„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Ilja Grascsenkov
– Mely nemzetek állnak a legközelebb az oroszhoz?
– Válasszuk ketté a dolgot. Egyrészt van az ország, és van az uralkodó elit. Ez az elit az utóbbi években a hatalom megtartása érdekében sokszor azt is ellenségként tünteti fel, aki valójában nem is az. Miközben a hatalom köreiben egyre nagyobb a nyugatellenesség, a társadalom befelé ezzel egyetért, ám aki teheti, kikacsingat, és nem egészen így gondolja. Úgy gondolom, hogy hozzánk oroszokhoz Európa áll a legközelebb. Ezen belül is a történelmi kapcsok – nem a II. világháború -, bizonyos mentalitásbeli hasonlóságok miatt Németország, amely máig éppúgy küzd a saját történelmével, mint mi oroszok. Míg ők a náci múlton nehezen lépnek túl, mi a sztálinizmuson. Több kísérlet – a ’60-as években a Hruscsov nevéhez köthető „olvadás”, a „peresztrojka” és a ’90-es évek ellenére sem történt meg teljes mértékben a desztalinizáció. A németektől megtanulhatjuk, hogy milyen is a „narkózis nélküli” patriotizmus. Aztán mindenképpen meg kell említeni Szerbiát, amelyre az oroszok az egyik legközelebbi szláv testvérként tekintenek. Amikor ott vagyok, úgy érzem, ilyen lett volna Oroszország a Szovjetunió nélkül. Kár, hogy ezek a kapcsolatok manapság gyengülnek. De nem hagyhatjuk ki görögöket sem, az idősebb pravoszláv testvért. S bármilyen furcsa, ide kell sorolnom Kínát is, az egyik legősibb civilizációt. Van, akik szemében Oroszország mai legerősebb védelmezője, szélesebb értelemben pedig Oroszország ázsiai arca miatt fontos. Ne hagyjuk ki ebből a sorból Izraelt sem, hiszen a múlt század ’80-as éveinek végén sok orosz zsidó vándorolt ki, ezért élők a politikai és a társadalmi kapcsolatok.
– S a társadalom ma mely népekkel szimpatizál?
– Ha a nagyképet nézzük, akkor azokkal, amelyek támogatják a jelenlegi rezsimet. A tévé képernyőjéről ugyanis ezt sugallja számára a hatalom. A társadalom széles rétegeire elsősorban ez hat. Jó példa erre, hogy egy időben Venezuela szimpatikus lett, mert a Kreml támogatta Maduro elnököt az őt megdönteni akaró Amerikával szemben. Ugyanígy vagyunk Kínával. A hatalmi propaganda Oroszország mellett kiálló szövetségesként mutatja be, így háttérbe szorulnak a vele kapcsolatos félelmek. De a társadalom hagyományosan barátian viszonyul a szláv közösség miatt a Balkánhoz, ezen belül is, mint már említettük, mindenek előtt Szerbiához.
– S ha már a Balkánnál tartunk, a vele szomszédos közép-európai régió mennyire van jelen az orosz társadalmi tudatban?
– Ez esetben is lényeges elem, hogy a tévécsatornák az értékbeli különbségeket, például a melegekhez elfogadó viszonyulást hangsúlyozzák. Ettől függetlenül az oroszok szívesen utaznak ebbe a régióba, mint ahogy egész Európába.
– Egyszóval, különbség van az általában vett szimpátia és aközött, hogy hová utaznának szívesen?
– Ez így van.
– S mi a helyzet Amerikával?
– Mindkét országot a birodalmi gondolkodás jellemzi, s ez taszítja egymást. Európa nem ilyen. Nem követeli meg, hogy dicsőítsd, ezért az oroszok jobban is szeretik. E tekintetben Kínával nem tudnak mit kezdeni. A két mentalitás jelentősen különbözik. S ne felejtsük el azt sem, hogy Kínában egy nem kínai mindig idegen marad.
– Ezzel szemben Izraelben otthon érezheti magát egy orosz még akkor is, ha nem zsidó…
– Igen, mert az ország lakosságának már talán fele is orosz. Pontosabban szovjet. S messze nem mindenki zsidó, hiszen ott vannak a családtagok is. Ahogy a szerbekkel elsősorban a cári idők kötnek össze, Izraellel a szovjet éra, annak is a vége, a peresztrojka. Ugyanígy bizonyos mértékben a szintén alapvetően a peresztrojka idején és a ’90-es években kivándorolt mintegy ötmillió oroszajkú is közelebb hozza Németországot. Ezek az emberek élvezik a nyugati országok összes előnyét, ugyanakkor orosz nézőpontból bírálják, mondjuk a hozzáállást a migráns kérdéshez, vagy a melegekhez, s euroszkeptikusak. Ez összefügg azzal is, hogy az orosz mivoltukból fakadóan az erőseket tisztelik, s nem akarnak gyenge országban élni. Az orosz ember zsigerileg ellenkezik azzal, ami gyengíti az államot – ilyen a szemében a civil társadalom -, és szereti az erős vezetőt.
– A mentális közelség, a sok tekintetben közös múlt összeköti az oroszokat a posztszovjet térséggel is. Hogy viszonyulnak az oroszok ezekhez a népekhez?
