//Csend a nézőtéren
Andrzej Wajda #moszkvater

Csend a nézőtéren

MEGOSZTÁS

Múltidéző. Azokba az időkbe kalauzoljuk az olvasót ezzel a 2008-ban készült interjúval, amikor még viszonylag normális volt a lengyel-orosz viszony. Hallgassuk meg hát, mit mondott az azóta elhunyt Andrzej Wajda a Katynról, a Csatornáról és a két film között eltelt ötven esztendőről.

A katyni tragédiának, a lengyel történelem elhallgatott fejezetének kibeszélése sokáig váratott magára. Andrzej Wajda Oscar-díjra jelölt filmje bemutatja a 22 ezer lengyel tiszt és értelmiségi lemészárlásának történetét, s az eseményre rárakódott hazugságot egyaránt. A filmmel a világhírű rendező Katynban kivégzett édesapja, az őt élete végéig hazaváró édesanyja, valamint a többi áldozat emléke előtt hajt fejet. Andrzej Wajdával még 2008-ban a varsói Akson Stúdióban beszélgettünk az eddigi életművét mintegy keretbefoglaló alkotásról. Idézzük fel ezt az interjút.

Andrzej Wajda #moszkvater
Andrzej Wajda
Fotó:EUROPRESS/JOHN MACDOUGALL/AFP

– Régóta és egyértelműen Öntől, az édesapja elvesztése révén a tragédiában személyesen is érintett rendezőtől várt a lengyel társadalom egy Kátyúról szóló filmet. Az 1940-ben ott történtek máig súlyosan megterhelik a lengyel emlékezetet és a lengyel-orosz viszonyt. Nem félt attól, hogy e felszabadító alkotás a kelleténél több politikai felhangot kap azáltal, hogy manapság meglehetősen feszült a két ország viszonya?

– Ez a film emléket állít egy kegyetlen korszak áldozatainak, ezzel is erősítve a lengyel nemzeti emlékezetet. A Katyn akkor készült, amikor már lehetőség kínálkozott arra, hogy megrendezzem, hiszen 1989-ig elképzelhetetlen lett volna ilyen témájú filmet forgatni. Hogy miért kellett aztán mégis 18 évet várni a rendszerváltás után erre az alkotásra? A válasz triviális. Nem találtam olyan forgatókönyvet, amely alapján el tudtam volna kezdeni. így a mostani időzítés egyáltalán nem tervezett. Egyszerűen most jött össze minden a filmhez. Eszemben sem volt tehát, hogy beletenyereljek a mostani lengyel-orosz vitába. Nem törekedtünk arra, hogy bármiféle politikai felhangja legyen a filmnek, még akkor sem, ha a témája egyaránt kötődik a politikához és a történelemhez. Igaz, inkább a lengyel történelemhez.

– Talán ezért is volt olyan hálás a politikai vitákba belefáradt lengyel közönség?

– A lengyel publikum nem hagyott cserben, már több mint hárommillióan nézték meg a filmemet, ami a mai időkben elérhető maximum. A nézők között nemcsak idősek, de fiatalok is szép számmal vannak. Csodálkozva nézték a filmet, hiszen már eltávolodtak a múlttól, nem nagyon ismerik e régi problémákat, így újat tudtam nyújtani számukra. Ami az idősebbeket illeti, kiderült, hogy ezrek vannak, akiket a családjukon keresztül közvetlenül is érintett a katyni tragédia.

– Ha ennyi idő után ilyen megrendítő visszajelzéseket kap, az azt is jelenti, hogy Katynt minden erőfeszítése ellenére sem sikerült agyonhallgatnia az előző rendszernek. Felszakadnak a sebek, dolgozik a közös emlékezet…

– Bizony, sokan úgy ítélték meg, hogy a második világháború tombolásában huszonkétezer ember nem is olyan sok. Egy nemzetnek azonban ennél a számnál többet jelent Katyn. Én is elcsodálkoztam a mostani visszajelzéseken. A film elkészülte után rengetegen megállítanak az utcán, s köszönetüket fejezik ki. Az ilyen reakciók szinte már mindennaposak, ami jelzi, hogy a lengyeleket mélyen megérintették ezek a képsorok. S elsősorban azért, mert volt mire építkezni. A társadalmi tudatban Katyn tragédiája feldolgozatlanul, de ott szunnyadt. Megjegyzem, hogy a történelmi sebek felszakadása ellenére sem váltott ki a film semmiféle oroszellenes reakciót. Az utolsó kockák után mély csönd üli meg a nézőteret, s a fájdalom, nem pedig a düh, a bosszú érzése hatja át az embereket.

