//Civilizációs fordulat?
Vlagyimir Putyin orosz és Joe Biden amerikai elnök találkozója Genfben 2021. június 16-án #moszkvater

Civilizációs fordulat?

MEGOSZTÁS

Az Egyesült Államok és Oroszország a tárgyalóasztalnál. Az egyre mélyülő ellentétek közepette az elmúlt időszakban az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatában bizakodásra is okot adó történeseket figyelhettünk meg. A két ország elnöke között lezajló megbeszéléseken, és a nagyhatalmak delegációinak maratoni, diplomáciai eszközökkel zajló érdekütköztetésén kívül egy vissza nem térő világpolitikai környezet is a kapcsolatok normalizálásának esélyével kecsegtet. Vajon megtörténik a két hatalom kapcsolatrendszerének viszonylagos normalizálása, vagy tovább mélyül a mára civilizációs jelentőségűvé fajuló ellenségeskedés a Nyugat és az Oroszország között?

Garaczi Gergely írása a #moszkvater.com számára

Vlagyimir Putyin orosz és Joe Biden amerikai elnök találkozója Genfben 2021. június 16-án #moszkvater
Vlagyimir Putyin orosz és Joe Biden amerikai elnök találkozója Genfben 2021. június 16-án
Fotó:EUROPRESS/Alexander Zemlianichenko/POOL/AFP

Nem indult jól a Joe Biden vezette amerikai adminisztráció és Oroszország kapcsolata. A 2014 óta mélypontra jutó, a Krím miatt kialakult feszültség oldását nem segítette elő, hogy Biden elnök gyilkosként hivatkozott orosz kollégájára. Eközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nyugati ideológiai és politikai szférától ugyan különutasan eltérő, ám magát hagyományosan az európai kultúrkör tagjaként értelmező Oroszország és az Egyesült Államok, illetve szövetségeseinek viszonyában meghatározó pontnak kell következnie.

„Egyértelműen, és a teljes nemzetközi közösség számára értelmezhető módon tisztázni kell, hogy van-e esély Oroszország és az úgynevezett Nyugat között bármilyen módon a politikai együttműködésre”

Az évek óta befagyottként leírható, jellemzően az egyoldalú szankciós politikán, illetve a retorikai üzengetéseken alapuló, nehezen meghatározható viszony ugyanis olyan időhúzást eredményez, amely során Oroszország szépen lassan kénytelen teljes mértékben Kínához, és az általa vezetett Amerika-ellenes hatalmi blokkhoz közeledni, és jobb híján velük hirdetni Nyugat ellenes meggyőződéseit. Ezt a közeledést azonban mindkét oldalról számos nyers, és stratégiailag megalapozott érdek akadályozhatja meg.

„Oroszország nagyhatalmi önértelmezése, és történelmi önképe nem hagyhatja, hogy a világpolitika színpadán önállóan cselekedni képtelen, másokhoz alkalmazkodni kényszerülő szereplőként vegyen részt a nemzetközi politika végtelen Shakespeare-darabjában”

Ilyen másodhegedűs szerepet modern történelme során már kénytelen volt betölteni, ám a jelcini zavaros időszak után elemi erővel rúgta be az orosz politikai tér ajtaját a nagyhatalmi aspirációkat hirdető putyini kurzus, és diktálja azóta is az orosz külpolitikát. Amennyiben Oroszország belekényszerül egy Kínával való szoros és visszavonhatatlan nemzetközi együttműködésbe, kétségtelen, hogy alárendelt szerepet kell betöltenie a keleti óriás mellett, amely szinte minden globális erőmérőben felülmúlja Oroszországot.

Erre kevés esély mutatkozik, miközben azt látjuk, hogy az orosz külpolitika önálló lábakon áll, sőt az úgynevezett közelkülföldi szférájában vezető szerepet oszt magára. Nehezen elképzelhető a mellékszerep vállalása egy olyan elnök vezette országban, amely elnök sajátos – és valljuk be egyetlen – politikai terméke a szuverén, maszkulin viselkedés és megjelenés.

„Putyin politikusi magatartásának alapját az önállóságra és nagykorúsításra vágyó, vélten vagy valósan létező orosz társadalmi akart jelenti. Ezen tényezők miatt nehéz elképzelni, hogy Oroszország szoros együttműködésre lépne nála sokkal erősebb partnerével, hiszen ez az irány szembe menne organikusan sajátos önértelmezésével”

Más lehetőség azonban nem maradna az ország számára, ha kénytelen lenne véglegesen eltávolodni a Nyugattól. Az újonnan felfedezendő közelkülföldi államok ugyan hagyományosan kapcsolódnak Oroszországhoz, ám a velük meglévő szövetségi együttműködés gyenge lábakon áll, illetve folyamatosan nő a kínai vagy éppen a török befolyás is az országcsoport tagjai körében. Oroszország akár hozzájuk, akár Iránhoz, Indiához vagy Törökországhoz fordulna Nyugattól elforduló kétségbeesett orientációjában, közvetetten Kínához fordulna, aki egyre nyilvánvalóbban uralja a térséget. Kína nagyhatalmi potenciáljának elemzésére ugyan jelen cikk nem vállalkozhat, de kísérletet tehet megmutatni Oroszországhoz való viszonyát. A nyílt katonai konfliktus eszközével még retorikai szinten is visszafogottan élő Kína számára nem feltétlenül lehet előnyös egy Oroszországhoz hasonló problémás partnerrel való együttműködés.

