//Egy film a háborúk természetéről

Egy film a háborúk természetéről

MEGOSZTÁS

Habár sokan úgy hiszik, hogy a délszláv konfliktusról csak elfogult filmek születtek, már a háború után megjelent egy olyan alkotás, amely a szembenézésről szól. Ez a film A szép falvak szépen égnek.

Számos film készült az elmúlt évtizedekben a délszláv háborúról, melyek között egyaránt találhatunk mind elfogult, mind patetikus, de önkritikus vallomással felérő műveket is. Ezeknek a filmeknek a közös pontja, ahogyan bemutatják a valamikori Jugoszláviában élő nemzetek közti békés viszonyokat, melynek éles kontrasztja a polgárháború, amit az egyik percről a másikra rombolt porrá mindent, amit valaha „testvériség-egységnek” neveztek e földön.

Szrgyan Dragojevics A szép falvak szépen égnek című, 1996-ban – vagyis a boszniai háború lezárása után csupán egy évvel – készült műve sok szempontból eltér e filmektől. A rendező itt nem kíván semmit sem a néző szájába rágni, éppen ellenkezőleg.

„Egyéni életeseményeket mutat be, mi motiválja a szerbeket, hogy katonának menjenek a boszniai háborúban. Dragojevics művének zsenialitását viszont az adja, hogy ezekből mégis egy kerek történet tárulkozik elénk, aminek a végén ugyan nincs olyan katarzis, ami megmutatná, „kinek volt igaza”, mégis megismerhetjük belőle a boszniai – vagy bármely más – háború természetét”

A film egy történelmi groteszk képpel kezd. Egy titói propagandafilm bemutatja, amint egy napos nyári napon egy kelet-boszniai faluban felavatják a „Testvériség-egység” alagutat. Azonban amikor az illetékes főelvtárs átvágja a szalagot, az ollóval saját hüvelykujjába is belevág. De ez akkor még semmiség. Az ünnepség folytatódik, a pionírok és az odaözönlött vendégsereg ünnepel, táncol, az utolsó képeken pedig a boszniai kommunista elvtárs feltartott, véres hüvelykujját látjuk. Kilenc év múlva aztán a két kisfiú, Halil (a muzulmán) és Milan (a szerb) megnézi a magára hagyott alagutat. A bejáratnál töprengenek: bemenjenek-e. Egy emberevő szörnyet képzelnek el, aki az alagútban lakik, s ha felébresztik, mindenkit megesz a faluban, és felgyújtja a házakat. Milan azt javasolja, hogy hozzák el nagyanyja kését, úgy menjenek be. Halilnak azonban jobb ötlete van, ő azt mondja, hogy hozzák el a nagyanyja fegyverét, hiszen egy késsel semmire sem mennek. Megbeszélik tehát, hogy majd visszatérnek, ha jobban fel lesznek fegyverkezve…

És ez az idő el is jön 1992-ben, mikor kitör a háború Boszniában. Milan – bár a film főhőse – nem olyan ember, akivel a néző azonosulni tud. Nem tettei miatt, hanem pusztán azért, mert a rendező jól tudja, hogy amely műben kijelöl a szerző egy, a nézők azonosulására szolgáló szereplőt, az magában hordozhatja a trivialitás veszélyét. Milan azonban a kezdetektől egy átlagos boszniai szerb, akit nem érdekel a másik vallása vagy nemzetisége. Ő csak éli az életét, akár a többi ember.

„Nem a háborús propaganda fertőzi meg tudatát, hanem az, hogy édesanyját megölik, vérével pedig a falra felfestik, „egy csetnik anyja”

A férfi csak később tudja meg valakitől, hogy Halil egységében harcolnak azok a katonák, akik édesanyját megölték. Innentől pedig beindul a bosszúspirál. A filmnek igen leleményes ötlete az, amint megszólal a telefon éppen abban a házban, melyet a szerbek éppen felgyújtanak. A riadt hang Dzsamilt keresi. A szerbek sorra adják egymásnak a telefont, először azt mondják, hogy a férfi éppen elfoglalt (Dzsamil már a farakáson fekszik holtan), majd egy másik szerb katonának adják a kagylót, de megszakad a vonal. Ő csak ennyit kérdez:

„Azt mondják, a háború az emberekből a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki. Mi a legjobb?”

Benne már munkál a lelkiismeret-furdalás, a többiekben azonban ehhez még idő kell. Erre ad alkalmat az, hogy a szerb egységet váratlan támadás éri. Egyikük meghal, a golyózápor elől az alagútban bújnak el, azonban lassan rájönnek, hogy bekerítették őket, a bosnyákok az alagút mindkét végét lezárták. Közben két új vendégük is akad. Az egyik egy katona, aki a bosnyákok golyózáporában kamionnal tör be az alagútba, a másik pedig egy amerikai újságírónő, aki a kamion platóján bújt el, hogy testközelből szerezze be híreit. Hosszú, elkeseredett kitörési kísérletek következnek – sikertelenül. Közben pedig megismerhetjük a szerb katonák motivációit, miért is mentek katonának.

