//Aki több, mint kötelező irodalom
„A nagyszerű indulás után a ’30-as években Ivanovot maga alá temeti a sematizmus, sokat ír, de egyre szürkül írásművészete” #moszkvater

Aki több, mint kötelező irodalom

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal azt mutatja meg, hogy milyen az, amikor a lázongó elme, a bátor és újító stílusművész szoborrá merevedik. Vszevolod Ivanov életútja tanulságosan izgalmas, ám ennél sokkal izgalmasabbak a sokáig az íróasztala fiókjában őrzött, ma már csorbítatlanul kiadott művei.

„A nagyszerű indulás után a ’30-as években Ivanovot maga alá temeti a sematizmus, sokat ír, de egyre szürkül írásművészete” #moszkvater
„A nagyszerű indulás után a ’30-as években Ivanovot maga alá temeti a sematizmus, sokat ír, de egyre szürkül írásművészete”
Forrás:Wikipédia

Nem jó, ha valakiből tananyag lesz. Mint tudjuk, a tanulók mit sem utálnak jobban, mint a kötelező olvasmányokat. Még rosszabb, ha etalonnak, követendő mintának kiáltják ki az alkotót, s finoman, a kultúrpolitika gyengéd, irányadó paskolásai révén olyan utakra istápolják, ahonnan már nincs visszatérés. Sem csillogó önmagához, sem igazából a közönséghez.

„És a lázongó elme, a bátor és újító stílusművész szoborrá merevedik”

Itt csak egy dolgot tehetünk. Újra olvassuk műveit. Persze nem mindegy, hogy melyiket. Hogy mikor írták. Lehetőleg olyanokat, amibe nem túrt bele a fafejű, a politikai széljárást mindig csalárd módon, diplomatikusan, ám könyörtelenül biztos kézzel követő szerkesztő. Vagy az elismerést kiegyenlítendő, kezdetben szelíd, majd mind határozottabb írói öncenzúra lakkozta fényesre. És már nem te vagy az, aki voltál. Fél évszázadnak kell eltelnie, hogy lefújják rólad a kultúrpolitika hímporát. És elfelejtsük a korabeli hithű kritika himpelléreinek akadékoskodását.

Mert a nagy változás, amiről művei szóltak nem puccs volt. Ő aztán tudja, hiszen életének jelentős, kezdeti, habitusát meghatározó időszakát közöttük élte le. Szibériai muzsikok, elnyomott kínai földművesek álltak útjába a történelem menetét megállítani akaró erőknek. Akár úgy is, hogy a múltat visszahozni akaró páncélvonat elé feküdtek a sínre. Amelyik most nem vörösre, hanem fehér-szürkére volt festve.

„Ahhoz, hogy hiteles legyél, bizony nagy költőnk szavaival <pokolra kell menni>”

Vszevolod Ivanov (1895-1963) többszörösen is megjárta ezt az utat. Falusi tanító apja példáját követi, aki végigzarándokolt Oroszországon, de eljutott még Jeruzsálembe is. Az atya bölcsen már 14 éves korában önálló életre indítja gyermekét. Aki szinte mindent végigpróbál. Boltossegéd, nyomdai szedő, matrózkodik a szibériai folyókon, még a cirkuszi szereplést is bevállalja. A hangzatos Ben Ali-ban néven kardot nyel, és tüzet fúj, gombostűvel szurkálja magát, késeken és parázson jár, bohóckodik, vásárokon énekel, sőt, még pénzért az utcai harcos szerepet is vállalja. S hogy igazi fakír váljon belőle, elhatározza, hogy elvándorol Indiáig. Ám elfogy a pénze és csak Buharáig jut el. Ezt 46 évvel később egyik elbeszélésében meg is írja, majd 1958-ban végre asszonyával el tud látogatni Indiába.

