//Demokrácia vagy plutokrácia?
„Mára elérhető közelségbe került, hogy (Joseph Stiglitz)” #moszkvater

Demokrácia vagy plutokrácia?

MEGOSZTÁS

A liberális államellenesség, a morális relativizmus, az ál-emberjogi fundamentalizmus propagálása nem a szabadsághoz vezetett el, hanem egy újfajta túlhatalom elméleti bázisává vált, miközben a többség-másság ellentét állandósítával a kisebbségek integrációját is ellehetetlenítette.

Pató Ákos írása a #moszkvater.com számára

„A demokrácia a köztársaság egyetlen tiszta formája, de a városi kereteken túl már alkalmazhatatlan” (Thomas Jefferson)

„Mára elérhető közelségbe került, hogy <a globalizáció [...] a nemzeti elitek régi diktatúráját a nemzetközi pénzvilág új diktatúrájával váltja föl> (Joseph Stiglitz)” #moszkvater
„Mára elérhető közelségbe került, hogy <a globalizáció […] a nemzeti elitek régi diktatúráját a nemzetközi pénzvilág új diktatúrájával váltja föl> (Joseph Stiglitz)” képünk illusztráció
Fotó:EUROPRESS/FERENC ISZA/AFP

Manapság mind bel, – mind külföldön sok szó esik a magyar jogállamiság helyzetéről. Párizstól Bukarestig, Stockholmtól Rómáig aligha akad a politika iránt érdeklődő ember, aki valamennyit ne hallott volna a brüsszeli globalista klikk és a magyar kormányzat közötti ádáz vitákról, vagy alkalmasint ne kapcsolódott volna bele e vitákba maga is. És bár az ellenünk irányuló támadások mögött álló hatalmi érdekekről mindmáig számos elemzés látott napvilágot, én a témát meglehetősen új szempontból, a demokratikus politikai rendszer lehetőségének szempontjából szeretném megvizsgálni, és csak e vizsgálat után térnék rá a hatalmi-politikai aktualitások tárgyalására.

„Mármost a demokráciáról beszélve számomra a fő kihívást azon feltételek meghatározása jelenti, amelyeknek megléte esetén egy politikai rendszert demokratikusnak nevezhetünk. Ha magából a fogalomból indulunk ki, arra kell jutnunk, hogy a demokrácia olyan rendszer, ahol a hatalmat nem egy ember vagy emberek szűk csoportja gyakorolja, hanem az a nép, amely ilyen módon egyszerre szubjektuma és irányítója a politikának. Ez viszont mind közvetlenül, mind közvetve megvalósíthatatlan”

Tekintetbe véve, hogy a társadalom fenntartása a többség részéről rendszeres és intenzív munkát igényel, említett többség egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy saját érdekeit hivatásszerűen képviselje, arról nem is beszélve, hogy egy hasonló ideális világban az „érdek” fogalma is értelmetlenné válna. Ami az úgynevezett közvetett avagy képviseleti demokrácia koncepcióját illeti, ez azon a feltevésen alapul, hogy a törvényhozó, a végrehajtó, valamint a bírói hatalom szétválasztásával elejét lehet venni egy, a nép politikai szuverenitását felszámoló túlhatalom kialakulásának.

Az elmélet hibája, hogy figyelmen kívül hagyja azt a két tényt, hogy egy, a hatalmi ágak szétválasztása – amennyiben az anarchiát el akarjuk kerülni – a hatalom olyan fokú koncentrációját igényli, melynek birtokában egyszerre mind a három hatalmi ágat képesek vagyunk ellensúlyozni, máskülönben könnyen előfordulhat, hogy a háromból két ág egy kézen egyesül; kettő, hogy a politikai tér monopolizációja az állam ellenében is megvalósítható.

