//David Burljuk, az orosz futurizmus atyja
„Burljuk 1918-ban hihetetlen szerencsével túléli az anarchisták ellen szervezett pogromot Moszkvában, s előbb Ufába, utazik, majd népszerűségét kihasználva végig vendégszerepli Szibériát. Időnként Majakovszkij is elkíséri. 1919-ben eljut Vlagyivosztokig, ahol egy időre otthont ver. Innen a hadikommunizmus viszonyai elől menekülve Japánba utazik” #moszkvater

David Burljuk, az orosz futurizmus atyja

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a Majakovszkijra és Hlebnyikovra nagy hatással lévő, a művészetben új utakat keresőket maga köré gyűjtő David Burljukot mutatja be. A modernista festőt, a bátor kiáltványaival polgárpukkasztó irányzatot, a futurizmust beindító költőt, aki az emigrációban végül visszatalál az orosz művészet klasszikus értékeihez. Életútjával megismerkedve megérthetjük, miért mondja róla a szerző, hogy pofon ütötte a közízlést, és a pofont visszakapta.

„Burljuk 1918-ban hihetetlen szerencsével túléli az anarchisták ellen szervezett pogromot Moszkvában, s előbb Ufába, utazik, majd népszerűségét kihasználva végig vendégszerepli Szibériát. Időnként Majakovszkij is elkíséri. 1919-ben eljut Vlagyivosztokig, ahol egy időre otthont ver. Innen a hadikommunizmus viszonyai elől menekülve Japánba utazik” #moszkvater
„Burljuk 1918-ban hihetetlen szerencsével túléli az anarchisták ellen szervezett pogromot Moszkvában, s előbb Ufába, utazik, majd népszerűségét kihasználva végig vendégszerepli Szibériát. Időnként Majakovszkij is elkíséri. 1919-ben eljut Vlagyivosztokig, ahol egy időre otthont ver. Innen a hadikommunizmus viszonyai elől menekülve Japánba utazik”
Fotó:EUROPRESS/Dmitry/Sputnik/AFP

Jószágigazgató népes családjának sarja, akit gyerekkorában tragikusbaleset ér. Bátyja egy játékpuskával kilövi fél szemét. És mit tesz Isten, a fiatal legénykéből modernista festő, arcátlanul bátor kiáltványaival polgárpukkasztó irányzatot beindító költő lesz. Három évig nevétől hangos az irodalmi közélet. Szalonok kedvelt vendége. Ám azok, akikkel indult, túllépnek rajta, s neki marad a festészet és az emigrációs magány.

A harkovi kormányzóságban élő család egyébként több tehetséget is adott az orosz kultúrának. A legismertebb és legszebb, egyben a legtekintélyesebb életpályát David Burljuk (1882-1967) futotta be, Majakovszkij és Hlebnyikov kortársa.

David eredetileg festőnek készült, s ennek megfelelően végigjárta Oroszhon tanintézeteit, de látogatta a Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémiát, és Párizsban is képezte magát. Bármilyen különös, az az ifjú titán, aki pár évvel később, mint szükségtelen kacatot kihajította volna a klasszikus művészetet, a realista francia festő Fernand Cormon iskolájába is eljár.

„Művein biztos grafikai és festői tudás érezhető. Annak ellenére, hogy a költészetben egészen más ejtette rabul”

Ekkor már fortyogott az orosz művészeti élet, miként az európai is. Petrográd igazi világvárossá nőtte ki magát, és szellemi élete követte, némi oroszos beütéssel a legújabb művészeti irányzatokat. Burljuk Moszkvában Majakovszkijjal együtt tanul egy művészeti iskolában, innen ered barátságuk is. S innen hajítják ki őket, mert túl bátran lépnek fel egy politikai vitában.

Burljuk természetesen megpróbálkozott a költészettel is, de leginkább, mint irodalom- és művészetszervező, táborépítő vált ismertté.  Azokat gyűjtötte maga köré, akik új utakat kerestek a művészetben. Istenítette a kísérletezést, s elsőként vezetett be egy új műfajt a képzőművészetben a kollázst.

„Bátorsága nagy hatással volt kortársaira, Majakovszkijra Hlebnyikovra, akik gyorsan túlnőttek rajta. Ők nemcsak a formát, de a tartalmat is meg akarták újítani, társadalmi és – Majakovszkij – politikai változást is akartak”

Burljuk 1908-ban az orosz modernista festészet legjobbjaival a „Káró Bubi” csoporttal közös kiállításon vesz részt, majd a „Bírák keltetője” címmel (a cím értelmezésén ma is vitáznak) botrányos antológiát ad közre.

Két évvel később jelenteti meg a „Pofonütjük a közízlést”, a magukat futuristáknak nevező új irányzat négy képviselőjének (köztük van Majakovszkij is) antológiáját az irányzat manifesztumával. Céljuk a múlt tagadása, és új költészeti szótár kialakítása.