„Az önmaga nagyhatalmiságát jellemzően gazdasági eszközökkel felépítő ország nem sokat remélhet egy sokak szerint gyengülő – ám a valóságban visszafogottan, de fejlődő és átrendeződő – gazdasággal bíró Oroszországtól”

Érdemes lehet belegondolni a Vlagyimir Putyin vezette ország hatalmi elitjének helyzetébe is. A 2020-as alkotmánymódosítás eredményeképpen Putyin elnököt semmilyen közjogi kitétel nem állítja meg abban, hogy 2036-ig hatalmán maradjon. Egy olyan Oroszországban, ahol a vezető elit hatalma már legalább a 2008-as gazdasági világválság óta nem örvend a szárnyaló gazdasági fejlődés miatt hálás lakosság teljes körű politikai támogatásának, és ahol egyre keményebben kell beavatkozni a hazai politikai környezet alakulásába hatalmának megtartása érdekében, lehetséges, hogy nem jönne rosszul a konszolidáció nyugati partnereivel. A globalizáció társadalomformáló elemei eljutnak Oroszországba is, illetve a lakosság egy meghatározó részének kezd elege lenni az örökös háborúskodásból, és militáns közhangulatból. Elképzelhető, hogy amennyiben békésebb fejezet kezdődne az orosz-nyugati kapcsolatokban, úgy az orosz társadalom is többször szemet hunyna politikai vezetése viselt dolgai felett.

„Bármennyire is nem ezt mutatja a retorika, a kiéleződő civilizációs szembenállásban a Nyugatnak is szüksége lenne Oroszországra”

Elsősorban nem azért, mert Oroszország – nagyon helyesen – az európai kultúrkör részeként, az európai műveltség és gondolkodás fejlődésében visszavonhatatlan érdemekkel bíró szereplőként tekint magára. Hanem azért, mert az orosz-nyugati kapcsolatok viszonylagos normalizálása is olyan üzenetet hirdetne, amely nagyban növelné a nyugati civilizáció (beleértve most Oroszországot is) ütőképességét, nemzetközi megítélését. Ezen kívül a Nyugat számára közvetetten elérhetővé válna az orosz diplomácia által elért kapcsolatok jelentős része is, amely tovább erősítené stratégiai helyzetét. Amennyiben lehetőség van Oroszországot legalább némileg elfordítani, lassítani a Kínához és az általa vezetett hatalmi blokkhoz való lassú igazodásában, úgy ez a pillanat most jött el.

„Nem utolsó sorban ezen tényezők felismerése ültethette idén januárban tárgyalóasztalhoz Oroszországot és a nyugati szövetségi rendszer prominenseit”

Önmagában az a tény is ígéretes, hogy több évnyi feszült elhidegülés után a felek maratoni, több fordulós tárgyalásokba kezdtek, illetve az amerikai és orosz elnökök is eszmét cserélnek egymással. A téteket emelték mind a két oldalon a tárgyalások előtt, hogy saját pozícióik minél előnyösebbek legyenek. Ennek jeleként értelmezhetjük az ukrajnai orosz csapatösszevonásokat is. Kétségtelen, hogy amennyiben Oroszország valóban le akarná rohanni nyugati szomszédját, nem lenne szüksége hónapokon keresztül kétes találgatásokra okot adó katonai mozgósításokba kezdenie. Ez a játék része, Oroszország hasznára válhat ráijeszteni a világra, kimutatni erejét.

„Kérdés azonban, hogy az Egyesült Államok által vezetett Nyugat mennyire lesz hajlandó engedni az általa új globális értékmérővé alakított nemzetközi politikai kurzusból”

Ez többek között olyan elemeket tartalmaz, amelyek a liberális demokráciához kapcsolódó, annak fejlődését elősegítő politikai-társadalmi értékmutatók. Ez a nyugati értékmérő kurzus lehet az Egyesült Államok vörös vonala, a tavaly decemberben közreadott orosz vörös vonalakkal szemben. A kérdés immáron annyi, hogy a felek milyen mértékű rugalmasságot tanúsítanak a diplomáciai egyeztetéseiken. Kétségtelen, hogy a már említett értékalapú hozzáállásból kiinduló nyugati értelmezés szerint Oroszország politikai berendezkedése alapján már egy, a nyugatitól elkülönülő másik civilizációs kategóriába tartozik. Kétséges, hogy az egyértelműen kommunikált orosz vörös vonalak milyen mérvű megértésre találnak Nyugaton.

„Nem lehetnek vágyálmaink, nem bizakodhatunk naivan, hogy bármelyik fél hirtelen feladná globális magatartásának meghatározó elemeit”

De vajon ki fog – és fog-e egyáltalán valaki – először pislogni a XXI. század civilizációs jelentőségű tárgyalóasztalánál?

MEGOSZTÁS