Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

Lehetsz ideális családapa, életviteledben példamutatóan szerény, mindenkihez figyelmes, jópofa fickó. Megmentheted életed kockáztatásával vasúti baleset rémisztő vészhelyzetébe került asszonyodat. Igyekezhetsz kedvesen, egyszerű észjárásodat követve minél kevesebb kárt okozni birodalmadnak, követve a nálad okosabbnak tetsző tanácsadók nem mindig önzetlen sugallatát. A személyes jó szándék mit sem ér, ha a rendszer, amelyhez hozzászoktál, mert beleszülettél, és amelyet a béke és nyugalom utáni rokonszenves vágyadban fenn akarsz tartani, már megérett a pusztulásra. Omladozik, s nem sok kell, hogy végleg eltűnjék a történelem süllyesztőjében. Veled, birodalmaddal, utódaiddal, és az emlékezettel együtt. Amit hiába próbálnak a „régi, szép világot” visszasírók lakkozni, a szikár és komor tények, a később a történelemformáló események hatására bekövetkező összeomlás mást mutat. Mert még az egyébként emberként szimpatikus imperátorokra is jellemző a közmondás: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”.

„A termetes, csaknem két méter magas III. Sándor (1845-1894) nem volt híján a testi erőnek, – gyakran kérkedett is vele. Puszta kézzel meghajlított egy pénzérmét, eltört egy lópatkót. Intellektuális képességei és modora nem ért fel fizikai képességeihez. Jóllehet káromkodásban versenyre kelt az abban egyébként verhetetlen balti-tengeri matrózokkal és az ivásban még meg is előzte őket, szívesen mulatott, vadászgatott. Nem volt benne szinte semmi arisztokratikus”

Már gyermekként úgy nevelték, képezték, hogy egykor majd elfoglalja az orosz trónt. Érzékeny lelke nehezen viselte el, hogy éppen a világbirodalmat irányító brit uralkodónő, Viktória „fondorlatos kegyének” köszönhetően le kellett mondani első szerelméről, a dán Alexandra hercegnőről, aki később VII. Eduárd királlyal kötött házassága révén az Egyesült Királyság királynéja, India császárnéjaként vonult be a brit monarchia történetébe.

Sándor azért nem maradt ara nélkül. Amikor olaszországi útján Nizzába rohant, hogy tuberkulózisos agyhártyagyulladásban megbetegedett, nála két évvel idősebb bátyja, Miklós segítségére siessen, a sors összehozta egy másik dán előkelőséggel, Marie Sophie Frederikke Dagmar dán királyi hercegnővel. Miklós elhunyt, Sándor pedig, noha korábban volt egy nagy szerelme, anyja ifjú és szemrevaló udvarhölgye, Marija Mescserszkaja, engedelmesen elvette a hozzá méltónak talált, és nőül kijelölt dán hercegnőt. Jó férj lett belőle, idővel kapcsolatuk tartósnak bizonyult.

„Apja, II. Sándor meggyilkolása mélyen megrázta  birodalmat, de főként a cárizmus további sorsáért aggódó politikai elitet. A változtatás fenyegető szükségességet sokan átérezték. Talán ez is lehetett az oka, hogy az orosz történelemben először emberként lekezelt, szántóvető parasztokat is meghívtak 1881-ben a koronázási ünnepségekre”

Mi legyen a megkezdett reformokkal? – merült fel a kérdés. A frissen felkent cárt legfőbb famulusa, Konsztantyin Pobedonoszcev óva intette azok folytatásától. Figyelmeztette, ne hallgasson a régi szirénhangokra, nem szabad engednie az úgynevezett közvéleménynek, és ami a fő, ne menjen liberális irányba! Befolyására az uralkodó még egy legfőbb tanácsadója szerkesztette iránymutató dokumentumot is közre adott „Kiáltvány az egyeduralom sérthetetlenségéről”  címmel, melyben a cári hatalom fenntartásának fő indokát abban látta, hogy az megvédi a nép jólétét. Az ideológuskén is ismert író, Mihail Katkov, illetve a közgazdászként az orosz ipar fellendítésében, a külföldi tőke becsalogatásában elévülhetetlen érdemeket szerző, az orosz iparosítás nagyapjaként tisztelt Szergej Vitte voltak III. Sándor törekvéseinek fő szószólói.

Az apja elleni merénylet után az uralkodó megerősítette a biztonsági szerveket, a területi központjaik felsőbb engedély nélkül is hirdethettek rendkívüli állapotot és vethettek be extrém intézkedéseket.  Megszigorították a cenzúrát, a könyvkiadást, elvették az egyetemek autonómiáját, az elemi oktatást teljes egészében az egyház, a Szent Szinódus irányítása alá vonták. Ezzel párhuzamosan a fölbirtokos arisztokrácia  politikai hatalmát megszilárdította gazdálkodásukat hitelekkel támogatta. A rendcsinálás meghozta az eredményét, csökkent a cári hatalomml nem rokonszenvező, az ellen fellépő szervezetek száma, viszonylagos nyugalom – mondhatjuk, hogy vihar előtti csend – köszöntött be orosz földön.