„Egy másik <kaland> jobban rabul ejti. Írni kezd és 1916-ban novelláit ugyan ki másnak küldené el, mint az új orosz irodalom legfőbb mércéjének és mentorának, Gorkijnak, aki kettőt le is közöl belőlük”

Ettől kezdve a helyi, omszki lapban jelennek meg írásai. A forradalom kitörése után itt lesz a Vörös Gárda harcosa. Ám amikor a forradalmi erők elhagyják a várost, ott felejtik őt, egy lőszerraktár őrét. Monarchista apjához menekül Talickajába, és szemtanúja lesz a szörnyű családi tragédiának, amit később egyik novellájában („Apa és anya”) meg is örökít. Öccse az ő puskájával játszadozva véletlenül megöli apját.

Menekülnie kell a fehérek elől, de a szerencse, pontosabban Anton Szorokin, az extravagáns szibériai író mellé áll, és sikerül beprotezsálnia egy nyomdába. A tipográfia Kolcsaknak dolgozik, de a szerzőnek titokban sikerül 30 példányban kinyomtatnia első novelláskötetét.

„A viharos esztendőkben alaposan megismeri a polgárháború zűrzavaros útjait. A vörös partizánok soraiból látja a fehérgárdista felkelés összeomlását”

Végül a szovjethatalom helyreállítása után a „Szovjet Szibéria” újság megbízásából, és megint csak Gorkij támogatásával felköltözik Petrográdba, ahol első felesége megszökik tőle egy cseh katonatiszttel. Mindez nem gátolja meg abban, hogy írjon. Az első szovjet, úgynevezett „vastag” irodalmi folyóirat, a „Krasznaja Nov” Gorkij javaslatára az ő „Partizánok” című kisregényével indul. A lap főszerkesztője, Alekszandr Voronszkij ujjongva írja Leninnek: „Felfedeztük Vszevolod Ivanovot, s ez egymagában valóságos irodalmi esemény, mert óriási tehetség és a mi emberünk”. Voronszkij ebben a folyóiratban gyűjtötte maga köré a formálódó fiatal szovjet irodalom legjelentősebb tehetségeit.

Ivanov ekkor találkozik először egy tar fejű, keménykötésű fickóval, aki egy csomagot nyom a kezébe.

„- Gorkij bízott meg vele, hogy adjam át magának: a „Partizánok”-ért járó honorárium. Először kap ilyet? Semmi vész, megszokja. Tudja, mi a tehetség? Gorkij, az igen. Úgy leírta magát, hogy elsőre megismertem itt a Nyevszkijen is a tömegben.” – Az író, irodalomtörténész Viktor Sklovszkij volt az illető, később az orosz formalizmus egyik kiemelkedő alakja.

„Az igazi áttörést azonban a Krasznaja Nov 5. számában megjelenő kisregény az <A 14-69-es páncélvonat> hozza meg számára”

A mű első, még át nem szerkesztett kiadásában teljes fényében ragyog Vszevolod Ivanov páratlan írásművészete, stilisztikai sokszínűsége. Ez a két műve hamarosan Európa-szerte ismertté teszi nevét. Képei plasztikusak és eredetiek. És nem nélkülözik a humort sem. A szibériai menekültekkel teli vasútállomás „izzadt, mint egy gilisztákkal telitömött befőttesüveg”.  A kisregény egyik hőse, a fehérgárdista Nyezelaszov kapitány „száraz és csontos volt, akár egy szögletesre összelapított, fémszürke  konzervdoboz”.

Nyikita Versinyinnek, a forradalmi partizáncsapatok törzsfőnökének. „asszonya zsíros és puha volt, mint egy menyhal. Öt gyermekkel ajándékozta meg urát, évről évre, ősszel, amikor a hering ívott, ám nem ezért lett minden lurkó ezüstös pikkely-szőke.”

„Új volt Ivanovnál az is, hogy nem úgy nevezett mozgalmi történetet írt. Hősei ösztönösen lázadnak, le akarnak számolni a szörnyű múlttal, miközben jellemükben ott őrzik annak minden nyomát, vadak és kegyetlenül őszinték”

És az olvasó lapról lapra döbbenten forgatja a művet, mely hol kegyetlen, hol lírai, máskor groteszk, megint máskor fantasztikus elemekkel tűnik ki, és remekül illeszkedik bele az úgynevezett „ornamentalista próza” vonulatába.

