Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a fantasztikus irodalom fordítójaként és rajongójaként a méltatlanul elfeledett, majd mostanában újra felfedezett nagy álmodozót, Alekszandr Beljajevet idézi meg, akinek az akaraterejénél csak a fantáziája volt nagyobb. Emlékeznek még  „A kétéltű ember”című sci-fire?

Tizenéves kamasz voltam, amikor először került a kezembe fantasztikus irodalom. Természetesen magyar, hiszen akkoriban még nem juthatott el hozzánk az „odaát” már csúcsra járatott nyugati sci-fi egy tinédzser fantáziáját megmozgató csodákkal, supermanokkal, észtveszejtő űrkalandokkal és mindennel, ami oly borzongatóan izgalmas. Így hát nem borzonghattunk.

Talán nem is volt baj, mert jó volt elmerülni a fantázia szelídebb világában, amit magyar szerzők kínáltak. Még akkor is, ha sejtettük, hogy a Vénuszon nincsenek denevér testű, egymással füttyszóval társalgó élőlények, mint ahogy azt a derék mérnökember és író Botond-Bolics György elképzelte. S nem utazhatunk Fehér Klára hőseivel a „földrengések szigetére”, egy jobb társadalomba.

„A társadalom nem lett jobb, a fantasztikus irodalom viszont meghódította a világot”

Engem viszont Verne Gyula hódított meg. Nemo kapitány tengeralattjárója, az utazás a Holdra a baltimore-i Gun Club óriás ágyúja által kilőtt golyóbisban. És akkor jött egy szovjet író, igazi fantasztikus művel, amiből film is készült. „A kétéltű ember” egy ideig a kedvencük volt, ám a ’70-es évek sci-fi dömpingje elsodorta a szerzőjével, Alekszandr Beljajevvel együtt.

A fantasztikus irodalom ma már nem tündököl a tudomány kovászának dicséretes szerepében. A műszaki civilizáció csecsemő korában jó volt hinni, hogy végül az értelem diadalmaskodik, a tudomány minden álmot megvalósít, nehézséget legyőz és elhozza a boldogságot. Nem így lett. Kiábrándulva vehettük tudomásul, hogy a marsi csatornákat senki nem ásta ki, majmok bolygója nincs, legfeljebb majmok közössége, de sajnos van halálsugár, pszichológiai fegyver, szuperbomba, és bár turistaútra utazhatunk a világűrbe, aggályunk civilizációnk jövője iránt nem csökken. Egy ideig örültünk, hogy a sci-fi köntösébe bújtatva kimondhattunk a hatalom által nem premizált igazságokat, de a jövő ettől sem lett virágosabb.

„És most újra felfedezzük Beljajevet, akinek a fantasztikum csak ürügy arra, hogy valami fontosabbat mondhasson el rólunk, emberekről, emberségünkről”

Nemcsak ötletei vannak, de mondandója is. Ami éppúgy érvényes volt pályája során, a két háború közötti Szovjetunióban, mind az immár háromnegyed évszázada békében élő Európában.

Pedig nem könnyű élettel ajándékozta meg a sors. Alkotó évei nagy részét ágyban, gipszágyban, később celluloid fűzőben tölti. Fogoly, szobájának rabja, ami nem akadályozza abban, hogy hőseivel beutaztassa a világot. Akaraterejénél csak a fantáziája nagyobb.

Úgy tisztelték, mint az „orosz Verne Gyulát”. Nem volt magányos úttörő az orosz irodalomban. Alekszej Tolsztoj, Brjuszov és az Apollinaire-rel azonos rangon tisztelt modernista költő, Hlebnyikov is próbára tette tollát a fantasztikus irodalomban. Fantasztikus korban éltek, fantasztikus jövőről álmodtak.

Beljajev a nagy realista elődök hagyományait ötvözte fantáziájának sziporkázó ötleteivel. Ügyelt a részletekre: a történelmi és földrajzi hűségre, bárhol jártak hősei, a polgári jólét Párizsában, a konzervatívan hagyománytisztelő Angliában vagy a fasizmus felé sodródó weimari köztársaságban. És persze a forradalom utáni évek szovjet valóságában.

„Álmodozó volt, ez is talán egyik vonzereje. Hitt valamiben, amiben sokan, s a világ meg is változott, bár nem egészen úgy, ahogy jóhiszeműen elképzelte”

Pravoszláv papi családban született 1884-ben, ám a Biblia tanításai helyett a természet csodáit próbálta kifürkészni. Megérintette a művészet, megtanult zongorázni, hegedülni. Csábította az akkortájt még gyerekcipőben járó fotográfia, tizenhat évesen sztereo képrögzítéssel próbálkozik. Falja a kalandregényeket, belevág az eszperantó tanulásába. Kutató szenvedélyében összeszed egy folyamatosan romló szembetegséget. Minden csibészséget kipróbál. Repülni akar, de a karjára erősített gallyak nem engedik szárnyalni. Az ejtőernyőként használt esernyő nem teszi puhán földre és élete végéig kínzó gerincbetegséggel ajándékozza meg.