„III. Sándor a belső egységet kiáltotta ki a jövő zálogának, s mindenütt előnyben részesítette az <orosz elemeket> a birodalomban. Még az arcápolásban is. Előnyben részestette a dús szakállt. Pedig ifjúkorában mindig gondosan borotváltan hódította a gyengébb nem képviselőit. A russzicizáló törekvésekkel együtt járt a nemzetiségi mozgalmak elfojtásával, és a zsidóság életlehetőségeinek a korlátozásával”

Persze valamit adni is kellett a nélkülözőknek. Megszüntették a fejadót, bevezették az örökösödési, a részvényadót. Korlátozták s kiskorúak munkába állítását, a serdülők és nők éjszakai dolgoztatását. Szabályozták a birodalmon belüli költözést, a vidéken a közös földterületek használatát, a gyári munkát. Érdeme Sándornak, hogy törvényt hozott az erdők védelméről.

Ellentmondásosak III. Sándor intézkedései a hadseregben is. Soha annyi csatahajó nem épült, mint az ő idejében. Viszont a káderpolitika csapnivaló volt, származás és nem valós képességeik szerint osztogatták az arisztokrácia tagjainak a rangokat.

Azért nem volt mentes III. Sándor uralkodása sem merénylettől. 1887-ben  a Népakarat terrorista szárnya eléggé dilettáns módon próbált előkészíteni egy merényletet március 1-én, II. Sándor halálának évfordulóján.. A szervezkedésben részt vett Lenin bátyja, Alekszandr Uljanov is. Tervük nem tudták végrehajtani, szervezkedés résztvevőit a slüsszelburgi erődben felakasztották.

„A feudális, monarchisztikus társadalmi viszonyok ellenére fejlődött az ipar, s nem csak volumene, hanem műszaki színvonala is. A forradalom előtti időszakban soha nem nőtt ennyire a vas-, acél-, olaj- és széntermelés. Ezt támogatta III. Sándor gazdasági szakembereinek okos, protekcionista politikája, valamint az átalakított vámrendszer, mely hozzájárult a korábban katasztrófálisan rossz külkereskedelmi mérleg javulásához és az államháztartás erősödéséhez is”

A pozitív képet rontja az 1891-92-es éhínség, amely a feketeföld övezetet és a Volga vidékét sújtotta, mintegy 17 tartományt 36 millió lakossal. Közülük közel 12 millióan segélyben részesültek, havonta fejenként 12,3 kiló gabonában. A segélyre szánt gabonát szervezetlenül gyűjtötték össze, ami az árak emelkedéséhez vezetett. A vasút sem tudott megbirkózni a mintegy másfél millió tonna szemestermény szállításával. A rossz időjárás mellett a vidék lakosságát járványok, köztük a tífusz és kolera is tizedelte.  A társadalmi összefogás ellenére mintegy 400 ezer áldozata lett az éhínségnek és a járványoknak, bár egyesek szerint a halálozás elsődleges oka a járványok kitörése volt. A tragikus állapotok fokozták a társadalmi elégedetlenséget s kiváltották a haladó értelmiség bírálatát. Lev Tolsztoj anyagi támogatásával mintegy 70 helyen szerveztek ingyenes étkeztetést, amit a tehetősebb parasztok irigykedve és ellenszenvvel néztek. Csehov, aki hivatását tekintve orvos is volt, személy szerint is sokat tett az éhínség enyhítésért. Az alábbi, egészében helytálló következtetést vonta le: „Nem a betegségeket, hanem az okokat kell gyógyítani.”

„Alighanem III. Sándor volt az egyetlen orosz cár, akinek uralkodása alatt az ország nem viselt háborút. Nem véletlenül kapta a <Békét teremtő> becenevet”

A legfőbb konfliktus Oroszország és az európai nagyhatalmak, az Osztrák-Magyar Monarchia és Nagy-Britannia között a balkáni hegemónia megszerzése miatt volt. Amikor a monarchia nagykövete egy hivatalos ebéden azt feszegette, hogy két-három hadtestet vezényelhetnek a térségbe, hogy megvédjék érdekeiket, III. Sándor csomót kötött a villájára és sokatmondóan hozzátette: „Ezt teszem az önök két vagy három hadtestével!” Ennek ellenére nem avatkozott bele a bolgárok elszakadásába felszabadítójuktól. Oroszország fokozatosan elvesztette befolyását az övezetben. Pozitívum, hogy ezzel elérte a kapcsolatok normalizálását a stratégiailag fontosabb Törökországgal.

Az európai porondon III. Sándor ügyes politikájának következtében sikerül kivédeniük Bismarck gazdasági támadását, és létrejön a világháború során oly fontos francia-orosz szövetség szemben az Osztrák-Magyar Monarchiával és Németországgal. III. Sándor ezért még a kronstadti kikötőbe érkező francia miniszterelnök tiszteletére levetett fejfedővel képes volt végighallgatni az egyeduralkodással nehezen összeegyeztethető francia himnuszt, a Marseillest. 1894-ben diplomáciai jegyzékváltás történt a két ország között, ami pecsétet tett a francia-orosz szövetségre.

