Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

Az orosz történelem, különösen a cári időszak utolsó évszázada igazolni látszik ezt a kijelentést. Hiába teszel hasznos intézkedéseket, hajtasz végre reformokat (még ha nem is teljesek, felemásak), hiába nyersz háborúkat, szabadítod fel a jobbágyokat, a jutalmad a halál lesz. Hogy miért? Ennek mélyebb gyökereit kutatjuk most, mikor bemutatjuk II. Sándor cár (1818-1881, a trónon: 1855-1881) eredményekben bővelkedő, ám végül tragikusan megszakadt uralkodását. Bölcs historiográfusok az elismerő „Felszabadító Sándor” névvel tisztelték meg.

„Az ellene szervezkedő forradalmároknak, akiknek csak a hetedik próbálkozásra sikerült bevégezni tervüket, erről természetesen egészen más véleménye volt”

Miután az előző imperátor, I. Miklós testvérének nem volt fiúgyermeke, aki vetélytársként a trón elfoglalására szóba jöhetett volna, mint elsőszülött fiút már kezdetektől fogva Sándort tekintették a lehetséges trónörökösnek. Éppen ezért atyja különös figyelmet fordított nevelésére. A kor legjelesebb tudósait bízta meg okításával. Bevezették a hadtudományok rejtelmeibe is. Beszélt angolul, franciául és németül, tehetségesen rajzolt, vívott és lovagolt. Amikor a Kaukázusban jár, bátran részt vesz a kíséretére támadó csecsenek elkergetésében, és ezért a büszke apa elismerésül a Szent-György kereszt negyedik fokozatával tűnteti ki.

„Sándort 16 éves korában a Szenátus, a Kormányzó Szent Szinódus és az Államtanács tagjainak sorába emelik. Szülője bölcsességének köszönhetően még trónörökösként bejárja Oroszhont, annak legeldugottabb szögleteit”

Érdekes és tanulságos, hogy ő az első az uralkodói famíliából, aki ellátogatott arra a hatalmas vidékre, mely a száz évvel korábban élt nagy tudós, Lomonoszov szerint „oroszföld gazdagságának alapja” lesz. És nem mintegy mellékesen, találkozik azokkal a dekabristákkal, akiket elődjei oda száműztek. Ifjúkori liberalizmusára és empátiájára jellemző, hogy apjánál kijárja a még élő elítéltek amnesztiáját és hazatérését.

Amikor fiatalemberként egy kis tapasztalatszerzésre elküldik Londonba, röpke szerelmi viszonyba kerül egy bizonyos Viktóriával. Ugye már sejtik, ki rejtőzik az egyszerű név mögött? Igen, az a Viktória volt, aki később a brit világbirodalom feje lett. Ki tudja, ha kapcsolatuk szárba szökken, ez átírhatta volna a világtörténelmet. Nem így történt. Hogy szerencsére vagy balszerencsére, arra ma már aligha tudunk választ adni.

„Rosszkor elhunyt, és élete végén a krími háborút elügyetlenkedő apja, I. Miklós után került Sándor a trónra, s nyomban egy sor megoldandó feladattal kellett megbirkóznia”

Reform reformot követett. A frissen felkent uralkodó próbálta a kapitalizmus útjára terelni birodalmát, megkísérelte, hogy Oroszhon végtelen térségében polgári társadalmat és jogállamot építsen ki. A szándék azonban nem elég, a létrehozott testületek csak látszólag voltak demokratikusak. Tagjaikat az uralkodó jelölte ki és csak tanácskozhattak, a döntések hozatalába nem szólhattak bele.

„Rögtön felmerül a kérdés, ha annyi hasznos reformot hajtott végre, miért ölték meg? Egy korszak ért vele véget, és oszlott el a <jó cár-atyuska> nimbusza. Még soha nem volt akkora elégedetlenség és ellenállás a cárizmussal szemben, mint uralkodása alatt”

Pedig minden olyan rokonszenvesen indult. Szabadon engedett több politikai elítéltet, nyugdíjba küldött néhány népszerűtlen minisztert. Érezte, hogy a jobbágy-rendszer gátolja a paraszti tömegek boldogulását. Jobbnak látta, ha ő kezdi el a változtatásokat. A jobbágyok felszabadítása azonban bonyolult és ellentmondásos módon és annyi áttétellel ment végbe, hogy igazából nem elégítette ki azokat, akiken segíteni akart.