A kapitány régi kommunista (Tito nagy rajongója), aki valaha 350 kilométert gyalogolt, hogy Tito temetésén ott legyen. „Villás”, a csetnik, nevét onnan kapta, hogy mindenkinek elmondja azt, amit egyszer a televízióban hallott. A szerb nép a legrégibb az összes közül, s míg az angolok és a németek kézzel ették a disznóhúst, a szerbek már ismerték a villát, azzal ettek. Magánál is tartja villáját, a nyakában lóg.

„ Villás komája egy napon a szabadban nézi a tévét a faluban, amint beszámolnak arról, hogy a szerbeket ismét genocídium fenyegeti, mint a második világháború idején”

Ezért azonnal felpattan, és csak ennyit mond, dolga van. Miután stopposként felveszi egy török kamionos, elmondja, hogy az egész szerb népet ki akarják irtani, cselekednie kell. A kamionnal érkező katona pedig egykor kábítószeres volt, aki számára a háború egészen új világot nyitott meg, sétálómagnója örökké vele van, imádja a zenét.

Az alagútban viszont egyre elviselhetetlenebbé válik az élet. A víz elfogy, már a vizeletüket isszák a katonák, ráadásul a bosnyákok egy idő után kegyetlen játékokat űznek velük. Először egy tehenet küldenek be, amit a szerbek magukhoz kívánnak csalogatni, azonban azt a bosnyákok felrobbantják, mielőtt elérné a katonákat. Majd jön a legkegyetlenebb játék. Milan egykori tanítónőjét beküldik az alagútba, hasát kipárnázva, melyről a szerb egység azt hiszi, hogy bomba. Milanra hárul a feladat, hogy valamikori tanítónőjét lelője. Kiderül, nem volt a tanítónő hasán bomba.

Nem maradt más esély, ki kell törni az alagútból. Miután Villást szitává lövik a bejáratnál, egy másik szerb katona pedig főbe lövi magát, a kapitány beszáll a kamionba, hogy végső rohamra keljen komája ellen, aki történetesen a bosnyákok oldalán harcol. Majd Milan és Halil újra találkozik – itt többet már nem árulhatunk el a filmből, mi történik.

A film a maga korában nagyon elismerő kritikákat kapott, ami egyáltalán nem véletlen. Sok néző persze gusztustalannak tarthatja a film egyes jeleneteit, Dragojevics ugyanis az egyéni élettörténetek mellett az élet-halál harcot is ábrázolja. Ebbe éppúgy belefér a habos vizelet elfogyasztása, mint a csontmerevítő fémek kiszakadása az emberi húsból és még sorolhatnánk. Amiben viszont igazán nagyot alkotott a rendező, az a motivációk finom feldolgozása, amit korábban a legérzékletesebben a neves pszichoanalitikus, Carl Gustav Jung fogalmazott meg:

„Az ember mindig azzá lesz, ami ellen a legjobban harcol. Mi ásta alá Róma haderejét? A kereszténység. Hiszen amikor a rómaiak meghódították a Közel-Keletet, annak a vallása őket hódította meg. Amikor az ember valami ellen küzd, közel kell kerülnie hozzá, és eközben többnyire megfertőződik vele… Tudok egy esetről, amikor egy férfit, aki éveken át kedvtelésből vadászott, egyszer csak le kellett tartóztatni, mert gépfegyverrel támadt rá az állatokra. A férfi éppolyan vérszomjas lett, mint a tigrisek és az oroszlánok, amelyekre vadászott.”

Így ha megnézzük a filmet, kicsit közelebb juthatunk a boszniai polgárháború szörnyűségeinek megértéséhez. Nem kell egy embernek gonosznak lennie ahhoz, hogy rosszat tegyen, megteheti azt a legnagyobb jó szándékkal is. A „testvériség-egységért” fegyvert fogó egykori titóista, a nemzetét féltő nacionalista, vagy akár a meggyilkolt édesanyjáért bosszút lihegő katona a háborúban válik szörnyeteggé. De aztán mikor az alagútba szorulnak, a kilátástalan harcban mégis csak átgondolják az életüket és tetteiket, amelyekkel van, aki szembe tud nézni, és van, aki nem.

A filmet így nem csak azoknak érdemes megnézni, akik elfogulatlan művet kívánnak látni a boszniai háborúról. Dragojevics alkotása azoknak is szól, akiket érdekel a lélektan, különösen az emberi tettek mögött húzódó motivációk és az erre adott reakciók. De a film azokat a nézőket is nagyban gazdagíthatja, akik egész egyszerűen csak szeretnék megérteni a háborúk természetét.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.