//Az ukrajnai háború abszolutizálása
„Kinek az érdeke ez a háború, ha a célt – a szeparatista területek visszaszerzését –  békésen is el lehetett volna érni, akár már 2015-ben is, de 2022-ig egy lépés sem történt?” #moszkvater

Az ukrajnai háború abszolutizálása

MEGOSZTÁS

Ukrajna ma több mint 40 ország támogatásával, fegyverrel harcol olyan területei visszavételéért, amelyeket 2015 óta nem volt hajlandó reintegrálni békés eszközökkel saját politikai, gazdasági és szociális rendszerébe a Minszki Megállapodásokban foglalt kötelezettségei ellenére sem. Tette ezt a politikai Nyugat teljes támogatásával, s a jelenlegi eredmény is – Ukrajna folyamatos szétveretése – közösnek látszik.

Varga György írása a #moszkvater.com számára

„Kinek az érdeke ez a háború, ha a célt – a szeparatista területek visszaszerzését –  békésen is el lehetett volna érni, akár már 2015-ben is, de 2022-ig egy lépés sem történt?” #moszkvater
„Kinek az érdeke ez a háború, ha a célt – a szeparatista területek visszaszerzését –  békésen is el lehetett volna érni, akár már 2015-ben is, de 2022-ig egy lépés sem történt?”
Fotó:EUROPRESS/NATALIA KOLESNIKOVA/AFP

Az előzményeket a címben szereplő értékeléshez csak a markánsabb folyamatok bemutatására korlátozom. A különleges katonai művelethez/a háborúhoz vezető orosz döntés okai a posztszovjet térség folyamatait figyelemmel kísérő szakértők, érdeklődők számára közel két évtizede jól prognosztizálhatóak voltak. Ukrajna NATO-tagságának erőltetésével és a 2014-es hatalomváltás koordinált megszervezésével a politikai Nyugat borította fel a katonai biztonság terén még (már alig) létező európai biztonságpolitikai státus quo-t, illetve tette lehetővé az ukrán belpolitikai folyamatok kisebbségellenes irányának drasztikus megerősödését.

„A NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján a szervezet úgy definiálta Ukrajnát leendő NATO-tagként, hogy többszörösen megsértette Ukrajna szuverenitását, semlegességét, az ukrán társadalom bel- és külpolitikai önigazgatáshoz való jogát, azaz, hogy a saját maga által meghatározott külpolitikai irányt – a blokkon kívüli státuszt – kövesse”

Három, nemzetközi jogi értelemben Ukrajna önálló államiságát és szuverenitását rögzítő, erősítő alapdokumentum „kerülte el” a NATO (a kérdést kierőltető Egyesült Államok) figyelmét: 1,) Ukrajna 1991-es Függetlenségi Nyilatkozata szerint „a független Ukrajna örökös semlegességet vállal, bármilyen szándék nélkül, hogy katonai blokkokhoz csatlakozzon.” A Függetlenségi Nyilatkozat alapján 1996-ban elfogadott 2.) ukrán alkotmány szintén a semlegesség intézményét tartalmazta. 3.) Ukrajna 1994 decemberében nagyhatalmak által garantált dokumentumot írt alá a nála maradt szovjet atomfegyverek leszereléséről, ez az úgynevezett Budapesti Nyilatkozat. A dokumentumot a semleges Ukrajna írta alá, s benne a semleges Ukrajnának biztosítanak garanciákat. A Budapesti Nyilatkozat célja és tartalma szoros összhangban volt Ukrajna semleges státuszával, amit a NATO szintén figyelmen kívül hagyott 2008-ban Ukrajna leendő NATO-tagként történt megnevezésével.