„III. Sándor jelentősen növelte birodalmát közép-ázsiai területek megszerzésével, amit egy angol-orosz egyezmény rögzített is. A transzszibériai vasútvonal kiépítése  sokat segített birodalma pozícióinak megerősítésében a Távol-Keleten, de mintegy előre vetítette a háború lehetőségét Japánnal, amire uralkodása alatt még nem került sor”

Az uralkodó megítélésben pro és contra érvek váltogatják egymást. Ez érvényes volt a szovjet időszak történetírására is, mikor elsősorban uralkodása negatív oldalát emelték ki. Míg  később, a dinasztikus történelemírás idilli lila köddel próbálta bevonni az egyébként emberként rokonszenves imperátor uralkodását.

Az orosz történelemtudomány jeles alakja, Vaszilij Kljucsevszkij az alábbi találó jellemzést adta III. Sándorról és uralkodói módszeréről: „Ez a nehezen mozdítható uralkodó nem értette maradéktalanul birodalma helyzetét, s ezért nem akart kárt tenni benne, nem mert vele játszani. Általában nem szerette a bonyolult intellektuális kombinációkat, amelyek legalább annyira fontosak a politikában, mint a kártyajátékban. Az udvar agyafúrt lakájai ezt gyorsan észrevették, és könnyedén sikerült meggyőzniük, hogy minden rossz nemes, de túlságosan bízó atyja által hozott reformok liberalizmusából fakad, hogy Oroszország még nem érett meg a szabadságra. Még korai a vízbe engedni, mert nem tanult meg úszni. Mindez nagyon meggyőzőnek tűnt… A reformok befejezetlensége vagy tisztességtelen, színlelt végrehajtása viszont elégedetlenséggel töltötte el a lakosságot… A kormány egyenesen kigúnyolta a társadalmat, mondván: új reformokat követeltek – akkor elvesszük a régieket. Lelkiismeretesen végrehajtjuk a legelvetemültebb és legdrágább változtatásokat.”

„A megbízható férj és kötelességtudó családapa élete egy önfeláldozóan hősies tett következtében megrázóan korán ér véget. A sors tragikomédiája, hogy éppen uralkodásnak legjelentősebb eredményét felmutató területen, az orosz vasúthálózat egyik vonalán bekövetkezett szerencsétlenség sújtotta végzetes csapással életét”

1888. október 17-én a cári vonat Harkovtól 50 kilométerre, Borki állomáson balesetet szenvedett. Hét vagont ért kár a kisiklásban. A cár és családja éppen az étkezőkocsiban tartózkodott, amely – ebben szerencséje volt az uralkodónak – épségben maradt. Csupán a teteje omlott be, amit a nagy erejű cár, hogy családját megvédje, a vállával tartott fenn a segítség megérkezéséig. Akkor még nem sejtették, hogy a balesettel járó megrázkódtatásnak, és az azt követő fizikális megpróbáltatásnak tragikus következménye lesz. III. Sándor derékfájásra panaszkodott, de rá jellemző könnyelműséggel, bízva egészséges testének ellenállóképeségében, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Ez később megbosszulta magát. Öt évvel ezután egy téli vadászaton megfázik, tüdőgyulladást kap, de továbbra is nyitott hintóban utazik. A megfázásból vesegyulladás lesz. Egyre rosszabbul érzi magát, míg végül orvosai tanácsára 1894 szeptemberében a Krímbe viszik az orosz uralkodók livádiai nyári kastélyába. A betegség, miután már se járni, se feküdni, se aludni nem tud, egy hónap alatt, 1894. október 20-án végez a 49 éves uralkodóval.

„Mint később kiderül, nem vesegyulladás, hanem a szív kóros eldeformálódása, a túl féktelen életmódnak köszönhető elzsírosodása volt a halál közvetlen és valós oka”

Fia, II. Miklós, az utolsó orosz cár kerül a trónra, hogy levezényelje a több évszázados múltra visszatekintő önkényuralmi rendszer utolsó felvonását. Egy olyan rendszerét, amely képtelen volt megújulni, modernizálódni. A bukáshoz azért elég komolyan hozzájárultak az imperátorok szerény képességei.

III. Sándor emlékével az orosz történetírás mind a mai napig nem tud elszámolni. Még a közvélekedésben újjáéledő, nosztalgikus monarchista hangulat felerősödésével megtámasztva sem. Annak ellenére, hogy 2021-ben Gatcsinában, „szülőföldjén” emelt emlékművét Vlagyimir Putyin avatta fel, e szavakkal értékelve a cár pályáját.

„III. Sándor szerette Oroszországot, vele együtt élt, igyekezett mindent megtenni progresszív és magabiztos fejlődéséért, az érdekek védelméért, az orosz állam megerősítéséért Európában és a világban”

Igazságot a hatalmas birodalom népeinek későbbi, sokkal fontosabb események szolgáltatnak majd. Addig az agónia folytatódik.