A Szolidaritás bölcsőjét személyesen ringató Bogdan Borusewicz az ősidőkről, a gdanski közegről, a szabad szakszervezet megalakulásának előkészítéséről, Lech Walesa felfedezéséről és a rendszerváltozásról

Gdansk a Szolidaritás bölcsője. Az itteni kezdeményezés ereje abban rejlett, hogy elszántabbak voltak az emberek, hiszen élénken éltek emlékezetükben az 1970-es sztrájkok, s egy erős értelmiségi csoport is bekapcsolódott a mozgalomba. Ennek eredménye a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek 1978-as megalakulása, amelyből aztán kinőtt a Szolidaritás. E korszak központi figurája, az 1980-as sztrájkok megszervezője, Lech Walesa „kitalálója” Bogdan Borusewicz, akivel a 2000-es évek végén idéztük fel a forradalmi időket.

– Elnök úr! Kevés ember dicsekedhet azzal, hogy személyesen ringatta a Szolidaritás bölcsőjét, és már a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek vezetőjeként formálta a gdanski ellenállást. Hogyan került a képbe Walesa?

– Egyszerű. Eljött hozzám.

– S milyen benyomást tett önre?

– Tevékeny, még a ’70-es évekből sok tapasztalattal rendelkező aktivista volt. Egyébként az általam Gdanskban megalakított csoport rendkívül aktív emberekből állt. Talán nem véletlen, hogy ebből a körből indult két lengyel köztársasági elnök és a parlament mindkét házának egy-egy elnöke. Ez persze nem azt jelenti, hogy közülünk mindenki köztársasági vagy házelnök lehetne. Én 1976-tól a KOR-ban, a munkásvédő bizottságban tevékenykedtem, és mint ilyen aktivista alakítottam meg a szabad szakszervezetet. Két éven át készítettem elő ennek a munkásszakszervezetnek a megalakulását, majd fölkészítettem egy csoportot – amelyben ott volt Joanna és Andrzej Gwiazda, Anna Walentynowicz és az akkor 35 éves villanyszerelő, Lech Walesa is – az 1980. augusztusi sztrájkra, amelynek végén megszületett a Szolidaritás.

– Ez az út jól jelképezi a Szolidaritás fenoménját, amelynek lényege, hogy találkozott a munkásság és az értelmiség. A gdanski szervezetben ez utóbbit ön testesítette meg, s keresett egy munkásvezetőt, akit aztán Walesában talált meg…

– Igen. Én tudatosan egy munkásokból álló csoportot készítettem fel, és ahogy mondtam, két évig dolgoztam ezen. Azt azonban ne gondolja, hogy csak úgy rámutattam Walesára.

– Az első időkben hány olyan ember volt a látókörében, mint Walesa?

– Sokan azért eleve nem voltunk. Aztán az is számított, hogy Walesát akkor kirúgták, így sok ideje volt. Nem kellett a művezetőhöz elmennie, hogy adjon neki szabadidőt. A munkáscsoport néhány tucatnyi emberből állt, többségükben a gdanski hajógyárban dolgoztak. Magáról a sztrájkról azonban csak egy beavatott szűk kör tudott. Ez hat embert jelentett, s ennek a kis magnak kellett megszerveznie a sztrájkot egy olyan üzemben, ahol 16 ezren dolgoztak. De ez nem deus ex machina, nem így egyből jött. Még egyszer mondom, több mint két éven át igyekeztem befolyást gyakorolni ezekre a munkásokra, e többtucatnyi emberrel Rabotnik Wybrzeza néven kiadtunk egy lapot, amelyet több ezren olvastak a gdanski hajógyárban.

– S hogy került ebbe a közegbe?

– Én profi forradalmár voltam. Frissen, egyetemi tanulmányaim után a hatalom nem akart nekem munkát adni. Így aztán szervezéssel foglalkoztam, emberek mozgósításával, oktatásával, képzésével, felkészítésével.

– S Walesára meddig tudott hatni? Ma még hallgat önre?

– Ha nagyon rákiabálok, akkor igen.

