Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szovjet korszak „sorból kilógó”, és ezt az állapotot megszenvedő íróiról, költőiről induló sorozatának első részében Borisz Pilnyak sorsát kíséri végig. Azét az úgynevezett  útitársak közé sorolt íróét, aki ornamentikus prózájával szétverte az addigi irodalmi kánont. Hihetetlen magasságokba jutott, és azt hitte, a népszerűsége megvédi. Hiába ügyeskedett, őt is elérte a végzet. Az életével fizetett szertelen alkotói és emberi  bátorságáért. A hatalom eltüntette,ám  kitörölhetetlen nyomot hagyott az orosz irodalom fejlődésében.

Népszerűsége hihetetlen volt és az egekbe emelte. Az 1920-as években ő a legkedveltebb író Oroszhonban. Valami egészen újat csinál, és egyszeriben az orosz avantgard vezéralakja lesz. A forradalmat írja meg, de nem a hagyományos orosz realizmust követve. Stílusa lebilincselő, témaválasztása izgalmas. Könyvei elképesztő példányszámban kelnek el. A kiadók kapkodnak utána. Bőven jut neki is a bevételből, mesés honoráriumokat vág zsebre. Úri, arisztokrata életet él. Autó, utazások, lakások itt és ott. Nem marad el a szakmai elismerés sem. Megválasztják az első orosz írószövetség elnökének.

„Kedvelte a sikert, de nyugtalan lelke nehezen viselte el a lassan kialakuló korlátokat”

Írótársai különbözőképp fogadták, ahogy a párt rátenyerelt az irodalomra. Volt, aki beállt zsoldosnak, így biztosítva írói létét és jólétét. Az okosabbak vigyázva tették a dolgukat, ügyeltek rá, hogy ne sértsék meg a reglamát, de ne is kelljen szembe köpni magukat. És voltak a lázadók, akikre rájárt a rúd. Később a puskagolyó is.

Próbált ügyeskedni. Fogadkozott, ígérgetett. Volt, amit be is váltott. Igaz, nem egészen úgy, ahogy ígérte. És utána azt hitte, mindent megengedhet. Tévedett. A párt később emlékezett minden botlására. A ’30-as években már nem azok az idők járnak. Hirtelen kiesik a vezetés kegyeiből. És nem csak abból.

„Titokban talán reménykedett, hogy őt nem éri el a rendszer kegyetlen számonkérő gépezete. Elérte és évtizedekre eltemette. Könyvei eltűntek a boltokból, könyvtárakból. Jószerént az otthoniakból is, besározódott és a félelem szelektált. Nevét kitörölték az irodalomtörténetből”

Hinné valaki, hogy a modern orosz próza egyik legeredetibb stílusművésze német család gyermeke? Borisz Andrejvics Pilnyak – eredeti nevén Vogau (1894-1938) ősei valamikor Katalin cárnő idején költöztek új hazájukba. Vidéki városokban tölti fiatalkorát, alapélményeit onnan szerzi. 19 éves, amikor a gyors fejlődésnek induló, számos kiváló írót elindító Nyizsnyij Novgorodból felköltözik Moszkvába, ahol elvégzi a köz- és népgazdasági egyetemet, mely idővel, a történelem haladtával felveszi Marx Károly nevét.

Ekkor már írogat. Első tollforgató próbálkozásait 9 éves korában teszi, ám igazából íróvá 19 éves korában válik, amikor több novellája jelenik meg már ismertebb folyóiratokban.

„Ekkor választja a Pilnyak írói nevet. Ez ukránul annyit jelen, hogy erdőirtás. Harkov környékén van egy falu is ezzel a névvel. Nagybácsija élt ott, s a kis település lakóit <pilnyakoknak> hívták. Ezzel a névvel vonult be az orosz és talán a világirodalomba is”

1918-ban debütál az első könyvvel, „Az utolsó gőzhajóval”, amit hamarosan igazi nagy siker, a „Meztelen év” követ. Írói felemelkedésével együtt kezdődnek az antagonisztikus gondok életében. A forradalmat nem utasítva el, azért kissé másképp gondolkozik az Oroszhonban végbement nagy változásról, és benne az irodalom szerepéről: „Bolsevik vagyok, de nem kommunista”. Élete végéig megmarad megtűrt írónak, a kor zsargonjával „útitársnak”. Ráadásul „rossz társaságba” keveredik. Barátságba kerül Trockijjal, majd Zamjatyinnal. Életrajzíró fia megemlíti, a hatalom „látván hihetetlen műveltségüket csak Trockij és Lunacsarszkij esetében tett kivételt. Mindkettő íróember is volt, s mint ilyen az irodalmi pluralizmus nagy híve…” A barátság hasznos is a kezdő és gyorsan hírnevet szerző írónak. Trockij Kamenyev közbenjárásával a párt központi bizottságának jóváhagyását megkapva eléri, hogy Pilnyak árusításból kivett novellás kötete visszakerüljön a könyvesboltokba.

