//Az orosz költészet tragikus sorsú nagyasszonya
Nathan Altman festménye Anna Ahmatováról (1914) #moszkvater

Az orosz költészet tragikus sorsú nagyasszonya

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Anna Ahmatova zaklatott életét és pályáját végig kísérve barangolunk a szovjet 20. század göröngyös útjain. Megérezhetjük a rendszer természetét, amely nem dédelgette az orosz nemesi kultúra utolsó nagy képviselőjét. De megismerhetjük Ahmatova unalmasnak egyáltalán nem mondható életét, és elkísérjük őt méltó helyére, az orosz költészet Parnasszusára.

Nathan Altman festménye Anna Ahmatováról (1914) #moszkvater
Nathan Altman festménye Anna Ahmatováról (1914)
Forrás:Wikipédia

A poézis koronázatlan királynőjeként tisztelték Oroszhonban. Modiglianitól Petrov-Vodkinig festők versengve örökítették meg nemes arcvonásait. A sors és a politika kétszer is évtizedes szilenciumra ítélte.  Novelláit, amikor fiát, Lev Gumiljovot hamis vádak alapján letartóztatják, az orosz irodalom nagy kárára elégeti. Kényszerből Puskin munkásságának legjelesebb értője lesz, s ezt izgalmas tanulmányokkal bizonyítja, ám az elismerést, – és ki híján a Nobel-díjat, amire kétszer is felterjesztették – csak élete végén kapja meg. Az őt elítélő párthatározat, és az azt követő büntető intézkedések hatálya alól életében soha nem mentik fel, nem rehabilitálják.

„Ma tisztelőinek se szeri, se száma, versei kötelező olvasmányok, lakása Szankt-Peterburgban emlékmúzeum. Oroszországban több tucat utca és épület őrzi emlékét, ahol zaklatott élete során megfordult, mely köré a legelképesztőbb legendák fonódtak, némelyiknek még valós alapja is volt”

Nem könnyű beilleszkedni egy gyökeresen és meglehetősen durván megváltozó világba annak, aki otthonról másfajta, meglehetősen arisztokratikus értékeket hoz magával. Még ha jó részük általános érvénye nem is veszett el, a  forradalmas kor nem kívánja őket betartani. Anna Ahmatova (családi nevén Gorenko 1889-1966), címzetes nemesi család önfejű, és szabadon nevelkedett gyermekéből vált az orosz költészet nagyasszonyává, s végig élte, verseiben megörökítette ezt a nehéz történelmi időszakot.

„Apja, amikor megtudta, hogy tizenhét esztendős lánya költészetre adta a fejét, kérte, ne hozza szégyenbe a Gorenko nevet”

A sors szeszélye folytán nem élhette meg lánya költői kibontakozását, intelme pusztába kiáltott szó maradt. Anna viszont költőnőként felvette dédmamája nevét, aki anyai ágon az Arany Horda Ahmat-kánjától eredeztette családját, míg atyai ágon az ősi Csaadajev nemesi család sarja volt, melynek legjelesebb képviselője Pjotr Csaadajev Puskin kor- és harcostársaként vonult be az orosz irodalom- és filozófiatörténetbe.

Anna igazi vadócként nevelkedett. Mint serdülő kislány a strandon mezítláb és kalap nélkül járt, csónakról fejest ugrott a tengerbe, fürdött a viharban, s szabadon kitette testét a napnak. Mindezzel sokkolta az úri hölgyeket Szevasztopolban, ahol a nyarakat töltötte.

„Az már szinte természetes, hogy ötéves korában Lev Tolsztoj ábécéskönyvéből tanult meg írni-olvasni, s mintegy mellékesen franciául is”

Nagy Péter városában serdülőként elcsíphette a XIX. század végét, láthatta a villamosság és villamosok előtti, lovak patájától, hintók kerekeinek recsegésétől hangos Szankt-Peterburgot. S ahogy az emigrációba menekült orosz liberális politikus, Pjotr Sztruve szlavista unokája, Nikita Struve, párizsi egyetemi tanár, orosz kulturális értékek hazamentője írta a költőnőről: „Ő  volt az orosz nemesi kultúra utolsó nagy képviselője, aki magába szívta ezt a kultúrát és a költészet zenéjévé alakította”.

