//Aki naponta legyőzte a halált
Vlagyimir Karpov 1986-ban #moszkvater

Aki naponta legyőzte a halált

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy igazi „orosz medvét” mutat be nekünk, aki a háborúban nap, mint nap legyőzte a halált, de a történelem nem állt mellé. Vlagyimir Karpov élete kész regény. Büntetőszázaddal került a frontra, majd sikeres háborús felderítőből lett író, majd a Szovjet Írószövetség utolsó elnöke.

Vlagyimir Karpov 1986-ban #moszkvater
Vlagyimir Karpov 1986-ban
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Vitaliy Arutjunov

Steven Seagal összes szupermen produkciójával, csonttörő bunyójával kismiska hozzá képest. Még akkor is, ha orosz állampolgár, – több közös nincs bennük. De a testépítő, karate bajnok és a balettel is megpróbálkozó Jean-Claude Van Damme ugyancsak elbújhat mellette. Nem szólva a bájgúnár Bruce Willisről, aki bár eleganciában felülmúlja, nyugodtan tanulhatott volna tőle bátorságot és keménységet.

„Amikor találkoztam vele, igazi „orosz medvével”, már gyanús volt a dolog: nem hétköznapi ember”

Ami ezt megelőzte, az regénybe illő. Aki egy kicsit is emlékezik még a szovjet háborús irodalomra, az tudja, hogy annak a szónak, hogy „nyelv” a második világháború keleti frontján volt egy másik jelentése is. Így hívták familiárisan azt a német katonát vagy tisztet, akit élve, jóváhagyását nem kérve raboltak el saját lövészárkaikból, hogy fontos infókat szedjenek ki belőle.

Vendégem, aki ekkor már jóval túl volt az ötvenen, igazi akcióhős volt, tipikus „orosz medve”. A nagy háborúban 79 németet hozott át a frontvonalon. És nem is akárhogyan. Minél nagyobb sarzsi volt a „nyelv”, annál értékesebb információforrás lett.

„S ha legyűrted, vigyáznod kellett, nehogy a másvilágra küld, és egy hullát cipelj át a frontvonalon”

Ezt olyan közömbösen mondta, mint ahogy azt a mozdulatot kíséri, amikor papírt fűz be az írógépbe. Igen, vigyáznia kellett zsákmánya egészségére. Talán még a sajátjánál is jobban. És húzta, vonszolta szerzeményét ellenséges tűzben, szögesdrót akadályon át. S előtte, ha a sors úgy hozta, órákig lesben állt, rekkenő hőségben vagy dermesztő fagyban, idegen lövészárkokban csapázva, hogy kivárja a szent pillanatot. Nem az alkotásét, azt a pillanatot, hogy lecsaphasson.

„Háborús vitézségéért Vlagyimir Karpov (1922-2010) megkapta az összes lehetséges katonai kitüntetést”

Amikor a ’80-as évek végén erről beszélgettem vele, szerényen megjegyezte, hogy bizony nem minden próbálkozása járt sikerrel. „Csak minden ötödik…” ismerte be kisfiús mosollyal az arcán. Gyorsan utána számoltam. Ez azt jelenti, hogy… Igen. Közel négyszázszor kockázatta az életét, s kerülte el a háborúban oly kíméletlen kaszást. Nem volt egyedül. A könyve az „Elevenen elfogni!” ennek a bátorságot és leleményességet követelő hivatásnak állít emléket.

Pedig élete nem így indult. Orenburgban született majd Taskentben tanult egy katonai iskolában, ahol a gyalogsági harc tudományát próbálták beleverni. Közben középsúlyban megnyerte az üzbég és közép-ázsiai ökölvívó bajnokságot.

„Ám 1941 februárjában szovjetellenes propagandáért 5 év börtönre ítélik. S egy évvel később a kalinyini frontra küldik, büntetőszázaddal”

Tudjuk, ezeket az alakulatokat nem kímélték, a legveszélyesebb helyekre irányították, s kevesen tértek vissza élve harcosaik közül. Karpov megtalálta és megállta a helyét. Felderítő lett, s alig pár héttel kivezénylése után már megkapta első kitüntetését, a Bátorságért érdemérmet.

Hogy miért? Szerényen így mesélte el. „Belij városánál történt. Rést vágtunk a szögesdrót akadályon, az ellenség fedezékét gránátokkal hajigáltuk meg. Nyolc némettel végeztünk, egyet élve magunkkal vittünk.” Csak ennyi volt, nem több.

