynek vonzó egyenruhába bújt hősei nem annyira szenvednek, mint élvezik az ifjúság örömeit, a vidám siklást a jégpályán a lányokkal, az első randevúk izgató örömét. Melyik volt hitelesebb?

„Az írói pálya választ ad rá, s egyben megmutatja az emigráns sors csendes tragédiáját, a megszépítő, vagy éppen a fátum által fűtött gyűlölettől keserűvé és hiteltelenné váló írói látásmód ellentétét”

Csak a legnagyobbaknak sikerült elkerülni ezt a csapdát. Bunyin zsenialitására volt szükség, és kérlelhetetlen igazságérzetére, hogy fiatalkorát hitelesen örökítse meg önéletrajzi regényében.

Még pusztítóbb a közönség, a felemelő vagy az ismeretlenség gödrébe taszító publikum hiánya. Lehetsz dédelgetett költőkirály, országos hírű, polgárpukkasztó fenegyerek, a modern próza megrázó erejű előhírnöke, ha elszakadsz az irodalmi élettől, a közönségtől, alkotó munkásságod sínyli meg ezt. Kegyetlen tény, s ezen mit sem változtat a későn jött elismerés.

Értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha… Változott, frissült volna írói készségük? Ha Bunyin nem kerül le évtizedekre olvasó nemzedékek könyvespolcairól? Ha Zamjatyin világirodalmat ihlető, átformáló alkotói hangjával otthon marad? Ha Andrejev bátor és modern művei tovább erjesztik a kissé merev, klasszikus irodalmi kánont? És mennyiben változott volna meg az otthon maradottak írásművészete? Mennyit vesztett az orosz majd szovjet irodalom? S az irodalomra évtizedeken át oly éhes közönség, az olvasók ízlése? Esetleg a hatalom intencióira szívesen odafülelő kritikusoké, irodalomtörténészeké? Ne adj isten a pártirányítást megkísérlő irodalmi korifeusoké?

„Egy dolog tagadhatatlan. Az elmentek nagy része soha nem tagadta meg hazáját”

A nagy honvédő háború kitörésekor szinte kivétel nélkül mind hazájuk mellé álltak. Sokan eljutottak az állampolgárság felvételéig. Eleven kapcsolatot tartottak fenn a szovjet irodalom európai nagyköveteivel, Ehrenburggal, Szimonovval.

És sokan hazatértek. Sorsuk különbözőképp alakult. A nagybeteg Kuprint körüldédelgette az elismerés. A jég hátán is megélő gróf, az ügyesen alkalmazkodó Alekszej Tolsztoj diplomatikusan formált pályafutásával a nagy generalisszimusz kegyét is kiélvezve élő klasszikus lett. Marina Cvetajeva sorsának kacskaringói következtében, családi tragédiáját beteljesítve, önkezével vetett véget életének.

Nem írtam a később távozottakról. Akik egy része végül a szovjet hatalom összeomlása, összeomlasztása után nemcsak műveivel, de személyében is hazatért. Szolzsenyicin és társai a szamizdat, és más forrásokon át azért mindig jelen voltak az irodalmi közvéleményben.

„És nem írtam azokról sem, akik otthon maradtak, és a belső, írói emigráció falai közé menekültek. Vagy kényszerítették őket, azért némileg meghagyva a korlátozott publikáció lehetőségeit”

Bulgakov, Paszternak és külön utakon járó, nem kevésbé zseniális kollégáik… Akik közül sokan, Jeszenyin, Majakovszkij, Fagyejev és sorolhatnám, képtelenek voltak elviselni a változások súlyát és megpróbáltatásait, és az öngyilkosságban kerestek kiutat. Sokban hasonló életutak, hiszen „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – mondta nagy magyar sorstársuk.

„Már alig várom, hogy beköszöntsön a tavasz, s kiköltözhessek ráckevei kis házamba,  a hátsó szobába, ahol orosz könyvtáram pályám zsákutcáiban megfogyatkozott maradványait őrzöm”

Hogy levehessem Bunyin, Kuprin, Andrejev és mások, a cikksorozatomban említett alkotók műveit. Szívet babusgató meleget hoznak a tavaszi-őszi esték hűvösébe. A forró nyári napok végeztével megnyugtatják, megpihentetik, és friss erővel töltik fel a dunai nyaralás nyüzsgésében elzsibbadt, és megfáradt  testem-lelkem. Hiszen mi más lehet az irodalom értelme… Szülessen bárhol, bármikor, csak szólítson meg, értőn, mívesen…