„Hab a tortán, hogy Ukrajnában nem volt társadalmi támogatottsága a NATO-hoz való csatlakozásnak (lásd Sz. Bíró Zoltán Oroszország visszatérése című írása 2008-ból), mert <a lakosság teljes mértékben tisztában volt az ukrán-orosz viszonyban várható következményekkely. Ma láthatjuk, mennyire igazuk volt”

A NATO kommunikációs szakemberei nem hiába erőlködnek a „nem kiprovokált háború” narratívát erősíteni. Sajnos az ellenkezője az igaz. Az ukrajnai háború feltételeinek létrehozásában a politikai Nyugat meghatározó döntéshozóinak elévülhetetlen érdemei vannak, mint ahogy a háború lezárásának elkerülésében is. A harmadik éve folyó háborúban sem a NATO, sem az EU nem tett egyetlen felhívást sem a tárgyalásos rendezésre, a tárgyalásos megoldás támogatóit – magyar és szlovák kormány – Putyin oldalára sorolják; a háború további 4-5 évnyi finanszírozásáról születnek józannak aligha nevezhető döntések mindkét szervezetben.

Ha ehhez hozzávesszük a 2014. februári alkotmányellenes hatalomátvételben játszott nyugati (USA) koordinációs és vezető szerepet, akkor a háborúhoz vezető ukrajnai polgárháború, szeparatizmus és ennek következtében a Krím elvesztése mögött főként olyan tényezőket találunk, melyek nem a nyugati narratívát erősítik. A mai háború alapvető oka nem egy beteg orosz elnök „nem kiprovokált” döntése. A háború legitimitása mögött felsorakozik az orosz társadalom meghatározó többsége; a férfiak maguktól jelentkeznek a frontra, szemben az ukrajnai kényszermozgósítással, ahol a Nyugat követeli, vigyék lejjebb a korhatárt, mert több katonára van szükség a háború folytatásához.

Az orosz elnök ma energiájának döntő részét saját társadalma csillapítására fordítja, mivel a politikai Nyugat naponta eszkalálja tovább az ukrajnai katonai helyzetet, minden dimenzióban provokálva az orosz társadalmat. Újabb NATO fegyvertípusok megjelenése, orosz területek NATO fegyverekkel támadása, NATO csapatok küldésének lebegtetése, újabb szankciók bevezetése, Oroszország térdre kényszerítésének hangoztatása a napi nyugati reálpolitika.

„Kinek az érdeke ez a háború, ha a célt – a szeparatista területek visszaszerzését –  békésen is el lehetett volna érni, akár már 2015-ben is, de 2022-ig egy lépés sem történt?”

A narratívák terén, történelmi hasonlóságot keresve, az 1962-es kubai rakétaválság kialakulása és kezelése sem hatja meg a szektásan atlantista biztonságpolitikai szakértőket. Washingtontól 2000 kilométerre Kubában a szovjet rakéta legitim amerikai biztonsági érdekeket sért, de Moszkvától 500 kilométerre, ukrán, észt vagy finn területen az amerikai, brit és francia rakéták a demokrácia terjesztés eszközei – ma ezt látjuk, s ehhez Oroszországnak semmi köze.

Szektás atlantistának ezt a felfogást azért nevezem, mert racionális, a hadtudomány ismert elvein alapuló katonai érvek nem sorakoztathatóak fel mellette. A szakmai érvek helyett elvont morális magyarázatok, a diktatúrák elleni harc, a nyugati értékrendhez kapcsolódó legitimáció-magyarázat jelenik meg. Ez nem hadtudomány, hanem kommunikációs technika – hittan szintű tömegkommunikáció, hatni az érzelmekre.

„A konkrét esetben a fentebb említett narratíva arról szól, hogy nagy tömegek úgy értsék, az ukrajnai háború <nem kiprovokált>, s értsék ezt annak ellenére, hogy minden valós tény és következtetés az ellenkezőjét támasztja alá”

Francis Fukuyama, a nemzetközi kapcsolatok egyik legismertebb amerikai teoretikusa 2008-ban rövid publikációt jelentetett meg a grúz-orosz háború utáni hetekben „Hungary 1956 – Georgia 2008” címmel, melyben megállapította: „Ha az oroszok fegyveres erőt telepítenének az Egyesült Államokkal szomszédos ország területére, nem várnék kevesebbet az USA elnökétől, minthogy egyszerűen szállja meg a szomszéd országot.” Az USA és a NATO biztonságpolitikai szakértői ezt az elvet teljes mellszélességgel legitimnek tartják, de az oroszoknak semmi köze hozzá, mi zajlik Ukrajnában az USA vezette NATO-erők globális terjeszkedése terén. Ettől kezdve nem hadtudományi elvek mentén kezeljük a konfliktust, hanem a Nyugat felsőbbrendűségén alapuló érzelmi megközelítés, vagy egyszerű ruszofóbia, oroszellenesség alapján.