– A film tehát úgy állít emléket, hogy nem vált ki gyűlöletet?

– Talán azért van így, mert a lelketlen, személytelen terrorgépezetet mutatja be. Másrészt szerepel a filmben egy orosz tiszt, aki érző, gondolkodó emberként jelenik meg, s ugyanúgy áldozata a rendszernek, mint a lengyelek. S hozzátenném még mindehhez, hogy a film nagyobb része történelmi töredékekből, részletekből, visszaemlékezésekből, igazi dialógusokból áll össze. Ilyen az utolsó jelenet, amely Solski őrnagy naplóján alapszik. ,-,Egy erdőbe hoztak minket. Reggel hat óra van, mi lesz velünk?” – olvashatók a papíron az utolsó sorok. Többet nem tudott írni, mert kivégezték. A „mi lesz velünk?” kérdésen ma elcsodálkoznak a fiatalok, mondván, miként lehetséges, hogy nem tudták, kivégzik őket. De nem tudták. S nem azért, mert naivak voltak, hanem mert abban az időben nem ez volt az elfogadott katonai magatartás. A hadifoglyokat nem szokták kivégezni. Akkor még senki nem gondolt a gázkamrákra, a halálgyárakra! Ez a XX. század műve. Arra számítottak, hogy külföldre küldik, s esetleg egy hadtestet alakítva bevetik őket harcolni a németek ellen. Ugyanis egy ideje tudták, sejtették, hogy Németországgal elkerülhetetlen a háború, s abban Oroszország és Lengyelország is részt vesz.

– A film keretbe foglalja a lengyel nemzet sorsdöntő pillanatait feldolgozó alkotásait, s ahogy már nyilatkozta, a lengyel filmiskola záró darabja. Ez a vonulat a Csatornával kezdődött, s a Hamu és gyémánton, a Márványemberen és a Vasemberen át a Katynig tart. Az első és az utolsó darab egyaránt a lengyel identitásra nagy hatást gyakoroló eseményeket dolgoz fel. Mit jelentett a lengyeleknek a varsói felkelés, és mit jelentett Katyn?

– Az életem paradoxona, hogy a Katyn pontosan ötven évvel a Csatorna után készült…

– Pedig szorosan összefügg egymással a kettő…

– Így van, határozottan összefügg a két esemény és a két film is. Mindkettőben a lengyel értelmiség kivégzéséről van szó. Mindkét oldal, a németek és a szovjetek érdeke is az volt, hogy megtörjék a társadalmat, ehhez pedig először az értelmiségétől kellett megfosztani. Ez Sztálinnak valahogy jobban sikerült, mint Hitlernek. Ne feledjük el, hogy Katyn áldozatainak csak a fele katonatiszt, a többi értelmiségi. Tanárok, professzorok, Sztálin azért döntött így, hogy utat törjön Lengyelországba, s könnyebben tudja bevezetni önkényuralmát. A másik tény, hogy Sztálin úgy számított, a varsói felkelést pár nap alatt leverik. Nem így történt, s az ellenállásnak az értelmiség fiatal nemzedéke lett szinte teljes mértékben az áldozata. A két történelmi esemény tehát szorosan kapcsolódik egymáshoz, a két film között azonban eltelt az életem.

– Hogyan hathat egy ilyen film a lengyel társadalomra? Van-e hatása egyáltalán?

– Ha az életemben olyan pozitív példát keresek, amellyel segítettem Lengyelországot, az mindenképpen a Csatorna című film elkészítése. Ezt ugyanis Walesától Jaruzelskiig a kerekasztal-tárgyalások minden résztvevője látta. Úgy is mondhatnám, ebből nőttek ki.

– Pedig azt gondolhatná az ember, hogy 1989-ig inkább a Márványemberen és a Vasemberen át vezetett az út…

– Valahol igen, de ne felejtsük el, miben állt a Szolidaritás ereje. Az erőszak elleni fellépésről volt szó, amelyet egyrészt nem lehetett erővel leverni, másrészt maga a szakszervezet sem alkalmazott ilyen módszereket. A tárgyalóasztal két oldalán ülőknek nem utolsósorban azért sikerült megállapodniuk, mert tudták, enélkül újabb megrázkódtatás vár az országra. S úgy gondolom, hogy ebben a felismerésben fontos szerepet játszott a Csatorna. Megmutatta, hogyan nézhet ki a körülöttünk lévő világ, ha nem sikerül megállapodni.