Ez a felemásság vezetett jóval később az 1905-ös forradalom kitöréséhez is. A jobbágyok nem jutottak igazából földhöz és a kivásárlásokkal csak a földbirtokosok jártak jól. Az úgynevezett maradvány földterületek, ami az összterület egyötödét tette ki, a földesurak rendelkezésében maradtak, így használatukért, például a legeltetésért a muzsiknak fizetnie kellett, vagy a fizetséget le kellett dolgoznia. Örvendetes tény lett, hogy a felszabadított jobbágyokat uruk nem adhatta el, nem kellett engedélyét kérniük, hogy házasodhassanak.

„A bíróságok felállítását célzó igazságügyi reform a mindennapi élet konfliktusainak megítélésében és elbírálásában gyakorlatilag nem érintette a lakosság jelentős részét kitevő parasztságot”

A testi fenyítés pedig még vagy negyven esztendeig a falusi igazságszolgáltatás legfőbb és bevett eszköze maradt. Nemcsak a földesuraknál, de a II. Sándor által létrehozott paraszti közösségek, a zemsztvók bíróságainál is. A muzsikok ezt annyira megszokták, hogy szinte természetesnek vették még engedetlenkedő asszonyaik megvesszőzését is. Elterjedt a vélemény, hogy nem érdemes börtönbe dugni a parasztot, mert ott, megszabadulva a kimerítő munkától, csak pihen egy jót.

Jóllehet fejlődött a gazdaság, teljesítő képessége még mindig jelentősen elmaradt az európai szinttől, ahol a technikai újításoknak köszönhetően gyors tempóban fejlődött az ipar. A termésmutatók sem emelkedtek a mezőgazdaságban. Dicséretes viszont, hogy sorra épültek az új vasútvonalak s az állam bőkezűen támogatta a vasútépítő magánvállalkozásokat. Hátulütője az volt, hogy melegágya lett a korrupciónak és növelte az államháztartás veszteségét. Mindenütt tombolt a szabályozatlan vadkapitalizmus.

„A javító szándékú, ám nem egyértelmű intézkedések nem nyerték el a hatalomban még mindig jelentős szerepet játszó arisztokrácia támogatását, de még csendes egyetértését sem. A reform próbálkozások ellenére az államrend valójában igen távol állt a parlamentáris monarchiától”

Megszűntek a katonai települések, bevezették a kötelező katonai szolgálatot, ami legfeljebb hat esztendő lehetett, és az alapkiképzést minden férfi meg kellett, hogy kapja. Ennek ellenére az orosz haderő műszaki felszereltsége jelentősen elmaradt az európai átlagtól. Elterjedt az elemi oktatás, de nem volt ingyenes. II. Sándor megszüntette az egyetemi korlátozásokat, s hogy kiirtsa a középiskolákban terjedő liberalizmust, egységesítette a tantervet.

Az uralkodó külpolitikája jól indult. Az elveszített krími háború ellenére sikerült a párizsi tárgyalásokon viszonylag előnyös békét kötnie. Fokozatosan bővítette birodalmát, főleg közép-ázsiai és távol-keleti területekkel. Miután túl messze volt, eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak. Az orosz-török háborút lezáró berlini kongresszuson hozott megállapodás, annak ellenére, hogy megengedte orosz hadiflotta felállítását a Fekete-tengeren, nem volt túl hasznos Oroszország számára, miként a porosz szövetség sem. Az orosz terjeszkedést a Távol-Keleten gyanakvással fogadták a nagyhatalmak.

„A háborúk katasztrófális pénzügyi helyzetbe sodorták a gazdaságilag amúgy is gyenge lábakon álló birodalmat s a burjánzó korrupció ezen még csak rontott. Természetesen megvolt erre a társadalom válasza. Az értelmiség, elsősorban a fiatalság kevesellte a reformokat, és gyűlölete a cárokkal szemben egyre erősödött”

Nőtt az ellenállás, sorra alakultak a titkos szervezetek, terrorista csoportok. A narodnyikok, a „százkilencvenhármak” kijártak a néphez, felvilágosító munkát végeztek, felfedték az önkényuralom igazi arcát. A Népakarat mozgalom pedig már a cári hatalom megdöntését tervezte, terrorista eszközökkel.