„Nem csoda, hogy bármilyen tehetséges is volt, a múlttal gyökeresen szakító új világ nem dédelgette az általa megdöntött rend gyermekét”

Anna Ahmatova pályájának indulását Nyikolaj Gumiljovval 1910-ben kötött házassága is meghatározta. Felköltöznek Petrogradra, és a kor divatos irányzata, a sejtelmes szimbolizmus helyett a tárgyiasságot, természetességet tűzik jelszóként lírájuk zászlajára. Oszip Mandelstammal és a szabadvers úttörő orosz művelőjével, az azonos neműek szerelmét elsőként művészi szinten megörökítő Mihail Kuzminnal együtt megalakítják az akmeisták csoportját.

Két éven át Európát járják, s megfordulnak Párizsban. Itt találkozik két zseniális művész. Ám előbb tegyünk kis kitérőt, kitérve Ahmatova és a férfiak viszonyára: „Egy nő kulturáltságát szeretői számával lehet mérni” – ez a merész kijelentése sejtet valamit. Első férje – még kettő követte – a költő Nyikolaj Gumiljov szemet hunyt asszonya múló vonzalmai felett, ennek köszönhetik nyolc együtt töltött házas évüket. Ahmatova egy helyen kijelenti:  igazán méltó lovagja talán ha öt akadt életében. Később női természetét így jellemezte:

„Mások férjeinek gyengéd barátnője, és többeknek vigasztalan özvegye”

Első párizsi útjukon Ahmatova megismerkedik egy vonzó, ifjú festővel, Amedeo Modiglianival. A röpke találkozást levelezés követi, a férfi részéről forró szerelmi vallomások. Második párizsi látogatása során gyakran vannak együtt. Búcsúzásukkor Modigliani 16 róla készített rajzot ad az orosz költőnőnek. Sajnos Ahmatova rendezetlen élete során csak egy őrződött meg belőlük. Amikor fél évszázaddal később Ahmatovát kiengedik külföldre, párizsi sétája során kísérőjének rámutat arra a lakásra, ahol gyakran megfordult az ifjú festő. Többnyire csak sétáltak, mert Modiglianinak annyi pénze sem volt, hogy beülhessenek valahová. „Istenadta, senkiére nem hasonlító tehetsége komor sötétségbe burkolózott. Hangját örökre megőriztem. Szegénynek ismertem meg, s fogalmam sem volt, miből él. Mint művészt semmibe vették.” A helyzet a festő halála után merőben megváltozott, képei ma már milliókért cserélnek gazdát.

„Anna Ahmatova élete más irányt vett, kapcsolatuk titkát magával vitte a sírba”

Második kötete a „Rózsafüzér” az első világháború előtt, a korban igen magas, 1000 példányban jelenik meg, és még 8 kiadást ér meg.

„Aznap száz évet öregedtünk” – emlékezik Ahmatova a háború kitörésére. Költészete saját szavaival élve „nehéz viharok naplója”.  Az elválás, a szerelem boldog kínjai, ragyogó pillanatainak gyors elmúlása adják a témát, versei több kötetben, és több ezer példányban jelennek meg.

februári forradalmat a költőnő nagy megrázkódtatásként, az októberi forradalmat véres zavargásként és a kultúra pusztulásaként éli meg. 1918 augusztusában elválik első férjétől, s előbb rövid ideig a kelet-kutató Vlagyimir Silejkóhoz (1891-1930) köti sorsát, majd 1921-ben Nyikolaj Punyin 1888-1953) művészettörténésszel kezd új életet. Közben tagja lesz a Költők Összoroszországi Szövetsége petrográdi tagozatának, s fordítóként dolgozik a Világirodalmi Könyvkiadóban. 1921-ben nagy megrázkódtatás számára, hogy szovjetellenes összeesküvés vádjával kivégzik első férjét, Nyikolaj Gumiljovot. Ahmatova megítélése megosztó, Gorkijnak nem tetszik szexualizmusa, Majakovszkij a „szoba intimitást” bírálja verseiben.