– A napokban jártam a Varsói Felkelés Múzeumában, amely azt is érzékelteti, miként igyekezett elhallgatni az előző rendszer a lengyel nép e hőstettét. Felmerül a kérdés, ilyen körülmények közepette miként sikerült 1957-ben filmet készítenie erről az eseményről.

– Az ötvenhatos év olyan kivételes pillanat volt, amikor fellélegzett a nemzet. A Szovjetunió visszavonulót fújt, így például Gomulkának köszönhetően kivonta „tanácsadóit” a lengyel minisztériumokból. Mi pedig éltünk ezzel a pillanattal. Ennek köszönhetően készült el ez a film. Pár hónapon át küzdöttem érte, s egyáltalán nem volt egyértelmű a harcom végkimenetele. A kommunista hatalom nem akarta, hogy a varsói felkelést bemutató film a győzelemről szóljon. így nem beszélhettünk pátosszal ezekről az eseményekről. Azt sem akarta a rendszer, hogy a film teljes egészében a csatornában játszódjon. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a német és a Varsó határán álló szovjet csapatok közösen kergették ide a felkelőket. Eleinte tehát a nézők meglehetősen hidegen fogadták a filmet, mert mást vártak tőle. A Varsói Felkelés Múzeuma is a történtek hősi mítoszát próbálja újraépíteni. Ez jobboldali ötlet, amelyet alapvetően az mozgat, hogy mi mindenkit legyőzünk.

– Nem a fájdalom határozza meg a kiállítás alaphangulatát?

– Számomra inkább arról szól, hogy a nemzet történetében vannak olyan események, amelyek kisiklanak a politikusok keze közül. Ezek közül a legfájdalmasabb a varsói felkelés. Kiderült, hogy a felkelés vezetői nem voltak jól informálva az eseményekről. Komolyan vették a BBC adásaiban hallottakat, azokból indultak ki, pedig mindaz sajnos csak brit propaganda volt. Azt hitték, hogy az Angliában állomásozó lengyel flotta visszatér, a légierő segít nekik. Az ötlet az volt, hogy csak elindítják a felkelést, aztán majd jön nyugat felől a lengyel segítség. Képtelenségnek tűnt, hogy a szovjetek elfoglalják Lengyelországot. A lengyel légierő azonban csak három gépből állt, ebből is kettőt javítottak. Mire rájöttek, hogy nem számíthatnak segítségre, a felkelőket már nem lehetett megállítani.

– A két film témájául szolgáló esemény olyan, amelyről sem keleten, sem nyugaton nem nagyon akartak beszélni, mert számukra kellemetlen volt. A gátak felszakadása segítette e filmek sikerét, avagy inkább csak az alkotó felelősségét növelte?

– Két különböző helyzetről van szó. Más volt a két kor kommunikációja s így a két film nyelve is. A Csatorna esetében olyan szimbólumokat használtunk, amelyeket a nézők értettek, a cenzúra azonban nem tilthatta le. Annál a jelenetnél, amikor a fiatal pár a vasrácshoz ér, és kinéz a folyóra, az egész nézőtér tudta, hogy a folyó másik oldalán szovjetek állnak. Nekem ezt nem kellett megmutatnom, hiszen mindenki számára egyértelmű volt. Ha ma forgatnám ezt a filmet, akkor meg kellene mutatnom a Praga városrészben álló szovjet hadsereget.

– S miként lehet ma a fiatalokat becsalogatni a moziba, s vonzóan bemutatni nekik a lengyel történelem döntő mozzanatait úgy, hogy érdekelje is őket?

– Nehéz megfogalmaznom, miként kommunikáljuk ezt, de azt tudom, hogy szükségszerűen meg kell tennünk. A nemzetnek ugyanis szüksége van a múlt elbeszélésére, hiszen a művészi ábrázolás a maga módján elősegítheti, hogy a történelem a társadalmi tudat részévé váljon. Az olyan társadalom, amelyben nincsen történelmi érzet, nem társadalom. Enélkül egy idő után felbomlik. Ez az, ami cementként összetartja.