„A kelet-ukrajnai szeparatista területek békés reintegrálását tartalmazó 2015-ös Minszki Megállapodást Ukrajna közel nyolc évig ignorálta. Tette ezt a megállapodást garantáló kezesek (Berlin, Párizs) támogatásával. Nemzetközi szankció ezért az ukrán kormányt nem érte, de tudtuk, hogy az oroszok türelme a közvetlen érintettség okán véges”

Moszkva hiába kérte a kezesek ráhatását Kijevre, Ukrajna 2020-tól nyíltan elutasította az ENSZ BT által megerősített dokumentum pontjainak teljesítését. A Donyeck és Luganszk megyében élő szeparatista lakosság – mintegy négy millió fő – 2014-től kizárásra került az ukrán politikai, gazdasági, pénzügyi és szociális alrendszerekből. Ennek következményeként közel egymillió ottani lakos orosz állampolgárságot kért és kapott. (Ukrajna irányából a szeparatista terület határai zárva voltak.) Prognosztizálható volt, hogy az orosz vezetés nem tolerálja korlátlan ideig saját állampolgárai és milliós etnikai és nyelvi kisebbsége törvényen kívüli helyzetét, akiket közben napi szinten lőttek is.

Az Egyesült Államok 1999-ben a Földgolyó túloldalán – nulla érintettség mellett – legitimnek tartotta alátámasztani Szerbia szeparatista kisebbsége jogainak védelmét Belgrád 78 napig tartó bombázásával úgy, hogy semmiféle sorsközösség, történelmi és nemzetpolitikai érdek, nyelvi és etnikai összetartozás a konkrét esetben nem mutatható ki.

„Valószínűsíthető volt, hogy Moszkva ettől csak legitimebbnek tekintheti fegyveres erőit alkalmazni saját szomszédságában, saját állampolgárai, saját etnikuma, nyelve, kultúrája, vallása és biztonsági érdekei védelmében”

Az ukrán kormányerők és a szeparatista erők közötti harcok 2014-2022 között szünet nélkül folytatódtak. Az EBESZ ukrajnai monitoring missziója évente 270-410 ezer tűzszünet sértésről jelentett, ami napi átlagban például a 2017-es 403 ezer esetet nézve 1100 tűzszünet sértést jelentett naponta. (Az EBESZ honlapján az adatok megtalálhatóak.) Ukrajna NATO-ba történő bevonása gyors léptekkel haladt. Évente 6-9 NATO hadgyakorlat volt ukrán területen, kiképzés NATO standardok szerint, fegyverzet-korszerűsítés, miközben az ukrán NATO-tagság ismert orosz vörös vonal volt mind Kijev, mind a NATO számára.

A fentiekhez vegyük hozzá, hogy a Minszki Megállapodást 2015-ben aláíró Merkel német kancellár és Hollande francia elnök 2022 decemberében elmondták, „a dokumentum aláírása azt a célt szolgálta, hogy időt adjanak Ukrajnának a háborúra történő felkészülésre.” Azaz mind az ukrán vezetés, mind a nyugati kezesek tudatosan haladtak egy orosz-ukrán háború irányába a kollektív Nyugat politikai, katonai, pénzügyi és kommunikációs („nem kiprovokált háború”) támogatásával.

„A 2022 februárjában végrehajtott orosz katonai intervenció – a nyugati narratívával ellentétben – nem totális háborúként indult, a <különleges katonai művelet> megnevezés 2022 áprilisáig elfogadható terminus volt. Az orosz vezetés azt tűzte ki célként a művelet elé, amit az első hat hétben a minszki és az isztambuli tárgyalásokkal elért; Ukrajna kész volt elfogadni az orosz feltételeket, visszatérést az ország semlegességéhez”

Ukrajna és Oroszország már az orosz bevonulás negyedik napján tárgyalásokat kezdett Minszkben a békéről. Mint tudjuk, a minszki majd isztambuli tárgyalásokat a tárgyaló delegációk eredményesen lezárták, de az Isztambuli Megállapodás politikai szintű aláírását Ukrajna nyugati partnerei megakadályozták – a háború folytatására ösztönözték a kijevi vezetést.