„Éppen ezért, a parlamentáris rendszerek a gyakorlatban sokkal inkább működnek plutokratikus oligarchiákként (avagy lásd a Hippiász utáni Athént, az I. Hamilkar utáni Karthágót, a Francia Direktóriumot, vagy éppen a kortárs parlamentáris köztársaságokat), mintsem valódi demokráciákként, és ez alól az egész történelemben kevés kivétel akad – fejből talán csak Andrew Jackson elnökségét (1829-1837) tudnám idézni”

Fentiekből kifolyólag elmondhatjuk, a liberálisok tévednek, mikor az Európai Unió valamint a Magyar, – és Lengyelország közötti konfliktust a „nyugati jogállamok” és a „keleti autokráciák” ellentéteként értelmezik. Az igazság az, hogy a keleti államok (ideértve a jelcini Oroszországot is) legkésőbb 1990, de inkább az 1980-as évek eleje óta a nyugati pénzhatalom terjeszkedésének fontos irányvonalát képezik, s ez – a rájuk kényszerített egyenlőtlen verseny következtében – nemzeti termelőkapacitásuk leépüléséhez, s ezáltal gazdasági-politikai szuverenitásuk elhalásához vezetett.

Kérdés tehát, hogy a hasonló pénzügyi gyarmatosítás mennyire egyeztethető össze a demokrácia eszméjével. Újfent a fogalom jelentéséhez fordulva azt állapíthatjuk meg, hogy demokrácia csak ott létezhet, ahol a nép szuverén, elvégre, aki nem szuverén, nem is uralkodhat. Ez viszont komoly morális problémához vezet.

„Tekinthető-e a demokrácia hiteles képviselőjének olyasvalaki, aki máshol, külföldön az önálló demokratikus rendszerek kialakulását akadályozza?”

A válasz nem, és nem elsősorban azért, mert ez önellentmondás volna, hanem sokkal inkább, mert a valóságban a szóban forgó nyugati államok autoritása is relatív. A helyzet az, hogy a nyugati (és nem-nyugati) kormányzatok szuverenitását – éspedig elsősorban a monetáris,- és a külpolitika viszonylatában – alapjaiban korlátozza az a nemzetközi pénzhatalom (avagy John Perkins szavaival: korporatokrácia), mely a nemzeti-kulturális korlátok lebontásával (vö. TTIP, CETA, EU) a politikai tér monopolizációjára törekszik.

Kellő idő és hely hiányában itt nem térnék ki arra, hogyan vált a 17. századi Európában megszülető finánctőke (vö. Amsterdamsche Wesselbank, 1609; Bank of England, 1694; Bank of Scotland, 1695; Federal Reserve, 1913) a világtörténelem megkerülhetetlen szereplőjévé, csak annyit jegyeznék meg, hogy e folyamat a piaci fundamentalizmus bevezetésével (avagy lásd a washingtoni konszenzust) új szakaszába lépett

„Mára elérhető közelségbe került, hogy <a globalizáció […] a nemzeti elitek régi diktatúráját a nemzetközi pénzvilág új diktatúrájával váltja föl> (Joseph Stiglitz)”

Ráadásul – és ez térségünk szempontjából kiemelt jelentőséggel bír – a kartellkapitalizmus jelen formájában aktívan támaszkodik azokra az úgynevezett „kritikai elméletekre”, melyek a kapitalizmust lényegileg fehér-soviniszta rendszerként ismerve félre, a nyugati civilizációt nyíltan a vádlottak padjára ültetik. Mármost amennyiben folytatjuk a neoliberálisok által intézményesített politikát, s ha kitartunk a nyugati trendek szervilis másolása mellett, egy idő után elkerülhetetlenné válik a tudomány képében tetszelgő posztkolonialista bűntudatipar győzelme Magyarországon – egy olyan országban, mely gazdasági értelemben maga is a kizsákmányoltak közé tartozik (vö. John Christensen és a Tax Justice Network kimutatását).

Éppen ezért, létfontosságú felismerni korábbi politikánk hibáit, és azokból tanulva olyan politikát megvalósítani, ami a relativista multikulturalizmus helyett az egészséges nemzeti büszkeségen, az arctalan pénzviszonyok – a „piac” – uralma helyett az aequietas civilis (Giambattista Vico) elvére támaszkodó erős államon alapul. Mivel közvetlenül úgyis a jogállamiságról van szó, a kedves olvasó nyilván megérti, ha írásomat József Attila következő, örökérvényű soraival zárom:

„…Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja
…”

(Az írás vitacikk, és nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját)

MEGOSZTÁS