„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
A srebrenicai vérengzés áldozatainak hozzátartozói nézik Ratko Mladics hágai bíróság előtti perét egy kivetítőn 2021. június 8-án Potocariban
Fotó:EUROPRESS/ELVIS BARUKCIC/AFP
Mladicsot az ellene felhozott összesen 11 vádpontból 10-ben találták bűnösnek, többek között népirtásban – a srebrenicai ENSZ védett övezetbe menekült mintegy 8 ezer boszniai muszlim civil, férfiak, aggastyánok és tizenévesek tervszerű lemészárlásában -, emberiesség elleni bűntettek elkövetésében, és a hadviselés szabályainak megsértésében. Az első vádiratot, amely 1995-ben készült, a május 8-ai ítélethirdetésig négyszer dolgozták át. Legutoljára 2011-ben, amikor 16 évi sikeres bujkálás után végre rábukkantak, és elvitték Hágába. Pere 2012-ben kezdődött. Mivel az elsőfokú ítélet ellen úgy a vád, mint a védelem fellebbezést nyújtott be, azt az ICTY betűszóval ismert hágai törvényszék helyett annak utódja, az ENSZ nemzetközi törvényszéki mechanizmus fejezte be.
„A korábban meglehetősen egykedvűen vagy éppenséggel tiszteletlenül viselkedő Mladics könnyezett az ítélet kihirdetéskor. Valószínűleg nem a megbánás könnyei voltak ezek, mert azok már régen fakadhattak volna a szemén. Sokkal valószínűbb, hogy saját erkölcsi nagyságának tudata hatotta meg: teljesítette a parancsot”
Legalábbis erre a következtetésre lehet jutni abból az üzenetből, amelyet a fián, Darkón keresztül küldött a szerb nemzetnek: „Vigyázzatok a [boszniai] Szerb Köztársaságra, én nem számítok!” Vagyis, az ügy, amelyért harcolt, győzött. A bűnözés kifizetődő, a háborús bűnök is. Az összefüggő szerbek lakta területet, legalábbis Bosznia-Hercegovinában sikerült megvalósítani, amely aztán a háborút lezáró békével legitimitást nyert. A boszniai szerb vezetés azóta is sikeresen riasztja el az elűzött más nemzetiségű és vallású lakosokat a visszatéréstől, és napirenden tartja a Szerbiával való egyesülés gondolatát.
„Mladics külön köszönetet mondott Prisca Matimba Nyambe tanácsvezető bírónak, aki egyedüliként nem értett egyet az ítélettel, és különvéleményt fogalmazott meg. A zambiai bírónő lenyűgözőnek találta Mladics érvelését, amellyel leleplezte az első fokú bíróság által elkövetett hibákat”
Elfogadta csaknem valamennyit, idő hiányában azonban csak néhányra tért ki. Így például arra, hogy a hadsereg és a boszniai szerb állam vezetői között létezett megállapodás a nem szerb lakosság eltávolítására. Nyambe – csakúgy, mint Mladics, Belgrád, Banja Luka stb. – szerint nem létezett, mert az enklávék lakossága, beleértve a srebrenicait is, „el akart menni”, továbbá, hogy a bosznia-hercegovinai hadsereggel egyetértésben tulajdonképpen kiürítés történt! Arra, hogy az a több mint 8 ezer boszniai muszlim meg is akart halni, a bírónő nem tért ki.
„Vagyis, a tények által egy nemzetközi törvényszék bírája nem hagyja magát zavartatni”
A következetességéhez viszont nem fér kétség. Már egy korábbi boszniai szerb háborús bűnös, Zdravko Tolimir perében is tagja volt a bírói tanácsnak (2012), és polgárháborúnak nevezte a boszniai háborút, vitatta a srebrenicai vérengzés mértékét, és a boszniai szerb vezetés bűnrészességét is. A tények akkor sem zavarták meg az éleslátását. Így például az, hogy Mladics a Jugoszláv Néphadsereg 9. hadtestének parancsnoka volt, amely a boszniai szerb állam kikiáltása után annak hivatalos hadereje lett, vagyis, világos, hogy kinek a parancsára cselekedett. Nem valószínű, hogy kizárólag az ő személyének, sokkal inkább fontos nemzetközi politikai tényezőknek köszönhetően Szerbiát sem találták vétkesnek bűnszövetkezetben elkövetett népirtás bűnében. Következésképpen nem ítélték el azt az ideológiát sem, amelynek jegyében rátámadt szomszédaira, hogy a szerb lakta területeket belőlük kihasítsa.
„Szerbiában a mai napig elterjedt az a meggyőződés, hogy Boszniában a szerbek a szabadságukért harcoltak, áldozatai és nem kezdeményezői voltak a délszláv háborúk néven ismert konfliktusoknak. Hogy ezzel mások szabadsága, önrendelkezése ellen törtek, meg sem fordul sem a politikai döntéshozók, sem a körkörös fenyegetettség lélektani <kuktafazekában> tartott polgárok fejében”
Nemcsak Szerbiát nem lehet kimozdítani a maga meggyőződéséből, de az úgynevezett nemzetközi közösséget sem abból a rutinból, hogy magát a békeszerző szerepében láttassa. A srebrenicai menekülttábor sorsa, amelynek lakosait az őket megvédeni hivatott ENSZ-katonák szolgáltatták ki a gyilkosoknak, a nyugati országok közönyéről is lerántotta a leplet. A boszniai Szerb Köztársaság törvényesítésével a Daytoni Békeszerződésben pedig nemhogy megbüntette, hanem egyenesen megjutalmazta a gyilkosokat, és „borítékolta”, hogy az ott létrehozott bosznia-hercegovinai állam sose legyen működőképes. Sok más lépése mellett az is jelzés értékű, hogy „pártatlanság” címén zömmel olyanokra bízta az ítélkezést a háborús bűnösök ügyében, akik számára teljesen ismeretlen volt a közeg, az események és a célok, amelyekért a háború folyt, politikai mentorok irányítása alatt, az eljárásjogra összpontosítva, a támadó és a megtámadott közötti megkülönböztetést mellőzve osztották az „igazságot”.
„Ezért nem kár, hogy a hágai törvénykezésnek vége van. Az eredménye nem nevezhető sem az igazság diadalának, a múlttal való szembenézés vagy a megbékélés forrásának. A végrehajtókat elítélte, de azt az ideológiát nem, amelynek a nevében a bűntetteket elkövették”
Ez az ideológia nemcsak, hogy tovább él, de napjainkban ismét a 1990-es évek retorikájára emlékeztető szónoklatokra ragadtatja a politikusokat. A múlttal szembesíteni csak olyasvalakit érdemes, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy bűncselekmények történtek. A szerbiai közvéleménynek Ratko Mladicsot hősként ünneplő része nagyon is tisztában van azzal, hogy mi történt, de bocsánatos bűnnek tartja, mert a „szerb ügy” érdekében történt.
„Ez az ügy, vagyis a szerb hegemónia visszaállítása a délszláv térségben az időközben függetlenné vált országok rovására most előkelőbb helyen van a szerb politikában, mint az utóbbi néhány évtizedben bármikor”
Persze, nem egy azóta időszerűtlenné vált szövetségi államban, hanem új köntösben. A nagyon konkrétan még nem definiált úgynevezett szerb világban. A Nyugat közönye, illetve megosztottsága is változatlan. Vagyis, lassan megérik az idő, hogy az egész megismétlődjön, talán még nagyobb méretekben?!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