I. Sándor kedve a reformok folytatására a hatvanas évektől fokozatosan lanyhult. Ekkor követték el ellene az első, sikertelen merényletet. Szerencséje volt, egy muzsik (nevét megjegyezte a történetírás, Oszip Komisszarov) meglökte a merénylő kezét és így annak golyója célt tévesztett. A derék életmentő kalaposmestert jutalmul kadéttá nevezték ki, birtokot kapott, ahol nem bírván elviselni a rá szakadt dicsőséget, ötvennégy esztendősen halálra itta magát. A merénylőt, a kazanyi majd a moszkvai egyetem joghallgatóját, Dmitrij Karakazovot tettéért felakasztották.

Innentől kezdve végleg elakadtak a reformok. Enyhült, majd fokozatosan eltűnt a liberalizmus és felváltotta a rendőrállami elnyomás. Volt dolga a titkosrendőrségnek. A szociális forrongás mellett a lengyel, ukrán területeken és a Kaukázusban is felerősödtek a nemzeti mozgalmak. Kitelepítésekkel próbálták megfékezni az észak-kaukázusi törzsek és a cserkeszek lázongását. Jobban járt a zsidó lakosság, egy részük szabad letelepedési jogot kapott Oroszország teljes területére.

„A merényletek pedig nem szűntek meg”

Az uralkodót már külföldön is megkísértette a végzete, de a szerencse ezúttal mellé állt. 1863-ban egy a levert lengyel felkelés után Párizsba emigrált ifjú, Anton Berezovszkij próbálkozott megölésével a francia fővárosban. A longchampi lóversenypályát választotta tetthelyül. Itt lőtt a világkiállításra a Szajna parti metropolisba érkező orosz uralkodóra. A zenetanárnak kitanult, de végül életét kétkezi munkásként, lakatos segédként tengető fiatalember nem volt erős a céllövésben, csak egy lovat sikerült eltalálnia. A francia bíróság elfogadta s enyhítő körülménynek tudta be a magyarázatot, hogy a családját ért sérelmek miatti felháborodásban követte el tettét. A mindig az önkény ellen lázadókkal rokonszenvező francia közvélemény is a fiatalember mellé állt, így csak életfogytiglani száműzetésre ítélték, amit egy francia gyarmaton, Új-Kaledóniában kellett letöltenie. Berezovszkij negyvenhárom évvel később, 1906-ban amnesztiában részesült. Nem költözött vissza sem a francia fővárosba, sem hazájába s itt, a Csendes-óceán eldugott, délnyugati részén érte a halál 1916-ban.

„Folytatódtak a próbálkozások. Egyelőre dilettáns merénylők követték el őket”

1876. április 2-án egy 14-ik osztályba tartozó állami tisztviselő jogi egyetemről kimaradt, tanítónak ment gyermeke, Konsztantyin Szolovjov ötször lőtt rá a Téli palota környékén sétáló cárra, ám nem találta el. Az uralkodó hét testőre gyorsan leszerelte. Szolovjov a bíróság előtt bevallotta tettét és végül az ítéletet színpadias körülmények között, 70 ezer ember előtt a szmolenszki mezőn hajtották végre – felakasztották.

Három évnek kellett eltelnie, míg ismét jelentkeztek merénylők. Ezúttal már szervezettebbek voltak, ám a szerencse ezúttal ismét a cár és nem melléjük állt. 1879. november 19-én a Népakarat titkos szervezet végrehajtó bizottsága döntést hozott: felrobbantják a cár Moszkva felé közeledő vonatát. Az uralkodó életét az orosz vasút korántsem tökéletes működése mentette meg. Harkovban ugyanis elromlott a cári kíséret vagonjait vontató mozdony. II. Sándor türelmetlen volt, és utasítására az ő szerelvénye indult előbb. A merénylők, nem tudván a változásról, a második vonatot robbantották fel, s így csak egy gyümölcsöt szállító vagon repült a levegőbe.