„Újabb, tragikus fordulat Ahmatova életében, hogy 1924-ben egy publikáció pályáját másfél évtizedre megakasztja”

Russzkij Szovremennyik folyóirat első számában közlik két versét. Különösen hatásos a „Lót asszonya”, mely bibliai témát dolgoz fel, ám nyilvánvalóan korára utal. Az Úr nem tűri tovább Szodoma és Gomora romlottságát, és úgy dönt, eltörli a Föld színéről a két bűnös várost. Az angyalok felszólítják Lótot és családját, hogy meneküljenek, de Lót felesége – a tiltás ellenére – visszafordul és nyomban sóbálvánnyá változik. A folyóiratot betiltják, Ahmatova verseit többet nem közlik, könyveit kivonják a közkönyvtárakból.

„Újabb politikai és magánéleti nehézségek bonyolítják sorsát, 1935-ben letartóztatják férjét és fiát, Lev Gumiljovot (1912-1992), akit három évvel később 5 év munkatáborban eltöltendő javítómunkára ítélnek”

Lev Gumiljov szabadulása után végigharcolja a nagy honvédő háborút, majd ismét letartóztatják, munkatáborban tölt megint 10 évet. Azt hiszi, hogy költőnő édesanyja, akinek letartóztatására Viktor Abakumov belügyminiszter személyesen tett javaslatot Sztálinnak, nem követett el mindent kiszabadításáért. Anya és fia kapcsolatát ez az igaztalan feltevés végzetesen megrontja. Lev Gumiljov szép pályát fut be, az európaisággal szakító Ázsia-centrikus elmélet, az euroázsianizmus egyik jeles képviselőjeként hívja fel magára a figyelmet az orosz történettudományban.

„Ahmatovát 1939-ben felveszik a Szovjet Írószövetségbe, ám ekkor megjelenik meg a törvénytelenségek hatása alatt született versciklusának, a „Rekviem”-nek két részlete. Ismét gyanú veszi körül, megfigyelés alatt tartja az NKVD”

Barátnője, Szofja Osztrovszkaja küldözget jelentéseket róla. A sors fintora, hogy Osztrovszkaja később emlékiratíróként mutatkozik be, könyvei közül kiemelkedik „Napló”-ja, mint kortörténeti dokumentum.

A németek támadása után Ahmatovának még időben sikerül repülőn elhagynia az ostromlott Leningrádot. Taskentbe evakuálják, ahol kötete jelenik meg. A háború alatt hazafias versekkel hívja fel magára a figyelmet, melyeket plakátokon terjesztenek a blokádtól szenvedő Néva parti városban. Ekkor írt versét a „Bátorság”-ot 1942. március 8-án lehozza a Pravda – felhívón és bíztatásként a nem túl bíztató hadijelentések mellett.

„1946-ban Ahmatova ismét kiszorul az irodalomból. Zoscsenkóval együtt a zsdanovi tisztogatás áldozata lesz, kizárják az írószövetségből is”

A hírhedt szovjet kultúrpolitikus „budoár és kápolna között fel-leszáguldó kisasszonynak” aposztrofálja a verseiben kételyeivel vívódó, sorsa tragikus fordulatait felidéző  költőnőt. Ahmatova, miután a verseit nem közlik, fordít, tanulmányokat ír, beleássa magát Petrográd építészetébe, Puskin egyik legjobb ismerője és értelmezője lesz.

1951-ben Fagyejev javaslatára ismét tagja a Szovjet Írószövetségnek. Közben befejezi életét összefoglaló, nagy lélegzetű költeményét a „Poéma hős nélkül”-t. 1958-ban rehabilitálása után ismét kiadják verseit, majd a hatvanas évektől már utazhat külföldre is. Olaszországban Taorminában irodalmi díjat kap,  Angliában az oxfordi egyetem díszdoktorává avatja, mígnem 1965-ben Moszkvában nagy irodalmi esten mutatják be válogatott verseinek kötetét az „Idők futásá”-t. „Ahmatova végre elfoglalhatja helyét az orosz költészet Parnasszusán”

Sajnos az elismerést csak egy évig élvezhette, 1966. március 5-én elhunyt szívelégtelenségben.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.