– Jó példa erre a mai magyar társadalom, amely mintha ezen a rossz úton járna…

– Az új Európában mindenki egyesülni akar, s a kis országok attól félnek, ha belépnek ebbe a közösségbe, akkor feloldódnak a tengerben. Az angolok, a franciák nem tartanak ettől, az olaszok sem. A lengyelek, magyarok, litvánok esetében más a helyzet, mert nem rendelkeznek olyan nagy történelemmel, mint az előbbiek. Kötelességünk, hogy emlegessük a történelmet. Olyan pozitív eseményeket kell bemutatni, amelyek fenntartják a nemzeti integritást minden esemény ellenére. De a negatív töltetű történésektől sem szabad irtóznunk, hiszen olyan mély sebek keletkeztek, amelyekre emlékezni kell. Azt kell mondanom, hogy mindezért legtöbb esetben a vezetők voltak a felelősek. Nem volt fantáziájuk, a saját világukban éltek, s e mérték alapján ítélték meg a helyzetet.

– Visszatérve a Csatornára és a Katynra hatalmas munka, belső vívódás árán készül el egy ilyen film már csak a felfokozott várakozás miatt is. Magyarországon például máig nincs egy mindenki által elfogadott alkotás történelmünk hasonlóan kiemelkedő pillanatáról, az 1956-os forradalomról…

– Az én legnagyobb gondom 1989 és 2006 között az volt, hogy a lengyel irodalomban Katyn egyáltalán nem jelent meg témaként. Ez nem csupán a cenzúrával magyarázható, hiszen éltek lengyel írók nyugaton is, s ők sem nyúltak e témához. A másik probléma az volt, hogy szükséges-e éppen nekem elkészítenem ezt a filmet. Nem vállalok-e túlságosan nagy felelősséget magamra? Most boldog vagyok, hogy megcsináltam. Nemcsak azért, mert sikeres, tetszik a nézőknek, de annak is örülök, hogy búcsút mondhattam a lengyel filmiskolának. Nem akarok többet visszatérni ezekre a történelmi témákra.

– S merre halad a lengyel filmművészet? Milyen irányt vesz, vehet ezután?

– Európaizálódni fog a lengyel mozi is.

– Muszáj beleolvadni mindennek egy még nagyobbá, s elveszíteni például az egyébként értékes kelet-közép-európai jelleget?

– Jó kérdés, de az is igaz, hogy az emberek élete is egyre hasonlóbbá válik, ugyanazokkal a problémákkal, kihívásokkal találkoznak. A mindennapi élet stílusa keleten és nyugaton egyre jobban hasonlít. Ennek ellenére valahogy mégsem akarjuk megtagadni a nyelvünket s áttérni az angolra. Más nyelveken beszélünk, hiszen a nyelvünk az identitásunk. A nyelv ugyanis egy gondolkodási módot is kialakít. Hallottam egy történetet, s szeretném is egyszer filmre vinni. Arról szól, hogy összejönnek a politikusaink, s sehogy sem tudnak közös nevezőre jutni, megfogalmazni egy dokumentumot. Egyszer csak az egyik megszólal angolul, és elkezdik ezen a nyelven szövegezni a nyilatkozatot. S kiderült, hogy immár nagyobb az egyetértés, végül csak a tolmácsnak kell odaadni az írást, hogy az fordítsa le lengyelre.

– Ha már a terveknél tartunk: most, hogy a Katynnal lekerült egy hatalmas teher a válláról, milyen filmet készítene a XXI. század lengyelének, magyarjának ahhoz, hogy megmaradjon lengyelnek, magyarnak?

– Gondolom, továbbra is születnek majd a múlttal, a történelmünkkel foglalkozó filmek, s ez így helyes. Én például szívesen forgatnék, vagy csak megnéznék egy igazi filmet Chopinről. Nagyon fontos lenne, hogy ezt valaki elkészítse. Vannak ugyanis a történelmünkben olyan emberek, akik nehéz választás elé kerültek, s meghozták a jó döntést. Az ő sorsukat, gondolkodásukat érdemes lenne megmutatni. De arról is kellene beszélni, hogy manapság egyfajta manipuláció áldozatai vagyunk. Az átvilágításra gondolok. Itt van a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, ahol az egykori titkosszolgálati iratok vannak összegyűjtve. Mikor a filmesek elnöke lettem, hirtelen sok dossziém lett, mivel az apparátus tagjaként már másként néztek rám. E dossziék segítségével emberi sorsokról döntenek, politikusok, professzorok sorsáról. Helyüket általában egy fiatal foglalja el, sokszor csak azért, mert az életkora miatt neki nincs dossziéja. így szépen lezajlik egy generációváltás, amelynek az iratokat éppen kezelő, a hatalmat gyakoroló párt a kedvezményezettje.