„Érzékeny tollú alkotó, észre kellett, hogy vegye a polgárháború utáni időszak visszásságait, az éledő személyi kultusz fenyegetéseit. Lassan szálka lesz a hatalom szemében”

Sztálin 1924-ben előadássorozat publikál ”A leninizmus alapjai” címmel, amelyben megjegyzi, hogy Pilnyak műveiben tükröződnek a pártban tapasztalható negatív jelenségek. Ez természetesen nem esik jól a Vezérnek, jóllehet eszmefuttatását kissé jezsuita módon így folytatja. „Ugyan ki ne ismerné a szűkkeblű prakticizmust és az elvtelen ügybuzgalmat, ami nem ritkán eltorzít egyes „bolsevikokat” és eltántorít a forradalom ügyétől? Ez a sajátos betegség tükröződik Pilnyak regényében a „Meztelen év”-ben, ahol akaraterős és elszán, tettre kész bolsevikok roppant „energikusan” tevékenykednek, ám a távlatok ismerete nélkül, fogalmuk sincs, hogy „mi és hová”, s ezért letérnek a forradalmi harc útjáról.” Ezt akár még dicséretnek is vehetnénk, ám az író további pályafutása nem erre utal.  A szaporodó bírálatokra ugyanis Pilnyak következő műve, a „Elbeszélés a ki nem aludt Holdról” rátesz még egy lapáttal. Gyanítható, hogy Frunze halálának érdekes körülményeire és Sztálin szerepére utal, aki nem tűrte a vetélytársakat a párt vezetésében.

„A könyvet megjelenése után két nappal kivonják a forgalomból”

Pedig a szerző szép summát, 3.450 rubel előleget is felvett érte az Állami Könyvkiadótól. És a folyóirat főszerkesztője, Alekszandr Voronszkij kérésére, az első megjelenés elé még magyarázkodó előszót is írt:

„A történt egyeseket arra késztethet, hogy azt higgyék, megírásának indoka, témája M. V. Frunze halála volt. Frunzét igazából csak felszínesen ismertem, mindössze néhányszor találkoztunk. Halála részleteit nem ismerem, nem is voltak lényegesek számomra, mivel művem megírásának nem az volt a célja, hogy tudósítson a hadügyi népbiztos halálról. Mindezt feltétlenül közölnöm kell az olvasóval, hogy ne keressen művemben hiteles tényeket és valós szereplőket.”

Voronszkij, aki a harmincas évek közepéig a párt egyik vezető kultúrpolitikusa, és amellett áll ki, hogy a Proletkult szektásságával szemben az orosz értelmiséget be kell kapcsolni a szovjet kulturális életbe, később, mint Trockijhoz közel álló politikus, a tisztogatás áldozata lesz.

Egy hónappal megjelenése után a „Novij mir” folyóiratban gyilkos bírálattal illették Pilnyak kisregényét. Ellenforradalminak, és a pártot megbélyegzőnek kiáltották ki. Pilnyak ekkor éppen nem volt otthon, Ázsiában és Japánban utazgatott. Amint hazatért, nyomban levelet írt Rikovnak, a Népbiztosok Tanácsa elnökének.

„Hazatérve külföldi utamból hallottam, hogyan fogadta a közvélemény elbeszélésemet. Keserű értetlenség munkál bennem, semmiképp, egy másodpercig sem akartam „Frunze emlékét sértő” művet írni, ami „aljasan rágalmazza a pártot”, ahogy a Novij mir júniusi száma írta. Író vagyok, a forradalom szülötte. Sorsom elválaszthatatlanul összeforrott forradalmi közösségünkkel. Ezért írok önnek és kérem, hogy helyezzen vissza, mint teljes jogú alkotót a szovjet írók közösségébe.”

Molotov a levélre széljegyzetként azt írta, hogy Pilnyakot egy évig ne közöljék a három vezető irodalmi folyóiratban, de másutt megjelenhet. Sztálin epés és minden bizonnyal találóan igaz megjegyzést fűzött a széljegyzethez:

„Pilnyak szélhámoskodik és próbál átverni”

Az író nem nyugodott bele a félig ex lex helyzetbe, s újabb levelet közölt a „Novij mir”-ben, ahol kijelentette: „aki Oroszországgal tart, annak Oroszországban a helye”. Majd hozzáteszi: „az egyén mindig engedelmeskedik a tömegnek, a közösségnek, s mindig a közösség kerekének nyomvonalában halad, mely néha el is tiporja”, Prófétai szavak, azzal az apró kitétellel, hogy bő tíz évvel később nem az olvasóközönség kereke tiporja el az írót. Ám ott még nem tartunk. 1927. január 27-én a párt központi bizottsága minden korábbi döntését visszavonta, és visszahelyezte Pilnyakot teljes értékű írói jogaiba.

Még ebben az évben elnöke lesz a frissen megalakult Összorosz Írószövetségnek. A párt célja: az elit szervezet intellektuálisan uralkodjon a szovjet társadalom szellemi fejlődése felett. Tagkönyve jogot formált a belépő írónak ahhoz, hogy megjelentesse műveit, és élvezze a tagság előnyeit, a felkínált privilégiumokat. Ám a tagok között eluralkodott a nézet, hogy jobb lenne, ha az irodalmat a párt egy időre „szabadságra küldené”.  Pilnyak később erről így vall: „A nem hivatalos összejöveteleken a pártonkívüliség, a szólásszabadság és a tiszta művészet khitonját felöltve igyekeztünk bebizonyítani, hogy a cenzúra és a párt elnyomja az irodalmat…”

„Érthető, hogy Pilnyakot 1929-ben eltávolítják a szervezet éléről, amelyet, mint szovjetelleneset hamarosan fel is oszlatnak”

Az ekkortájt Európában utazgató író „Mahagóni” című könyvét Berlinben akarja kiadatni oroszul, ahol nagy, és a szovjet rendszerrel nem igazán szimpatizáló orosz közösség él. A hivatalos kultúrpolitika ismét felvonja bosszús szemöldökét. Írhatja az újabb magyarázkodó levelet, most már személyesen Sztálinnak.

„Joszif Visszarionovics, teljes írói pályám súlyával támogatva becsület szavamat adom, ha megengedi, hogy külföldre utazzak, és ott dolgozhassak, minden sorommal kivívom bizalmát. Kérem, segítsen. Csak, mint forradalmár író utazhatok külföldre. Azt írom majd, amire szükség van… Szólnom kell a hibáimról is. Volt belőlük bőven… A legutolsó az volt, hogy közreadtam a <Mahagónit>.”

Pilnyaknak megint megbocsátanak és kisregénye belekerül kötetébe: „A Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik”.

„Úgy tetszik feljebb már nincsen. Pilnyak havi jövedelme eléri a mesés 3200 rubelt, saját gépkocsija van, amit akkortájt még pártvezető sem engedhetett meg magának. Tízegynéhány év alatt (1921-1934) beutazza az egész világot”

Angliai élményeit elbeszélés sorozatban rögzíti. Külföldön sorra lefordítják műveit.  Sztálinhoz írt, kunyeráló levelében céloz rá, fordítói becsapják, ha nem utazik elrendezni ügyeit. Korábban tizennégyszer lépte át Szovjet-Oroszország határát, most közel egy éve nem járt külföldön. A Vezér nagylelkűen elengedi néhány hónapra az Egyesült Államokba. Ide már harmadik felesége, a később lágereket megjárt, majd rehabilitációja után filmrendezőként szép karriert befutó Kira Andronyikasvili kíséri. Közös utazásukat Pilnyak azzal indokolja, hogy egy jövendő filmrendezőnek ismernie kell a külföldöt. Bejárják a Baltikumot, Finnországot, Svédországot, Norvégiát is.

„A csúcsról nagy a zuhanás. A hatalom nem hitt dörgölőzéseinek. 1937. október 28-án letartóztatják”

Fejére olvassák, hogy pénzügyi támogatást nyújtott K. Radeknek és más trockistáknak. Borisz Paszternakkal közösen tájékoztatták Victor Margueritte francia írót a Szovjet-Oroszország irodalmi életében uralkodó áldatlan állapotokról. A Szovjetunióba látogató André Gidet sem a sztálini kultúrpolitika szellemében informálják, amit a francia író később könyvében felhasznál.

Eredményesek a KGB kegyetlen módszerei. Pilnyak a kínzások alatt bevallja, hogy 1926-os japán útja során Jonakava professzor, a japán titkosszolgálat egyik vezetője beszervezte és kémkedett a Felkelő Nap Országának. Vall az egykor őt védeni igyekvő Voronszkij, a Novij mir főszerkesztője ellen is. Azt állítja, hogy ő kezdeményezte a nem éppen szovjetbarát írói csoportosulások, a „Pereval” és a „30-as évek” megalakítását. A vád Pilnyak ellen végül hazaárulás és kémkedés, az ítélet – halálbüntetés.

Igaz volt, vagy sem – közel száz év távlatából, amikor egyre-másra hozták a koholt ítéleteket, ki tudná eldönteni?

„Pilnyak életével fizet szertelen alkotói és emberi  bátorságáért”

Pályáját a Kommunarka nevet viselő, különleges objektumban fejezi be. A ma már kegyhelyként ismert, elhagyott térségben 1937 és 1941 között 4527 embert lőttek agyon – többnyire hamis, politikai célzatú vádak alapján.

18 évvel halála után rehabilitálják. 1964-ben a Novij mir egy fejezetet közöl egyik regényéből. Könyveit 1975 után kezdik kiadni. Három felesége – később valamennyien a szovjet színház és film megbecsült alkotói lesznek – mind túléli az írót.

Pilnyak az úgynevezett „ornamentális próza” megteremtője. Írásművészete úgy verte szét a hagyományos orosz irodalmi kánont, ahogy a forradalom a régi életet, amelyet eredetien és meghökkentően, nem mindig a párt elvárásainak megfelelően ábrázolt. Noha a hatalom eltüntette, kitörölhetetlen nyomot hagyott az orosz irodalom fejlődésében.