„Európában ekkor már tombol a futurizmus. Marinetti agresszivitása, sebesség és erő imádata, a városok istenítése azonban nem igazán volt ínyére az orosz gondolkodásmódnak és közízlésnek”

Lázongó kiáltványuk, mint tűzijáték szórta szét polgárrémisztő megállapításait.  „Kidobni a Jelenkor Gőzhajójából Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt „ésatöbbit”. Értendő ezalatt Balmont, Brjuszov, Kuprin, Bunyin.  Az ifjú költők a megújulást sajátos módon képzelték el. A mondattan felborításában, abban, hogy a szavaknak hangzásuk alapján adnak új tartalmat. Átírták a helyesírást is. „Éljen az önkényesen gyártott, önmagáért élő szó!”– hirdették, és még sok más badarságot, amiben Burljuk járt élen. 

Nincsen új a nap alatt. Ma a szelídlelkű műélvező elszörnyed, amikor látja, hogy a modern festő hogyan viszi fel a színeket a hatalmas földre terített papírlapra, vászonra. Fröcsköli, kezével mázolja, a nagyobb hajcihő kedvéért festékkel bemázolt meztelen női testet hemperget rajta. A durvább figyelemfelhívó performanszokról nem is szólva. Ugyan hol vannak ők Burljuktól, aki a ragasztóval bekent vásznat végighúzta Észak-Velencéjének utcáin, majd a műteremben felfestette rá a hozzá ragadt szemetet. Na, és mit szólna ma egy szerkesztő Hlebnyikov  művéhez, az egymás mellé írt, jelentés nélküli hangokhoz:

dür bul scsül

ubesur

szkum

vü szobu

r l ez

Burljuk sárga ingéhez idomulva Majakovszkij sárga kabátjának gomblyukába  virág helyett sárgarépát tűzött.

„Az új költők a városért rajongtak, tükrözni akarták a metropolisok új életérzését. Ám hamarosan rá kellett jönniük, hogy az élet a kőrengetegekben nem is olyan nagyszerű”

Hiába próbálta Hlebnyikov oly nagy elhitető erővel megrajzolni a jövő városát, az különösebben nem hatott az irodalompártoló közönségre.

A nemzetközi futurizmus vezéralakjának, az olasz Marinettinek első látogatása 1910-ben még nagy visszhangot keltett. Az ifjú orosz költőnemzedék jól ismerve a cári rendszer korhadtságát, újat akart, változáspártiak és baloldaliak voltak. Majakovszkij és társai eljutottak a forradalom igenléséig, a többiek pedig a maguk útját járva lassan elfordultak a forrástól, ahonnan ösztönzést kaptak, ahonnét elindultak. S természetesen Burljuktól is.

„A Marinetti-féle futurizmus agresszivitásával már a háború alatt elriasztotta az orosz költőket. Amikor az olasz költő egy előadásra Moszkvába érkezett, Majakovszkij és társai tüntetőleg elutaztak a városból”

A végső csapást az mérte a formai megújítókra, hogy a proletár művészetet zászlajukra tűző fiatalok, csatlakozva a modern irányzatokhoz, a maguk absztrakt formanyelvével és türelmetlenségükkel olyan ellenszenvet váltottak ki, hogy mind a formabontó, mind a proletkult törekvések eltűntek a süllyesztőben. Maradtak az igazi nagyok, Majakovszkij, Blok, Brjuszov és még sorolhatnánk A forradalom győzelme után Lenin Lunacsarszkij unszolására meglátogatta az ifjú modernista proletárköltők egyik lelkes összejövetelét. A feltörekvő ifjak a futuristákat követve fennen hirdették a régi, elavult és poros polgári kultúra szétverését, hogy romjain új művészetet alkossanak. A forradalom vezetője erre röviden csak ennyit mondott:

„Jó lenne nekünk az a régi is, csak lenne…”

Kijelentése nem a polgári kultúra apoteózisa volt, az értékközpontúság vezérelte. Lenin pontosan tudta, hogy az új szovjetállamnak nem a modern művészeti irányzatok meghonosítása, hanem az írástudatlanság leküzdése, az általános műveltségi színvonal emelése az elsődleges célja.

Az első világháborút, miután fél szemére vak volt, Burljuk szerencsésen elkerüli. Verseket ír és fest felesége baskíriai birtokán. Ezért van, hogy képeinek legteljesebb válogatását ma is Ufában, a helyi múzeumban tekinthetik meg a művészet kedvelői, bár festményei a világ szinte minden jelentősebb modern művészetet bemutató múzeumában fellelhetők.