– Ha már szóba jött a politika, Ön szerint egy művésznek mennyire szabad közel kerülnie ehhez a világhoz? Ön ott volt a Szolidaritás bölcsőjénél, a rendszerváltás után szenátor lett, majd újra visszatért a filmhez, s elkészítette a Pan Tadeuszt meg a Katynt. A politikához túlságosan közel kerülve nem kockáztatja az ember, hogy megszűnik művésznek lenni?

– Amikor valami felháborít a politikában, akkor foglalkozom vele. Ha úgy tetszik, politizálok. Ilyen az előbb említett átvilágítás. Mert ha a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének ténykedése csak a generáció váltást szolgálná, hagynám az egészet. Ám amikor egy befeketítő könyv miatt házasságok bomlanak fel, az felháborít. Akkor foglalkozni kell a problémával. Ez már az erkölcsi szféra kategóriája, s nem politika. A művész témája, amelyről könyvet kell írni, filmet kell forgatni. Kötelességünk, hogy megvédjük az igazságot. Mert nem mindegy, hogy rólunk jelentettek, vagy mi jelentettünk. Elmesélek ehhez egy történetet. Krakkóban volt egy kabaré, ahol cenzorok figyelték, hogy az előadók ne módosítsák a jóváhagyott szöveget. S voltak olyan esetek, amikor e cenzorok súgtak, amikor a színészek kiestek a szerepből. Egy idő múlva le kellett cserélni a cenzort, mert annyira összebarátkozott a színészekkel, hogy megbízói semmi hasznát nem vették.

– Elkészülte után egy film járja a maga útját. Így van ez a Katynnal is. Most derült ki, hogy ott van az Oscar-díjra jelölt alkotások között…

– Nem számítok az Oscarra, ennél fontosabb, hogy elkészültem ezzel a filmmel. Bevallom ugyanakkor, hogy fontos lenne számunkra ez a díj, hiszen nincs túl sok pénzünk a forgalmazásra. Más feltételek között dolgozunk, mint például egy amerikai film készítői, ezen a problémán azonban ez segítene.

– Az is érdekes lépés lesz a Katyn történetében, hogy március 5-én bemutatják Moszkvában. Mikor forgalmazzák vajon Magyarországon?

– Még nem tudjuk. Erről azután tanácskozunk a producerekkel, hogy a berlini nemzetközi fesztiválon bemutatják versenyen kívül.

Moszkvai bemutató. Jelenleg abszurdnak tűnik, de Oroszországban is bemutatták Andrzej Wajda filmjét, a Katynt. A premierre a rendező személyes részvételével az oroszországi lengyel kulturális szezon alkalmából került sor március 5-én, napra pontosan 68 évvel azután, hogy Sztálin aláírta a kivégzésről szóló parancsot. Az alkotást Moszkván és Szentpéterváron kívül több nagyváros mozijában is játszották majd. Akkor a két ország vezetői úgy gondolták, hogy a Katyn bemutatása a kezdete lehet a két ország közös történelmének érzékeny pontjait feldolgozó vitának, amelyre a bizottság alakult a volt lengyel külügyminiszter, Adam Rotfeld és a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (MGIMO) rektora, Anatolij Torkunov vezetésével.
Nem lehet alábecsülni azt a tényt sem, hogy az orosz duma 2010-ben Sztálint és a szovjet vezetőket nevezte meg, és ítélte el a katyni bűntettek felelőseiként. Mint ennek kapcsán a lengyel konzervatív lap, a Rzeczpospolita akkor megállapította, e nyilatkozatnak legalább olyan a hatása, mint annak, hogy Oroszországban bemutatták Andrzej Wajda Katyn filmjét. A lap azonban figyelmeztet arra is, hogy a szavaknak tettekben is meg kell nyilvánulniuk. Az orosz katonai ügyészség ugyanis furcsa módon titkosította a katyni mészárlással kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat, míg az igazságügyi minisztérium a strasbourgi bírósághoz írt levelében egyszerűen csak „katyni eseményeket” említett. Azóta, ha lehet még a 2000-es évek végéhez képest is 180 fokos fordulatot vett a lengyel-orosz viszony…
MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.