– Akkor valószínűleg azt is tudja, miért az éles ellentét Walesa és a jobboldali kormány mai vezetői között…

– Ezek személyes ellenszenvek, s abból az időből erednek, mikor a Kaczynski testvérek a ’90-es évek elején együtt dolgoztak Walesa elnöki titkárságán. Nem akarok „walensológus” lenni, de a mi együttműködésünknek is voltak különböző időszakai, nagyon jók, rosszak és közepesek. Walesával nagyon jól megértettük egymást a hadiállapot, a rendkívüli állapot idején. Abban a csoportban voltam, amelyik illegalitásban működött, rejtőztem, míg Walesa kint volt a nyilvánosság előtt. Nagyon jól tudtuk tartani a kapcsolatot és megosztani a munkát. Rosszabb volt a helyzet akkor, mikor a Szolidaritás legálisan működött. Bíráltam a diktatórikus stílusát, a szakszervezeten belüli despotizmusát, és nem volt ideális az együttműködés a köztársasági elnöksége alatt sem. Én az ő körén kívül voltam.

– Tehát Walesának egy idő után előjöttek a negatív személyiségjegyei?

– Nem tudom. Ez engem különösen nem érdekel, számomra ennek nincs különösebb jelentősége.

– Amikor a ’70-es években elkezdte a harcot a kommunista rendszer ellen, nagyjából így képzelte el a változásokat? A nyolcvanas évek végén gondolta volna, hogy jó másfél évtized múlva ilyen sokan csalódnak a reményeikben? Igazat ad a jelenlegi kormánynak, amely programjában hirdeti a rendszerváltás befejezését?

– Itt különbség van köztem és Walesa között. Ő azt mondja, mindent látott előre, míg én, bevallom, ezt nem képzeltem. Nem hittem, hogy olyan gyorsan szétesik a Szovjetunió, s globális méretekben olyan gyorsan összeomlik a kommunizmus. Ami pedig a negyedik köztársasággal kapcsolatos indítványokat, javaslatokat illeti, számomra a köztársaság megszámozásának nincs értelme.

– A régióban azonban a kelleténél jóval többen gondolják úgy, hogy a rendszerváltás nincs befejezve. Megalapozottnak látja a társadalmak elégedetlenségét?

– Nem tudom, hogy van ez Magyarországon, bár a sajtóban olvasok ezt-azt. Lengyelországban nem ilyen a helyzet. Nem azt mondom persze, hogy mindenki elégedett. Én azonban akkor voltam forradalmár, amikor forradalomra volt szükség. Véleményem szerint ma forradalmat csinálni egyet jelent azzal, hogy káoszt teremtünk az emberek fejében. Ez az emberek hülyítése. S hogy miért? Mert nincs szükség arra, hogy szétverjük a demokratikus rendszert. Vannak demokratikus választások, amelyekkel meg lehet gyorsítani a változásokat, de megvan a rendszerünk, amelyik már magától működik. Egyébként ha valaki azt hiszi, hogy nem változott meg semmi a kommunizmus óta, akkor az vak és süket.

– Térségünket sok tekintetben hasonló problémák gyötrik, bár a magyarországihoz hasonló társadalmi megosztottságot a régióban máshol nem nagyon látni. Önt például a két nagy lengyel jobboldali párt egyre keményebb vitái közepette is ugyanúgy támogatja mindkét oldal, mint ahogy egységben választották meg a felsőház elnökévé. így aztán felülről nézheti a Polgári Platform és a Jog és Igazságosság versengését…

– Nemcsak felülről, de nyugodtan is, mert senki sem vitte ki az embereket az utcára. A vita a parlamentből nem lépett ki. Van egy többségi kormányunk, amelyik működik, s különösen jól gazdasági téren. Gazdasági eredményeink jelentősen jobbak a magyarországiaknál, egyébként azonban előttünk is ugyanazok a problémák vannak, amelyeket Magyarországon a kormánynak meg kell oldania. Önökre nagyon nehéz reformok várnak. Súlyos árat fognak fizetni azért, mert elmulasztottak bizonyos lépéseket, s nem ügyeltek a gazdaságra. Lengyelországban szerencsére nem ilyen a helyzet.

BOGDAN BORUSEWICZ 1949-ben született Lidzbark Warminskiben. Fiatal korától, a demokratikus ellenállás aktivistája, 1968-ban, gimnazista korában röpcédulák terjesztéséért letartóztattak 1975-ben történelem szakon végez a Lublini Katolikus Egyetemen. 1976-ban a munkásvédő bizottság, majd a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek tagja lesz, utóbbinak lapját is szerkeszti. Az 1980-as hajógyári sztrájkok egyik főszervezője, az augusztusi sztrájkkövetelések egyik megfogalmazója. Éveken keresztül rejtőzködve irányította a földalatti Szolidaritás szakszervezet munkáját. 1986-ban ismét letartóztatják 1991-ben a Szolidaritás tagjaként a szejm képviselője, 1993 után többféle parlamenti bizottságban végzi munkáját, majd a 2015-től tíz éven át a szenátus elnöke.