„A politikai Nyugat abszolutizálta az ukrajnai háborút, az agresszort és az áldozatot, s erre az abszolutizált helyzetre hivatkozva új szabályokat erőltet rá a teljes nemzetközi közösségre, a világ valamennyi szuverén államára”

Az ukrajnai háború abszolutizálása két év alatt látható káoszhoz vezetett, ahol a nemzetközi kapcsolatok morális degradációja jól megfigyelhető. Az aktuális agresszort démonizálják és dehumanizálják, miközben korábbi hasonló agressziók idején a gondolata sem merült fel a ma alkalmazott szankcióknak. Nemzetek, etnikumok és kultúrák vagy világnyelvek kollektív büntetése pedig kifejezetten nem tartozott a civilizált világ gyakorlatához.

A hamisított hírszerzési adatokkal indított iraki háború után a nemzetközi közösség nem tiltotta el az amerikai és a brit sportolókat az olimpiától. Nem merült fel, hogy a teljes amerikai társadalom minden állampolgára szenvedje meg vezetőinek inkorrekt, egy távoli régiót évtizedekre instabillá tevő, milliós nagyságú halálos áldozatot követelő döntését. Nem tiltották be az amerikai filmeket, nem kobozták el a külföldön lévő amerikai és brit állami vagy magánvagyont, nem adták azt át az iraki helyreállítás finanszírozására, mert a politika, a sport, a kultúra, a vallás és a magánélet szeparált kezelése alapérték volt minden egészséges tudatú politikus számára.  Ez a szabály megváltozott, de csak az oroszokra alkalmazandó.

„Szankciókon keresztül zsarolni a szuverén országokra történő nyomásgyakorlás fő eszközévé vált, azért, hogy az államok – egy morális felsőbbrendűségnek engedelmeskedve – alkotmányos berendezkedésüktől függetlenül, ha kell azt megsértve is teljesítsék a mások által hozott szabályokat”

Felületes szemlélő számára a szankció csak az agresszor államot sújtja, miközben a valóság teljesen más. Az ukrajnai háborúra történő hivatkozással ma kb. 30 ország (US, CA, GB, EU) – 800 millió körüli lakossággal – bünteti az ENSZ valamennyi tagállamát (8 milliárd fő), lakosságaikat, gazdasági szereplőiket a nemzetközi pénzügyi rendszer normál működésének, a hagyományos közlekedési folyosók használatának és az energia útvonalaknak a blokkolásával, valamint a piacokhoz, nyersanyagokhoz és energiahordozókhoz való hozzáférés akadályozásával.

Oroszország ellen hoznak szankciókat a politikai Nyugat által dominált államok, de a világ egyetlen országa sem mentesül a következményei alól, mivel mind a 193 ENSZ tagállam gazdasági és társadalmi szereplői számára tartalmaznak tiltásokat az államok közötti politikai, gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi, közlekedési, kulturális, sport, stb. kapcsolatok dimenzióiban.

Ki ellen hozták a szankciókat, ha 193 ország egyetlen bankja sem teljesíthet átutalást orosz viszonylatban, vagy nem köthet ki hajója orosz kikötőben? E szankciókból ma mintegy 20 ezer van, ami a globális rendszerek egészére, és azok aldimenzióira is hatással van. Vegyünk egy alacsony gazdasági és szociális színvonalon élő afrikai országot, melynek megtiltják az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokat, miközben több tízmilliós lakosságának eltartásával napi problémái vannak; ha jelentős orosz kapcsolatai vannak, akkor ugyanannyi szankció vonatkozik rá, mint Oroszországra és ez az elv az ENSZ valamennyi tagállamára kiterjed.  Kit büntet az USA vagy az EU szankciós politikája? Mindenkit a Földön. Akkor is, ha betartja – mert maga a szankció mindenkire érvényes (valamit nem tehet orosz relációban) –, s aki nem tartja be, azt külön szankció bünteti.

„Ez ma a nemzetközi kapcsolatok értékalapú, demokratikus, szabályokon alapuló, a politikai Nyugat által uralt gyakorlata – hivatkozási alap az ukrajnai háború. Csak abban bízhatunk, hogy Kína egy-két évtized múlva, egyes számú világhatalommá válva nem teszi magáévá ezt az „értékalapú” eszközt, mint jó precedenst, megmutatva Európának, hogy az általuk kezdett szankciós játékok a másik irányból is bevethetőek”

Kína másfél milliárdos lakosságát, növekvő gazdasági és katonai erejét, valamint a stratégiai együttműködéssé vált orosz-kínai kapcsolatokat nézve az önálló nemzetközi szereplő státuszát elveszíteni látszó Európai Unió a maga vermét ássa, különösen úgy, hogy az igazi prosperitást biztosító – korábban szinte csak Európát tápláló – orosz nyersanyagokról és piacról már eredményesen leválasztotta magát.

Az Oroszország ellen alkalmazott szankciók – a fentebb jelzett, a teljes nemzetközi közösséget negatívan érintő alkalmazás mellett – nem ENSZ keretek között születnek, de globális kihatásúak és alapvetően járulnak hozzá a nemzetközi kapcsolatok napi szintű degradációjához. Többek között teljesen kiirtják a semlegesség intézményét, ami mindig is egy fontos eszköz volt az államok közötti kapcsolatok regionális és globális egyensúlyának fenntartásában, alapvető eszköz a béketeremtésben, közvetítésben, a tárgyalások feltételeinek biztosításában.

Utóbbi kapcsán látható, hogy a NATO-tag Törökország képes volt kezdeményezően fellépni az ukrajnai háború első heteitől kezdődően, s helyet adott az isztambuli tárgyalásoknak, nem csatlakozott a Nyugat szankciós politikájához. Azaz, racionális megközelítés mellett egy NATO-tagország is képes reálpolitikai és nem szektás, folyamatos atlantista térnyerésben gondolkodó külpolitikát folytatni. Ukrajna 2022. április óta elszenvedett veszteségeiért nem Törökországot terheli a felelősség és már nem is kizárólag Oroszországot; a politikai Nyugat felelőssége Ukrajna szétveretéséért Boris Johnson brit miniszterelnök 2022. április 9-i kijevi nyomásgyakorlása óta egyértelmű, amit az ukrán tárgyaló delegáció vezetője maga ismert el.

„Olyan hagyományosan semleges, sőt <örökösen semleges> kategóriájú országok, mint Svájc és Ausztria is bekerültek a politikai Nyugat darálójába, tekintet nélkül az említett országok pillanatnyi vagy hosszú távú nemzeti érdekeire, érvényes alkotmányaikra, nemzetközi kötelezettségvállalásaikra”

Példaként említem azt a nagyon „korrekt” helyzetet, amikor az 1955-ös osztrák államszerződés (alapja az örökös osztrák semlegességnek) egyik kezese, az Egyesült Államok szankciókkal kényszeríti bele az osztrák bankokat, hogy ne legyenek semleges üzleti szereplők az osztrák államszerződés másik kezese, Oroszország bankjai viszonylatában – szegjék meg az osztrák állam által vállalt örökös semlegességet.

Ugyanezt teszik a svájci bankokkal is, egy csapással lezúzva két évszázad alatt felépített bizalmi tőkéjüket, kiszámíthatóságukat, a nemzetközi pénzpiacon nyújtott és a világ minden táján nagyra értékelt biztonságot. Hitler sem tudta elérni ezt a kiváló eredményt, megtörni Svájc semlegességét, pedig közel félmillió katonája sorakozott fel a határán. Az alkotmány védelmét ellátó állami intézmények minden semleges országban hallgatnak, esélyük sincs a globális Nyugat eszközeivel szemben, vagy már maguk is azok irányítása alatt állnak.

„A nemzetközi kapcsolatokban alkalmazott elvek az ukrajnai háború adta morális indokokra hivatkozva megszűnnek működni. Az EU naponta szegi meg saját gyakorlatát, sőt saját jogi normáit is”

Erre példa Magyarország alapszerződéseinek sora: a ’90-es években az EU- és NATO-csatlakozáshoz elvárt kötelezettségként írtunk alá a szomszéd országokkal a fennálló határokat elfogadó, garantáló alapszerződéseket, hogy ne vigyünk be magunkkal történelmi vitákat, sérelmeket az integrációs szervezetekbe. Elismertük a Trianon óta fájó román, szlovák, ukrán, stb. államhatárainkat a jelen formájukban. 2024 júniusában az Európai Bizottság döntést hozott a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről Ukrajnával – azaz döntött róla, hogy importál egy folyamatban lévő háborút az Európai Unióba. Így tesszük újra naggyá Európát? Ma már új elvek vannak, aki a korábbiakra hivatkozik, az Putyint segíti; tehát lehet instabilitást, akár háborút is importálni az Európai Unióba, sőt kívánatos. Érdeke ez 450 millió uniós állampolgárnak? Nem, de ki kérdezi őket? Akinek nem tetszik, az putyinista.

„Ukrajna EU-csatlakozásának megkezdésével fontosabb volt egy rossz geopolitikai döntést, a Nyugat ukrajnai proxy háborújának vesztésre álló végkifejletét menteni egy újabb rossz lépéssel, mint az EU stabilitásának és prosperitásának fenntartása”

Az eset is mutatja, nincsenek elvek, a nyugati hatalmi elit pillanatnyi érdekei határozzák meg a szabályokat. Akinek nem tetszik, hogy Magyarországgal a csatlakozás megkezdéséhez alapszerződéseket írattak alá, de kifogásolja, hogy Ukrajnának, mint leendő EU-tagnak a végleges határait vagy lakosságának számát sem ismerjük, az Oroszország érdekeit képviseli. Az abszolutizálás nagyon hatékony eszköz, hogy a külpolitikai történéseket, az elmúlt két évtized konkrét folyamatait nem ismerő uniós állampolgárok százmillióival hitessük el, szent ügyért hoznak áldozatot, amikor finanszírozzák az ukrajnai háborút, nem akadékoskodnak, vállalják a szankciók negatív következményeit. Miért is? Mi a végső cél?

Ugyanezt a jelenséget láthatjuk az Európai Unió döntéshozatali rendszerének válságában is. A globális Nyugat – az ukrajnai háború morális dimenzióba helyezésével – elfogadhatatlannak tartja az Unió jelenleg érvényes szabályainak (Lisszaboni Szerződés) követését, mivel az jogi keretekkel akadályozza azokat a globális elithez köthető túlmozgásokat, melyek veszélyeztetik a szuverén tagállamok külpolitikai és biztonságpolitikai érdekeit. Abszolutizálva egy, az EU-n és NATO-n kívüli háborút, a Nyugat hatalmi elitje átgázol a jogi normákon és nyíltan felvállalva hoz a közösségi jogot sértő döntéseket, elvéve a nemzetközi jogi értelemben létező egyet nem értési jogot, hogy lehetőséget biztosítson magának az ukrajnai háború folytatásához a legitim tagállami és az objektív uniós érdekek ellenére is.

Dr. Varga György – Diplomata, szakterülete a posztszovjet térség. Doktori fokozatát nemzetközi kapcsolatok elmélete témakörben szerezte, egyetemi oktatóként a stratégiai tervezés, a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok elmélete tárgyakat oktatta. Diplomataként Ukrajnában, követként Moszkvában, nagykövetként Moldovában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) oroszországi Megfigyelő Missziójának vezetőjeként (2017-2021) képviselte hazánkat. Utóbbi beosztásában a háborút megelőző négy évet az 57 országot tömörítő szervezet megbízásából Oroszország és az ukrajnai szeparatista terület ukrán kormány által nem ellenőrzött szakaszán töltötte, vezetve a konfliktus rendezésének elősegítését célzó szünet nélküli nemzetközi megfigyelést. Az MTA köztestületi tagja.
MEGOSZTÁS