Volt egyszer egy háború… A balkáni háborúk az élet minden területére, így a sportra is hatással voltak. A háború a fejekben folytatódott, így aztán 1997 egész Európa érdeklődéssel figyelte a háború utáni egyik első nagy szerb-horvát összecsapást a futball pályán. Itt szerencsére a sport győzött, mint ahogy nem sokkal később egy Partizan-Hajduk meccsen is, amelynek én is a szemtanúja lehettem. Akkor most jöjjön egy kis múltidézés.

„Éveket adnék az életemből, csak most győzzünk!” – fohászkodott a Partizán Belgrád-Croatia Zagreb labdarúgó Bajnokok Ligája előselejtezőjére készülve a horvátok egyik csillaga. Ezzel nem volt egyedül, a pályára lépő huszonkét játékos mindegyike tudta, hogy élete talán legfontosabb mérkőzése előtt áll, hiszen most nemcsak csapatukért, hanem nemzetükért kell kitenni a szívüket. A feszültség a sorsolás óta tapintható volt. A lapok az „évszázad mérkőzéséről” írtak, arról, hogy „eljött az igazság pillanata”. Több száz rendőr, kommandós vigyázta a rendet.

„A fokozott elővigyázatosságot nemcsak a két csapat szurkolóinak hagyományos, egymás iránti ellenszenve indokolta, hanem az is, hogy a volt Jugoszlávia szétesése óta eltelt hat évben ez volt első alkalom, hogy horvát labdarúgócsapat látogatott el Belgrádba”

Ez pedig önmagán túlmutató esemény abban a térségben, ahol a népek közötti háborúba torkolló gyűlölet, az évek óta tartó, s csak alig oldódó elszigeteltség miatt a sport nemzeti ügy, politika, akárcsak nálunk az ötvenes években volt. A sok-sok megaláztatás, nélkülözés után az önállóvá vált nemzetek rettenetesen vágynak a sikerre. Be akarják bizonyítani önmaguknak és a világnak, hogy nem rosszabbak senkinél, a háborús ellenségnek pedig, hogy jobbak náluk.

„A sport és politika a kelleténél jóval erősebben fonódik össze Milosevics és Tudjman nacionalizmuson alapuló rendszerében”

A siker itt a nemzet és a nemzetvezető személyes diadala is. Ebben a légkörben a horvát elnök kedvenc csapatának, az egykori Dinamónak természetesen nevében is tükröznie kellett a változásokat. S hát hosszas viták után Tudjman személyes közbenjárására mivé is keresztelhették volna át, mint Croatiára, azaz Horvátországra? (Ugye, emlékszünk még az MTK hungáriás időszakára?)

 A teniszsztár Gorán Ivanisevics is nemzeti hős lett győzelmei után, de ugyanígy ünnepelték az atlantai érmeseket vagy az Európa-bajnok kosárlabdázókat Belgrádban is. Milosevics stábja vette kezébe a fiúk méltó fogadtatásának megszervezését. Az embargó sújtotta Jugoszláviában különgépet küldenek a csapatért. S hogy senki se zavarhassa meg a diadal hatalom általi kisajátítását, a véletlenül éppen e napra szervezett ellenzéki gyűlést nem engedélyezik. Biztos, ami biztos, még a külföldön tartózkodó főszónok gépét is késleltetik. Így aztán nem zavarhatta meg semmi annak az érzésnek a sulykolását, hogy

„Európa kiközösíthet bennünket, de akkor is mi vagyunk az öreg kontinens legjobb kosarasai”

E győzelem értékét csak növelte szemükben, hogy az első helyig vezető úton a plávik a horvátokat is legyűrték. Ugyanígy talán az aranyéremnél is jobban örültek Zágrábban annak, hogy a spanyolországi EB-n a horvátok diadalmaskodtak a szomszédvár felett. Akkor, akárcsak a mostani focimeccs előtt, a lapok nagy része mind Zágrábban, mind pedig Belgrádban úgy írt az összecsapásról, mintha a háború folytatódna a sportpályán.

„A vezetők azt sulykolták játékosaikba, hogy a pályán a háború áldozatai is velük lesznek, s úgy bombázzanak, mint a gépek a harcokban”

A focimeccs előtt egyes belgrádi lapok is az esélyek helyett inkább azt firtatták, hogy a horvát csapat játékosai voltak-e katonák, s így kiolthattak-e szerb emberéleteket. A kölcsönös udvariasság ellenére a vendégszereplés szervezői is megőrizték bizalmatlanságukat. Szakáccsal utazik mindkét csapat, nehogy megmérgezzék őket.

„A háború azonban szerencsére csak a fejekben folytatódott”

A szerdai mérkőzés a vártnál nyugodtabban telt el. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy Zágrábból csak nagyon kevesen merészkedtek el nézőként a belgrádi mérkőzésre. A botrány elmaradása ellenére nosztalgiával gondolhattak sokan arra, mikor a Dinamo, a Hajduk Split, a Partizán, a Crvena Zvezda, a szkopjei Vardar vagy a szarajevói Zseljeznyicsar egymás elleni meccsein „csak” a nézőtéren tombolt a gyűlölet, de egyetlen stadion sem vált temetővé.