Ivanov nem marad magára az írói csoportosulásokra szabdalt irodalmi életben. A Szerapion-testvérek csoporthoz csatlakozik, melyet Gorkij is támogat. A csoport tagjai – a kor jeles és bátran kísérletező írói (Zoscsenko, Kaverin, Fegyin, stb.) nyíltan deklarálják, hogy „nem tartoznak semmilyen politikai irányzathoz, ám hisznek a művészet erejében, mely mindegy, hogy honnan meríti anyagát”.

„Mindezek ellenére barátjával, Jeszenyinnel együtt kiáll a forradalom és az új rend mellett”

A forradalom 10. évfordulójára színdarabot ír kisregényéből, „A 14-69-espáncélvonat”-ból . Nevét ismét szárnyra kapja a hír és népszerűvé emeli. Közben izgalmas kirándulásokat tesz a fantasztikum világába. Ekkor jelenik meg „Titokzatos titokzatosságok” címmel nem éppen a forradalmat dicsőítő elbeszélés ciklusa, amiért hideget és meleget kap a pártos kritikától, és csak a XX. kongresszus után jelenhet meg. Annak ellenére, hogy „A gyermek” című elbeszélését Sztálin kívülről megtanulta, és még 20 év múlva is fel tudta idézni, dicsérve baráti társaságban az írót. Viszont nyomtatásban nem jelenhetett meg, csak a Vezér halála után.

Ott van 1932. október 26-án Gorkij lakásán, ahol vodka és harapnivaló mellett Sztálin, Vorosilov, Kaganovics, Molotov és Posztisev társaságában megosztja a jelen lévő írókkal elképzeléseit a párt irodalom terén folytatandó politikájáról. Részt vesz a Fehér-tengert a Balti-tengerrel összekötő csatorna építéséhez kiküldött írói csoportban, és ír az arról született könyvbe. Beleveti magát az irodalmi közéletbe is. Amikor 1934-ben megalakul a Szovjet Írószövetség, titkárává, majd az Irodalmi Alap vezetőségének elnökévé választják. Ő lesz a Gorkij Irodalmi Intézet – amolyan íróiskola – diplomaosztó bizottságának elnöke, ő bocsátja szárnyukra a bizottság által felkent szovjet írópalántákat.

„A nagyszerű indulás után a ’30-as években Ivanovot maga alá temeti a sematizmus, sokat ír, de egyre szürkül írásművészete”

Még rosszabbul járt két regénye, a „Kreml” és az „U” című. Ezeket csak az 1980-as évek elején adták ki, majd húsz évvel az író halála után. Sklovszkij, a régi barát nagy elismeréssel ír róluk. „Hihetetlenül bonyolult művek… Stílusuk olyan csillogó, szokatlan.. minden, amit Vszevolod Ivanov leír , színtiszta igazság…”

A háború alatt ismét előtérbe kerül az eredeti hangú és elkötelezett prózaíró. Először Taskentbe evakuálják, majd 1943-ban a Vörös Csillag újság tudósítójaként a frontra kerül, s írótársaival közösen valósághű és magával ragadó könyvet adnak közre az Orjol és Kurszk környéki, a háború menetét végleg megfordító véres ütközetekről.  Ezután mint az Izvesztyija haditudósítója kíséri a németeket mind gyorsabb futásra ösztönző Vörös Hadsereget. Jelen van Varsó, Szczecin bevételénél és egészen Berlinig eljut a csapatokkal. Ott van Nürnbergben, amikor a fasiszta vezetőket nemzetközi bíróság elé állítják, s riportokban számol be a per eseményeiről. A háború után közel két évtizedig megbecsült alkotója a szovjet irodalmi életnek. 1963-ban, veserákban huny el.

„Vszevolod Ivanov életútja tanulságosan izgalmas, ám ennél sokkal izgalmasabbak a sokáig az íróasztala fiókjában őrzött, ma már csorbítatlanul kiadott művei”

Kisregényei, regényei alapján több film is készült. A korai filmművészet kedvelőinek ajánljuk „A 14-69-es páncélvonat” legrégebbi változatát:

 

Mai szemmel jobban élvezhető a később készült, színes film:

 

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.