Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az ezredesi rangban a katonai könyvkiadó élére került Georgij 1956-os kalandját idézi fel Bibó Istvánnal.

Minden épületnek vannak titkai. Miként minden embernek, bárhová veti a sors. S a lehető legváratlanabb és legmeglepőbb esetekben derül fény ezekre.

Georgijt mindenki kedvelte. Baráti körökben familiárisan Zsórának hívták. A rendszerváltást megelőző időkben az egyik befolyásos és komoly lehetőségekkel rendelkező szovjet könyvkiadó felelős szerkesztőjeként dolgozott. Magas, nyúlánk férfi volt, tartásával és viselkedésével le se tagadhatta, hogy mi az eredeti foglalkozása. Katonatiszt volt, noha soha nem láttuk egyenruhában. Beosztása ellenére hihetetlenül béketűrő és szelíd embernek bizonyult. Jól állta az izgága magyar írók rohamait. A Vojenizdat, más néven Katonai Könyvkiadó neki köszönhetően a magyar irodalom egyik kiadói bázisa lehetett. Miként nálunk a Zrínyi Könyvkiadó, hathatósan részt vett a profiljába illő magyar és szovjet irodalom közreadásában.

„Zsóra sohasem jött üres kézzel Budapestre. Elegáns valódi bőr aktatáskájában mindig lapult néhány magyar szerző frissen megjelent, még nyomdaszagú műve”

Kiadója nem aprózta el a dolgot. A példányszámok idomultak a hadsereg lélekszámához és elképesztően magasak voltak. Ennek megfelelően a honoráriumok is. Egy-egy kiadásért a hazai alkotók gyakran nagyobb tiszteletdíjhoz jutottak, mint otthoni megjelenésük után. Ragyogóan beszélt magyarul, s értőn válogatta meg a fordítóit is. Szinte minden jelentősebb dolgozott neki.

Egy katonai könyvkiadónak meg van kötve a keze. Olvasóközönsége adott. Nem lehet fóruma a vájtfülűeknek szóló irodalomnak, melynek élvezete felér egy rejtvényfejtéssel. Adott a témakör, még ha ezt Zsórának sok esetben sikerült is kijátszania. Nem ehetsz állandóan libamájat lyoni módra, néha jól esik egy kis káposztás cvekkedli. Egy irodalom jelenléte egy másik országban megköveteli a stilisztikai és tematikai sokszínűséget, olvasmányos művek megjelentetését is. Ezt a feladatot Zsóra a maga posztján becsülettel és jó ízléssel teljesítette.

„Honnan tudhat magyarul egy szovjet katonatiszt? Különösen egy háborút vesztett nép nyelvén”

Meglehetősen regényes fejezetet érdemelne, miként jutottak a magyar irodalom háború utáni első fordítói nyelvtudásuk birtokába. Volt, akit kárpátaljai huculként, mint magyar honvédot dobtak át a frontvonalak mögé, és a német hadsereg soraiban élte meg 1945 tavaszát. Nem sejtették róla, hogy ki és miféle. Jó húsz évig ő fogadta a Moszkvába érkező írókat, s mellette fordított derekasan. Az egyik legképzettebb oroszországi hungarológus szintén katonaként szolgált, megsebesült s lett avatott műfordító, irodalomtörténész. Mások a legváltozatosabb, közismert és kevésbé ismert intézményekben kamatoztatták nyelvtudásukat a világégésben, és egy ideig utána is, majd a békeévek beköszöntével átváltottak az irodalom területére. Senki nem faggatta őket, örültünk, hogy vannak, léteznek, hogy elkötelezettek irodalmunk iránt.

Parlamentünk ma teljes szépségében ragyog, fehéren, mint egy esküvői torta. Évtizedekig nem így volt, őrizte a háború és ’56 nyomait. Egyes szegletei történelmünk izgalmas eseményeit is.

„Baráti italozás után derült ki, hogy mikor és hogyan jegyezte el magát végérvényesen Zsóra a magyar irodalommal. Meglehetősen zivataros és korántsem alkotói körülmények között”

A Gorkij fasorban sétáltunk vissza a Royal Szállóhoz, ahol lakott. Hirtelen rámutatott egy a kerítéstől némileg hátrább álló villa épületre. – Itt dolgoztam ’56-ban, – jegyezte meg szerényen.

 Csodálkozva vontam fel a szemöldökömet.

– Te, itt?

– Igen, itt volt a városparancsnokság 1956-ban.

Kiderült, hogy mint magyarul jól beszélő tiszt, ő felelt a kapcsolatért a magyar lakossággal. Nem lehetett könnyű dolga, viszont sok írót, művészt megismert. Ám a legérdekesebb az volt, ami ezt megelőzte.

– A reptérről harckocsiban vittük a parlamenthez az új magyar kormány tagjait. Néha golyók kopogtak a páncélon, ezért jobbnak láttuk lezárni a torony tetejét.

A törvényhozás szentélye akkor már kiürült. Nagy Imre kormányának tagjai átmenekültek a jugoszláv nagykövetségre, jóllehet a miniszterelnök felhívásának, utolsó rádióbeszédének a hatására még folytak az utóvédharcok.

– Az a kijelentése, hogy „csapataink harcban állnak” kissé túlzásnak tűnt, – jegyezte meg katonás gyakorlatiassággal Zsóra.

„A parlament hatalmas épülete kihalt volt. Katonáival végigjárta a folyosók labirintusát, sehol egy teremtett lélek. Politikusoknak hűlt helye. És akkor, az egyik Duna-parti szobából írógép ropogó hangja szűrődött ki”

Ki lehet az, akinek ilyenkor még kedve van dolgozni? – merült fel Zsóra gyakorlatias lelkében a balga feltételezés. Hogy tisztázza a helyzetet, egy határozott mozdulattal belökte a párnázott, barna ajtót.

A szobában magas homlokú, szemüveges, kopaszodó férfi ült és hevesen gépelt. A látvány, a szituáció annyira meglepő volt, hogy Zsóra szólni sem tudott. Majd szájából önkéntelenül kiszaladt a helyzethez nem igazán illő, később bevallotta, bizony butácska kérdés. Az orosz udvariassági formáknak megfelelő nyíltsággal és kedélyességgel tette fel. A szobában nem látott semmi fenyegető jelet, ami egy megszálló katonatiszt életét veszélyeztethette volna

– Barátocskám, mi a csudát csinál itt?

– Az új magyar alkotmányon dolgozom, – volt a hihetetlen és abszurdnak tűnő válasz.

Zsóra megérezte a helyzet tragikomikumát. Még dörögnek a fegyverek, az új rend képviselői a szovjet katonák támogatásával átveszik a hatalmat, és valaki a jövendő magyar alkotmányon dolgozik. „Csak egy fantaszta lehet”, – sommázta. Nyugodt lélekkel megállapította, hogy ez az ember nem jelent veszélyt számukra.

– Barátom, – kezdte, – azt hiszem nem ez a legjobb idő és hely erre a munkára. Szedje össze a cókmókját és menjen haza isten hírével – zárta le a beszélgetést. Fogalma sem volt, hogy a megdöntött kormány egyik miniszterét küldte jó szándékkal haza.

„Legalább annyira nem volt fogalma, mint a Magyarországra vezényelt szovjet katonák jelentős részének, akik csak Budapesten szembesültek a ténnyel, hogy nem Egyiptomba mennek majd, hogy megsegítsék a szuezi konfliktusban Nasszert”

Bibó István letartóztatására, perbe fogására és elítélésére hónapokkal később került csak sor. Zsórának nem volt hozzá köze, magyar szervek hajtották végre. Viszont jól kihasználta az itt töltött időt, beleásta magát a magyar kultúrába, irodalomba. A helyzet tisztázódásával poggyászában sok könyvvel és a nehéz napokban megismert írók életen át tartó barátságával utazott haza, hogy hozzáfogjon irodalmunkat népszerűsítő, kiadói munkájához.