„Burljuk 1918-ban hihetetlen szerencsével túléli az anarchisták ellen szervezett pogromot Moszkvában, s előbb Ufába, utazik, majd népszerűségét kihasználva végig vendégszerepli Szibériát. Időnként Majakovszkij is elkíséri. 1919-ben eljut Vlagyivosztokig, ahol egy időre otthont ver. Innen a hadikommunizmus viszonyai elől menekülve Japánba utazik”

A huszas években az egykori futuristák már nem szívesen találkoznak a futurizmus fasizmussal kokettáló olasz vezérével, Marinettivel. 1921-ben a magyar modernizmus atyja, Kassák Lajos és Németh Andor majdnem összeverekszik vele. Majakovszkij így emlékezik 1925-ös találkozására Marinettivel: „Nem volt mit mondanunk egymásnak. Kölcsönösen csak úgy áradt belőlünk a gyűlölet… Udvariasságból csak néhány szót váltottunk franciául.”

Burljuk Japánba áthajózva tanulmányozza a japán művészetet, majd működésének színterét átteszi New Yorkba, ahol egyik vezéralakja lesz a posztszovjet irodalomnak. Poémát ír az októberi forradalom 10. évfordulójára, válogatásokat, brosúrákat szerkeszt és ad ki és megpróbálja eljuttatni ezeket a Szovjetunióba.

„Az emigrációban megváltozik viszonya az orosz irodalom klasszikus értékeihez”

Tolsztojról „Nagy, szerény bolsevik” címmel ír poémát, s Gorkijnak is szentel egy elbeszélő költeményt.  Epikus festményén, melynek címe: „Lenin és Tolsztoj” a forradalom vezére az eke szarvát fogja, míg a nagy író előtte lépdel a barázdában. Hiába minden igyekezete, ezek a művei sohasem jutnak el hazájába, Amerikában pedig érdektelenség kíséri őket. „Manapság, amikor a társadalmi töltésű, eszmeiségükhöz ragaszkodó művek nem divatosak, itt senkinek nem kellenek.” – vall felesége Burljuk törekvéseiről. „Szín és ritmus” (Color and Rhyme) címmel folyóiratot ad ki angol-orosz nyelven, és az 1920-as, 1930-as években részt vesz a szovjet festők kiállításain.

Oroszhon iránti szeretete mindig meghatározta művészetét. „Sztálingrád gyermekei” című képét „orosz Guernicának” nevezték el. Burljuk az olvadás éveiben, 1956-ban látogat először hazájába. Addig nem volt rá pénze, hiába segítette Lili Brik, Nyikolaj Aszejev és Szemjon Kirszanov. Útjának költségeit is a Szovjet Írószövetség állta. A sors iróniája, hogy ő, aki Tolsztojt a jelenkor gőzhajójáról a tengerbe akarta hajítani, találkozik a nagy író utolsó, hazájába visszatért titkárával, Valentyin Bulgakovval, és áradozik a nagy elődről.

„Nem sokkal halála előtt, utolsó hazautazása során 1965-ben eléri, hogy képei múzeumokba kerüljenek, azonban szovjet irodalmi folyóiratok egyetlen sorát sem közlik”

Burljuk zabolátlan fantáziájától hajtva maga szőtte a legendákat testvérei körül. Korántsem rossz szándékkal, inkább saját imázsát kozmetikázva. A festőként vele együtt indult Vlagyimirról azt állítja, hogy 1917-ben, az első világháborúban a szaloniki fronton esik el, ám barátai még utána is találkoztak vele. Hasonlóképp homályban hagyja másik fivére, a költőnek magát kifutni nem tudó Nyikolaj halálát, akit 1920-ban végeznek ki, amikor látva a fehérgárdista törekvések értelmetlenségét, önként feladja magát, de mint kémet agyonlövik.

Kevésbé zajos és izgalmas pályafutásra tekinthet vissza Burljuk öt évvel fiatalabb lánytestvére, Natalja, akit magánélete évtizedekre elszakít a festészettől, ám 1956-ban sikerül kiköltöznie húgához, Mariannához Prágába, ahol még kiállítást is rendeznek festményeiből. Itt hal meg 1968-ban, de még sikerül találkozni az őt meglátogató Daviddal. Marianna férje Vaclav Fiala jeles modernista cseh festő. A családnak ebből az ágából már senki nem maradt, ám egy ügyes irodalomtörténésznek a ’70-es években még sikerült érdekes interjúban rögzíteni a lánytestvérek visszaemlékezéseit Burljukról. A kalandos pálya és életút így lassan összeáll.

„Davidot felesége Marija, műveinek gondozója csak hat hónappal éli túl. Az asszony hamvait repülőről szétszórják az Atlanti-óceán felett. Utódaik hasonlóképp szétszórva élnek Kanadában és az Egyesült Államokban”

Az „orosz futurizmus atyjának” költői munkássága ma már inkább irodalomtörténeti adalék, képei viszont ma is hatnak. Pályafutását röviden összefoglalja a 2018-as kiállítására rendezett dokumentumfilm.

 

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.