„A Népakarat próbált biztosra menni”

Ebben segítségükre volt egy fiatal asztalos, Sztyepan Halturin, aki munkára jelentkezett a Téli palotába. A cári ebédlő alatti helyiségbe két pud (32 kiló) házilag kotyvasztott, ám még így is nagy erejű robbanóanyagot rejtett, amit gyújtózsinórral hoztak működésbe. Az uralkodói pár a hesseni Alexander hercegnek és fiának, Alexander Wattenberg bolgár hercegnek adott volna ebédet 1880. február 17-én. Ismét kegyes volt a sors az imperátorhoz. A vendégeket Petrográdra szállító vonat – lám mire jó a pontatlan vasúti közlekedés – fél órával később futott be, így a hatalmas erejű és az épület egy részét romba döntő robbanás nem érte el célját. A bomba végzett az őrséget adó, orosz-török háborút végig harcolt finnországi ezred 11, az önkényuralom bűneiben ártatlan katonájával és további 56-ot megsebzett. Utóbbiak hősiesen végig állták leváltásukat. A cár és asszonya néhány teremmel távolabb várta az előkelő vendégeket és sértetlen maradt. Nem sokkal ezután létrehozták az Államrend és a közbéke védelmét szolgáló legfelső bizottságot, egy újabb könyörületet nem ismerő elnyomó szervezetet. Halturint három évvel később az odesszai főügyész ellen elkövetett merénylet során elfogták és felakasztották.

„Már-már úgy tűnt, hogy a szerencse végleg a cár mellé állt. 1880. augusztus 17-én csak azért nem robbant fel a Kamennij moszton (Kőhídon) áthaladó hintója, mert az egyik összeesküvő, nem lévén órája, késve érkezett a helyszínre”

A fiaskókba bele nem nyugvó merénylők biztosra akartak menni, s újból nekirugaszkodtak. 1881. március 1-én a Malaja szadovaja körút alá aknát ástak. Balszerencséjükre az uralkodói hintó és kísérete útvonalat változtatott, és a gyilkos próbálkozás itt is kudarcot vallott.

A terroristák türelmetlenek voltak és elszántak. Kétségbeesett próbálkozásaikat még aznap végül siker koronázta. A cár éppen egy katonai mustráról tért haza a Téli palotába, amikor a Katalin csatornán átívelő hídon Nyikolaj Riszakov, 19 éves harcostársuk bombát hajított a páncélozott cári hintó alá. A robbanásban az uralkodó nem sérült meg, de amikor a híd korlátjához lépett, a Népakarat egy belorusz származású tagja, Ignatyij Grinyevickij a lábához dobott egy bombát, ami végzett a cárral és vele is. II. Sándor sorsa beteljesedett.

A terroristák között akadt egy gyenge láncszem. Nyikolaj Riszakov a vallatás során mindent bevallott. A csoport szinte összes tagját letartóztatták, és 1881. április 3-án a szemjonov-ezred gyakorló terén felakasztották. A történelem megőrizte nevüket. Ez volt az utolsó nyilvános kivégzés a forradalom előtti Oroszországban.

„A meggyilkolt cárnak szerte Oroszhonban emlékműveket állítottak. Ezekből a forradalom után egy sem maradt fenn. Furcsa fintora a történelemnek, hogy állt és ma is áll viszont egy Szófiában, ahol a bolgárok felszabadítójukként tisztelték és Helsinkiben is, hálaként a finn nép érdekében tett jótékony cselekedeteiért”

A történetírás mind a mai napig igazából nem tud eligazodni, hogy miféle jelzőt illesszen II. Sándor neve mellé: „felszabadtó”, „reformer”, „áldozat”. Így az orosz múltban pozitív értékelést kapott elődjeitől, Alekszandr Nyevszkijtől, Nagy Pétertől eltérően életútjának inkább tragikus végét emelik ki. 37 évvel később a cárizmus, mint rendszer végképp eltűnik a történelem színpadjáról. Ám addig még háborúk, forradalmak rázzák meg Oroszországot.