„Apja nagyon félreismerte, amikor beíratta Szmolenszkben egy papi szemináriumba. Beljajev meggyőződéses ateistaként hagyja el az intézetet”

És megérinti Thália istennő vonzereje, színészkedik. Ez nem biztosít megfelelő anyagi hátteret, beiratkozik a jaroszlavli egyetem jogi karára. Amikor apja meghal, neki kell eltartania a családját. Tanárkodik, óraadásból él, de a színház is csábítja, díszleteket fest, majd cirkuszban zenél.

És akkor 1905-ben kitör az első forradalom. Elkötelezi magát a változtatás mellett. Szépen gyarapodó dossziéja lesz a cári titkosszolgálat, az ohrana levéltárában. Azért el tudja végezni az egyetemet, sikeres jogászként praktizál, s közben a Szmolenszki Hírmondóban jelennek meg írásai, tudósításai európai utazásairól. Családi színháza több szezonon át működik. Amikor a Sztanyiszlavszkij nevével fémjelezett moszkvai Művész Színház Szmolenszkben vendégszerepel, beugrik a váratlanul megbetegedő nagy színész helyett.

„De a sors másképp dönt élete felett. 1915-ben gerincoszlop tuberkolózist állapítanak meg nála, mindkét lába lebénul, három évig gipszágy börtönében él”

Fiatal felesége nem hajlandó életét egy nyomoréknak ajándékozni, elhagyja. Több évi kínlódás után csak 1921-ben cserélik fel a gipszrögzítést celluloidra. Dolgozni kezd, könyvtáros, majd a jaltai bűnügyi hatóság munkatársa, ahol megszervezi az intézmény fotólaboratóriumát és archívumát.

1924 fordulópont életében. Sikerül feljutnia Moszkvába, ahol már csak az irodalomnak élne.  Kényszerű rabságát a gipsz bilincsében „Dowell professzor feje” című fantasztikus regényében örökíti meg. 1928-ban, amikor már tudja használni az írógépet, s el tud járni a kiadókhoz, a szerkesztőségekbe, Leningrádba költözik.

„A harmincas évek nem túl kedvezőek a saját útjukat járni akaró írók számára”

Nincs kedve a kollektivizálásról, a kolhozokról írni, pár hónapig Murmanszkban jogtanácsoskodik, majd hazatér Leningrádba, ahol lakást kap az Írószövetségtől, s egy ideig munkatársa a ma is létező és 160 éves múltra visszatekintő tudománynépszerűsítő és földrajzi folyóiratnak, a „Világ körül”-nek. Kezdik ismerni és elismerni, nem csak írói körökben és nem csak Oroszhonban. Találkozik Herbert Wellsszel és levelez Konsztantyin Ciolkovszkijjal.

Bár kiújuló betegsége évekre ágyhoz láncolja, úgy tűnik, írói csillaga felmenőben, sorra jelennek meg művei. Az odesszai filmstúdió celluloid szalagra venné „Amikor kihuny a fény” című regényét. A Leningrád melletti Puskinba, az egykori cári rezidenciának (Carszkoje Szelo) otthont adó városba  költözik.

„A kitörő háború mindent meghiúsít. „Ariel” című regényének korrektúráját 1941. június 14-én még megkapja, de megjelenését már nem érheti meg. Nem menekül el a városból, ahol íróvá lett. 1941 karácsonya előtt a hivatalos jelentés szerint „éhségében megfagyott”

Feleségéhez sem volt kegyes a sors, akinek – hogy életét a megszállás alatt mentse -, svéd anyja igazolja volksdeutsch származását. A németek így is deportálják lányával Lengyelországba, majd felszabadítván, mint a szovjet haza ellenségét 11 évre északra száműzik.

A mindig a rendszerhez idomuló hivatalos irodalomtörténet nem boldogult Beljajev értékelésével. A szovjet időszakban a kritika emberi tartalma, szociális töltése folytán kisajátította. A gorbacsovi fordulat után túlzott ideológiai elkötelezettséggel vádolták. Ez természetesen nem izgatta az olvasókat, népszerűsége hazájában töretlen maradt. A tudomány pedig fokozatosan igazolta ötleteit. Jó részük, a szervátültetés, a levegőég meghódítása nem csak repülőgéppel, a gravitáció megzabolázása, az ember testi és szellemi képességeinek kitágítása megvalósult, ha nem is úgy, ahogy az író elképzelte.

„Hősei, így a nyughatatlan, elképesztő ötleteket megvalósító Wagner professzor és mások belopták magukat az olvasók szívébe”

Nálunk az elmúlt negyven évben elfeledkeztek róla. Most ismét felfedezték és kiadják – örülök, hogy mint fordítónak nekem is részem lehet benne. Azok, akik a sci-fiben nem csak hihetetlen műszaki újításokat és elképesztő kalandokat, de izgalmas emberi sorsokat, az igazság, a tisztesség diadalát keresik, új műveit olvasva nem fognak csalódni: Beljajev ebben nem tett engedményt. Nélküle szegényebb lenne a fantasztikus irodalom