//Egy elfeledett író
Vlagyimir Galaktyionovics Korolenko #moszkvater

Egy elfeledett író

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz irodalom elfeledett zsenijével, a századelő egyik legnépszerűbb írójával, Vlagyimir Galaktyionovics Korolenkoval ismertet meg bennünket, aki Emberként nagy volt, íróként megismételhetetlenül tisztességes, izgalmas, sodró és meggyőző erejű. Azt is megtudhatják, hogy végül miért nem lett 1917 után az új állam első köztársasági elnöke.

Vlagyimir Galaktyionovics Korolenko #moszkvater
Vlagyimir Galaktyionovics Korolenko
Fitó:EUROPRESS/Sergey Subbotin/Sputnik/AFP

Tolsztoj és Csehov egyaránt elismerték nagyságát, írói rangját. Gorkij így vallott róla. „Nekem ez a nagy és népszerű író sok mindent mondott az orosz népről, amit előtte senki nem tudott elmondani.” Nem véletlenül vetette papírra ezeket a sorokat, hiszen akit dicsért, elsőnek vitte be az orosz irodalomba a társadalom peremére szorultak, a magányos lázadók, csavargók világát. Karakán volt nemcsak írásaiban, hanem politikai tetteiben is. Az igazságot kereste, bármi áron. Csehovval együtt 1902-ben lemondott tiszteletbeli akadémiai tagságáról, így vállaltak szolidaritást Gorkijjal.

„Mindig és mindenütt az emberi méltóság, az egyenlőség mellett emelte fel a hangját, lett lényeg szó jakutföldi, oroszul alig beszélő földművesről, sanyargatott ukrán parasztemberről vagy az antiszemitizmus ragályától szenvedő zsidó értelmiségiről”

És ha nem úgy alakul a történelem, talán ő lett volna a fiatal szovjet állam első elnöke. Hihetetlenül, nem érdemtelenül népszerű volt. Lunacsarszkij és Lenin is ismerte és értékelte, figyelembe vette szavait. Emberként nagy volt, íróként megismételhetetlenül tisztességes, izgalmas, sodró és meggyőző erejű.

A magyar olvasó már 1893-ban olvashatta. Később, a két háború között a nagy sikerű és népszerű Tolnai Regénytár egyik kedvelt, többször kiadott szerzője lett. 1974-ben jelent meg nálunk utolsó könyve, novella és kisregénygyűjtemény. Azután nagy csend…

„Nevét hiába keresed irodalomtörténeti könyvekben. Az egyébként igen alapos Bakcsi György egyik összefoglaló művében sem emlékezik meg róla, s valahogy kimaradt a századfordulós orosz irodalom egyébként nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő alkotói közül is”

Igaz, nem volt polgárpukkasztóan modern. Inkább lírai, érzelmeinkre ható. Talán ez a tény is mond valamit, hogy mivel tartozunk neki: Wikipédia angol szócikke az oroszhoz hasonlóan bőséges és tízszerese a magyarnak.

Vlagyimir Galaktyionovics Korolenko (1853-1921) elfeledett zsenije az orosz irodalomnak. A népe és a világ történelmének egészét megváltoztató izgalmas időszak krónikása volt, hűséges, nem megalkuvó. Végigpróbálta a cári rend minden borzalmát, rendőri felügyeletet, zaklatást, börtönt, száműzetést.

„Bátran kiállt a változás, a változtatás mellett, de egy jottányit sem engedett az emberség imperatívuszából”

Igazságszeretetét tehetségét őseitől örökölte. Anyai ágon távoli rokona volt Vlagyimir Vernadszkij, két új tudományág, a biogeokémia és a kozmizmus megalapítója. Apja, Galaktyion Afanaszjevics Korolenko, szabadságszerető zaporozsjei kozákok sarja, a zsitomiri járásban szolgált bíróként. Szigorúan betartatta a törvényt, de sohasem feledkezett meg a humánum jogilag nem rögzített tízparancsolatáról sem.

Vlagyimir Zsitomirban született, ezen a soknemzetiségű vidéken. Anyanyelve édesanyja után gyermekkorában a lengyel volt. A helybéli iskolák után a peterburgi műszaki egyetemen kezdte tanulmányait. Apja halála arra kényszerítette, hogy az anyagilag kevésbé megterhelő moszkvai földműves főiskolán, ösztöndíjjal folytassa tanulmányait. Később sikerül átváltania a peterburgi bányászati egyetemre, ahonnan hamarosan forradalmi tevékenysége miatt Kronstadtba száműzik, itt műszaki rajzolóként keresi kenyerét. 1879-ben a Szlovo („Szó”) peterburgi folyóirat lehozza első novelláját, „Epizódok egy kalandor életéből”. Előtte az Otecsesztvennije zapiszki („Hazai feljegyzések”) főszerkesztője, az ismert és tekintélyes Szaltikov-Scsedrin az alábbi velős megjegyzéssel adja vissza ezt a művét:

„Amúgy nem rossz, csak nagyon zöld, nagyonis zöld…”

Bátyjával együtt részt vett a Népakarat illegális szervezkedésben. 1879-ben őt és hasonlóan gondolkodó testvérét Juliant (1851-1904) cár ellenes összeesküvéssel vádolják, s forradalmi tevékenységükért Glazovba száműzik. Itt kezdődik nem önként vállalt vándorlásuk fogdák, börtönök között, egyik gyűjtőfogházból a másikba. Korolenko próbál megszökni, mígnem 1880-ban a szibériai Tomszkba került, ahol rámosolygott a szerencse – ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni:

„Tomszkban gyűjtőfogházba kerültünk, egy nagy földszintes épülettömbbe. Másnap megjelent egy kormányzósági tisztviselő azzal a hírrel, hogy a Lorisz-Melikov vezette feljebbviteli bíróság ügyeinket átvizsgálva néhányunkat szabadon enged. Ezek közé kerültem én is…” Az örmény származású Lorisz-Melikov a cár keménykezű belügyminisztere volt, aki azonban odafigyelt a közvélemény szavára is, és néhány esetben megértőnek bizonyult. Ezért ragadt rá a „szív diktátora” kifejezés. Érdemeit a nagy bűnözési hullám megfékezésében még Dosztojevszkij is nagyra értékelte.

„Korolenko Permbe kerül, és a vasútnál vállal munkát, írnokoskodik, pályaudvari táblarendező, korrepetitorként órákat is ad. A cárizmus elítélésében kérlelhetetlen, nem hajlandó felesküdni III. Sándor cárra, s ezért börtön, majd jakutföldi száműzetés vár rá Amgában, ahonnan csak 1885-ben szabadul”

Szibériában megkóstolja a földműves munkát, cipészkedik. Ami ennél fontosabb, fantasztikus életanyagot gyűjt a parasztok, a kisemmizettek életéről. Idővel a hatóságok megengedik, hogy Nyizsnyij-Novgorodba költözzön. A város ezekben az esztendőkben válik Oroszország egyik kereskedelmi központjává, vásárai országszerte híresek. Ez lesz Korolenko alkotói kiteljesedésének, íróvá válásának helyszíne. Akárcsak Gorkijé.

„Történik vele más is. Megismerkedik Jevdokija Ivanovszkajával (1855-1940), s 1886-ban összeházasodnak”

A 31 éves, semmitől vissza nem rettenő fiatalasszony korán megtapasztalja a cári rendőrség módszereit. Forradalmi tevékenységért 21 évesen letartóztatják – tiltott irodalmat és fegyvert is találnak nála. Másfél évig börtönben tartják, majd rendőri felügyelet mellett szabadlábra helyezik. Később Karéliában jelölnek ki számára kényszerlakhelyet, utána Kosztromában telepedik le. Itt sem veszi le róla a cári titkosrendőrség vigyázó szemét. Végül Nyizsnyij Novgorodba kerül, ahol életét eljegyzi az ekkor már íróvá lett Vlagyimir Korolenkóval. Kiválasztottjának már megjelenik első kötete a „Vázlatok és novellák”.

Az író itt is anyagot, élettapasztalatot gyűjt, gyakori látogatója a környékbeli kis vasöntödéknek”

Az igazi áttörést novellái, a „Makar álma” és „A vak zenész” hozzák, melyekben gyermekkorának, szibériai száműzetésének élményei elevenednek meg. Makar csak nagy nehezen tud bejutni a mennyországba, mert a Bíró előtt kiderül, nem tett elég jót keserves és nehéz életében. Ekkor kristályosodik ki Korolenko alkotói crédója: csak egoizmusodat legyőzve, önmagadat is feláldozva szolgálhatod népedet.

1895-től Peterburgban él, dolgozik, s szerkeszti a „Russzkoje bogatsztvo” (Orosz gazdagság) folyóiratot. A lap narodnyik irányzata nem minden író vonzalmát nyeri el, Gorkij, Kuprin és mások elhagyják a szerkesztőséget. Mint irodalmi szerkesztő, Korolenko külföldi írókkal dúsítja a szerzők körét. Bjørnstjerne Bjørnson, John Galsworthy, Herbert George Wells, Ethel Lilian Voynich az ő révén kerül az orosz olvasók látókörébe.

„Korolenko nem egy helyben ülő alkotó, szüksége van élményekre. Beutazza szinte egész Oroszhont. 1893-ban Chicagóban részt vesz a Világkiállításon. Megismerkedik az emigránsok életével, és hol humoros, hol fájdalmasan realista kisregényben (Nyelv nélkül) tárja elénk egy az Oroszhonból Amerikába menekülő, szó szerint nyelv nélküli orosz muzsik hányattatásait az Újvilágban”

Matvej tanulságos kalandok után elrendezi életét. Megtalálja a még bevándorlása kezdetén megismert, de szem elől veszített szerelmét, Annát. A regény végén a New York-i kikötőben, bepárásodó szemmel nézik a kivándorlókat hozó, majd Európába visszatérő hajókat. Szívük mélyén érzik, hogy többé nem térnek vissza szülőföldjükre, gyermekeik már anyanyelvüket is elfeledik. Fájdalmasabb írást a kivándorlásról kevesen alkottak az orosz irodalomban.

„Korolenko hihetetlen népszerű lett, és joggal. Cikkeiben élesen és határozottan ír kora égető problémáiról – bőven volt miről – s ezzel a cári rezsim <első számú irodalmi közellensége> lett”

Esszé ciklusban szól az éhség évéről (1891-92-es éhínség). Mind gyakrabban bírálja a cári rendőrség kegyetlenségét. Tiltakozik a multani ügyben, ahogy a sanyarú sorsuk miatt lázongó ukrán parasztokkal leszámoltak. Hasonlóan keményen lép fel az 1905-ös forradalom utáni megtorlások miatt. Korolenko sok más neves írótársával együtt fellép a Beilisz-ügyben. Kiáll az orosz honfitársaival jó viszonyt fenntartó, igyekvő és családszerető zsidó kereskedő, Menachem Mendel Beilis ártatlansága mellett. Az 51 éves férfit rituális gyermekgyilkossággal vádolták. A haladó orosz írók egyöntetűen elítélték az antiszemitizmust, az ukrajnai feketeszázas nacionalisták hazug állításait. Korlenkónak az ügyről született írásai külön kötetbe gyűjtve is napvilágot láttak.

„Lenin 1906-tól figyelemmel kíséri az író közéleti szerepléseit. Elismeréssel adózik azért, hogy Korolenko felemelte a szavát a parasztság, a kizsákmányolt osztályok védelmében. Ugyanakkor bírálja hamis illúzióit a kisgazdasági árutermelés lehetőségeiről Oroszhonban”

Egyesek szerint Korolenko szibériai elbeszéléseinek is szerepe lehetett abban, hogy a bolsevik vezető az Uljanov nevet Leninre (Léna – szibériai folyó, ahol a cár a tömegbe lövetett és 270 ember halt meg) változtatta. A két nagy formátumú közéleti személyiség viszonya azonban korántsem volt ilyen egyértelműen harmonikus. Lenin nem értett egyet Korolenkóval a háború megítélésében, utalva „Háború, haza, emberiség” című cikkére, melyben az író a háború folytatása mellett emelt szót.

A saját bőrén, életén, küzdelmein megtapasztalva a cári rendszer korhadtságát és embertelenségét, Korolenko üdvözli a februári forradalmat.

„1917-ben Lunacsarszkij javasolta, hogy az újonnan megalakuló orosz köztársaság első elnöke a köztiszteletben álló író legyen. Ám Korolenko az októberi fordulatot, cseka bírósági ítélet nélkül hozott halálos ítéleteit, a hadikommunizmus szerinte népgazdaságot romboló politikáját már nem tudta elfogadni”

Ugyanúgy, ahogy a fehérek kegyetlenkedéseit sem. Álláspontját mind Lunacsarszkijnak, mind Leninnek levélben írta meg. Közben írótársával, a népművelőnek is kiemelkedő Ivan Gorbunov-Poszadovval gyűjtést szervez az ukrajnai éhezők megsegítésére.

Lenin nagyon szerette volna Korolenkót meggyőzni a bolsevik hatalomátvétel után folytatott politikájáról. Megbízta Lunacsarszkijt, hogy vegye fel a kapcsolatot a Poltavában élő íróval. Korolenko hat levelet írt a forradalom utáni kulturális élet irányítójához, amelyekre Lunacsarszkij az író életében nem válaszolt, a leveleket csak Korolenko hamarosan bekövetkező halála (1921) után publikálják.

Lányai, Szófia (1986-1957) és Natalja (1888-1950) gondozzák apjuk örökségét, őrzik emlékét, részt vettek a szülői ház múzeummá alakításában Poltavában.

Korolenko életművét röviden és hitelesen összegzi az alábbi rövidfilm:

Szép film készült „A vak muzsikus” című kisregényéből

Írásait az oroszul tudók megtalálják a neten.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.