Augusztusban egy kilőhetetlennek tartott Tigris, egy Ferdinand rohamlöveg és 90 német katona lett ügyességének áldozata. Ezért a Vörös Csillag érdemrendet kapta meg, majd egy évvel később a Szovjetunió Hőse lett. 1944 végén, főhadnagyként sebesül meg súlyosan, s átvezénylik a főhadiszállás felderítő iskolájába. Ekkor kezd írni. A háború után a katonai akadémiát elvégezve ezred parancsnok, majd hadosztálytörzset vezet, s az angyalbőrt ezredesként 1966-ban veszi le. Ekkor már 4 éve tagja a Szovjet Írószövetségnek és

„aligha sejtheti, hogy évtizedekkel később, mint a testület első embere, annak felbomlásakor ő csukja be utolsóként az ajtót”

Pályája elején két, címében is sokatmondó könyve lát napvilágot: „Huszonnégy óra egy felderítő életében” és a „Parancsnokok korán őszülnek”. Innen már egyenes út írói pályája. „A hadvezér” című könyve Ivan Jefimovics Petrov tábornok hozzá hasonlóan kanyargós, nem egyszerűen alakuló életét eleveníti fel. Petrov aki komoly szerepet játszott Berlin és Prága felszabadításában, s gyakori botlásai ellenére megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

 Karpov előbb az Oktyabr, majd a vezető szovjet irodalmi folyóirat a Novij mir főszerkesztője lesz (1981-86), hogy utána a gorbacsovi peresztrojka 1986-ban a Szovjet Írószövetség első titkári posztjára emelje.

Új posztján bátran szól és cselekszik. Ez már nem a hetvenes évek sablon szövege. „Önkéntes társadalmi testület vagyunk, s az írók hangja összegeződve sokszorosára erősödik.” Akkoriban került a nemzetiségi kérdés középpontba, omladozott a népek, nemzetek sziklaszilárdnak hitt szövetsége. „Nyilván hallották, mi történt Hegyi-Karabahban? S korábban a Baltikumban, Alma-Atában?”

„Hitte, hogy az írók végre kimondhatják a teljes igazságot, s a párt nem ítéli el őket, mint korábban. Már szó sem volt a pártirányításról. Ma már tudjuk, a horgonyáról elszabadul hajót nem lehetett leállítani, erre már egy háborús hős sem lett volna képes…”

Karpov a volt frontharcos nyíltságával és karakánságával beszélt a korábban egekbe emelt dolgokról. „Megtehetjük-e, hogy nem vállaljuk a keserű igazságok kimondását? Gondoljunk arra, mennyivel emberibb lenne most például a Volga-vidék, ha az írók harcosabban és eredményesebben emelnek szót a vízlépcsők megépítése ellen? Hány gát, erőmű épült, kiváló termőterületek kerültek víz alá, több ezer hektár, ami most hatalmas termést hozna. S ugyan mit értek el vele? Ma a volgai vízerőmű hálózat a Szovjetunió jelenlegi energiaszükségleteinek mindössze hat százalékát fedezi.” Mintha egy „zöld” szólna hozzánk. „Nem lett volna szabad ennyire elcsábíttatni magunkat a gigaberuházásoktól. Jobban és átgondoltabban kell a természethez, szülőföldünk kincseihez nyúlnunk”.

A Gorbacsovot hatalomra segítő egykori külügyminiszter, később a Legfelső Tanács elnökévé avanzsált Andrej Gromiko 1988-ban látogatást tett Magyarországon. Az Országgyűlés kupolacsarnokában jelenlétében, ünnepélyes körülmények között írta alá Karpov a háborút bár a másik oldalon, de ugyancsak megjárt és megörökítő Cseres Tiborral együtt a két írószövetség közötti együttműködési okmányt. Tele volt közös tervvel. Sejtette, hogy mi lesz a sorsa? Egy évvel később december végén a tábor írószövetségi külügyeseinek utolsó szófiai megbeszélésén már nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz belőlük semmi. A küldöttek hazatértek, s otthon kapták a hírt a romániai forradalomról, Nicolae Ceaușescu kivégzéséről.

„Vlagyimir Karpovval többet nem találkoztam. Utolsó évei meglehetően ellentmondásosan teltek. Sokan megvádolták, hogy hamis dokumentumokat tett közzé. Mások nem tudták megbocsátani neki, hogy nevét adta az Edvīns Šnore lett rendező által alá hozott The Soviet Story című dokumentumfilmhez”

Snore az Európai Unió nemzeti-konzervatív, a legtöbb esetben euroszkeptikus, a Nemzetek Európájáért nevet viselő politikai csoportban végzett erőteljesen nacionalista, szovjet- és orosz ellenes politikai tevékenységet. A filmet is ez a pártcsoport szponzorálta. A csoport 2009-ben feloszlott.

A filmben valós és valótlan állítások sorakoztak egymás mellett többek között a Molotov-Ribbentrop paktum kapcsán a Szovjetunió és a hitleri Németország, az NKVD és a Gestapo állítólagos együttműködéséről a zsidók kiirtásában. Karpovnak szerepe volt ebben? Máig nem tisztázott hitelt érdemlően. Jóllehet a film fogadtatása nem volt teljesen egyértelmű, az Egyesült Államokban, a Baltikumban, Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban bemutatták.

Hogy mit gondolt erről Vlagyimir Karpov, már sosem tudjuk meg. Ám megítélésében tévedései és hibái ellenére lényegesebb áldozatvállalása a nehéz háborús években, amit mindörökké megőriz az emlékezet.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.