– Attól függ. A posztszovjet térség legalább három részre osztható. A baltiakkal szemben feloldhatatlan az ellentét. Aztán ott van a természetesen közeli szláv világ, amelyben Ukrajnával feszült a viszony, de míg a hatalmat elutasítják, addig a népet azért nem. Közép-Ázsia megint más, kevesebb bennünk a közös, de itt a sok vendégmunkás, ami a közös szovjet múlton kívül közelebb hoz. Megint más a Kaukázus. Rengeteg örmény él Oroszországban, de sok grúz és azeri is. Ismerjük egymást, s ez összeköt. A megítélést ugyanakkor rontja, hogy az oroszországi kriminális csoportokat éppen a Kaukázusból érkezők, elsősorban a grúzok tartották a kezükben. De az sem szimpatikus, hogy ma már ugyan inkább piaci alapon, de a gyümölcspiacokat az azeriek, általában a kereskedelmet az örmények, a kaszinókat a grúzok felügyelik. Az sem tetszik, hogy ezek a csoportok Oroszországban lényegében vendégként tartózkodnak.
– A politika, a tévé, a személyes tapasztalat mellett minden bizonnyal erősen hat a külvilág megítélésére az is, hogy ki hol él? Vannak e tekintetben lényeges regionális különbségek?
– A legnagyobb törésvonal e tekintetben az Urál-hegység. Szibéria mentálisan is más. Itt nem volt röghöz kötés, ebből kifolyólag a „szibirjákok” nem követik vakon a hatalmat. Emellett itt van olaj, gáz, és így ezekben a régiókban több a pénz is. Emellett a burjátoknak és Tuvának már csak a kulturális, történelmi közelség miatt is szoros a kapcsolata Kínával és Mongóliával. De Szibériában általában véve is sokkal nagyobb a kínai hatás, a lakosok többsége nem hogy Európában, de még Moszkvában sem járt. Kivéve a tudományos fellegvárnak számító Novoszibirszket és Omszkot, ahol erőteljesebb a nyugati szimpátia. Az átlagember azonban előbb eljut Japánba vagy Kínába. S viszont, találkozik Oroszországban dolgozó kínaiakkal, kínai és japán árukkal. Mintegy 10 millió kínai dolgozik főképp a nagyobb városokban.
– S ez közelít, avagy inkább eltávolít?
– Is-is. A viszony azonban inkább pozitív. Jekatyeringburgban például egész kínai városrész van, és jól megvannak az oroszokkal. Külön kell választani a Távol-Keletet, amely sokáig zárt terület volt, s az utóbbi időben nyílik igazán ki. Rá is csaptak a kínaiak, akiket különböző kedvezményekkel, vonz is a hatalom. E zónák körül látványosan megnövekedett a kínai diaszpóra, de az itt lakók meglehetősen pragmatikusak. A kínaiakban is inkább lehetőséget látnak, akik hozzák a pénzt, befektetnek, munkát teremtenek, míg a moszkvai bürokráciát inkább érzik problémaként. Jó példa, hogy míg az év eleji ünnepek idején egész Oroszország leáll, addig Vlagyivosztok működik, mert a kínaiaknak az Újév és a karácsony nem ünnep. A helyiek pedig alkalmazkodnak a kínaiakhoz.
– Ezzel szemben a Kaukázusban pedig az iszlám világ felé fordulnak. Nemde?
– Ez így túl általános. Csecsenföldön például érvényesül az emirátusok hatása, míg a török nem igazán. Kadirov sok időt tölt Dubaiban és Abu-Dzabiban, és az arab tőke megy Groznijba. Csecsenföldön így nagyobb szimpátiával néznek az arab világra, de ez messze nem jellemző az egész Kaukázusra.
– Az európai Oroszország elmaradt területei, a „glubinka” ugyanakkor nem nagyon néz sehová, hiszen ott a megélhetéssel vannak inkább elfoglalva…
– Ez így van. Ez a leginkább a központi támogatásra szoruló régió. Jellemző, hogy itt isznak a legtöbbet. Ők bárhová elmennének, ahol jobban élhetnek. Megint más az északi területek helyzete, ahol élő a kapcsolat a finnekkel, könnyített a határ környezetében élők számára a vízum kiadása, s át is járnak rendszeresen vásárolni, szórakozni. Murmanszkban, Pszkovban, Karéliában, a leningrádi területen jól érezhető az északi, a skandináv hatás. Így a nyitottság is nagyobb, az életszínvonal is magasabb.
– Vegyük a Putyin érát. Ez alatt a lassan már húsz év alatt hogyan változott a viszonyulás a világhoz?
– Ne feledjük el, hogy amikor Putyin hatalomra került, még alapvetően nyugatbarát volt a politika. Európai Unióról, NATO-ról beszéltek, meg arról, hogy Oroszország nemcsak Európa része, de az EU stratégiai partnere is. A ’90-es évek westernizációja után érezhetően csökkenő intenzitással, de a 2000-es években ez az irány megmaradt. A politikában kevésbé, de a mindennapi életben mindenképp. Oroszország a Nyugat egyenrangú partnere akart lenni, s ez a társadalom szimpátiáján is érződött. Az irányváltás már a 2007-es müncheni beszéddel érződött, de 2012-ben Putyin visszatérésével vált egyértelművé. Már a moszkvai tüntetésekre adott egyfajta válaszként, majd az ukrán válsággal, a szankciókkal, hidegháborús hangulat kiteljesedésével végleg felerősödött a nyugatellenes propaganda. Megjelent alternatívaként a 2000-es években még messze nem olyan vonzó Kína. Ugyanakkor az orosz társadalom továbbra is nyitott. A globalizáció világában nem is nagyon lehet más. Legfeljebb az imázsa ilyen.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater