Kezdőlap » Fókuszban » Az orosz élet soundtrackje
Borisz Grebenscsikov #moszkvater

Az orosz élet soundtrackje

M. Nagy Miklós írása a #moszkvater.com számára

Borisz Grebenscsikov #moszkvater
Borisz Grebenscsikov
Forrás:Facebook/Oleg Hmelnits

Most, amikor Oroszországban a rendszerkritikus értelmiség aggódva figyeli a Kirill Szerebrennyikov nevű világhírű rendező elleni abszurd bírósági eljárást (ő az, aki a Cannes-ban díjnyertes, az orosz rock hőskoráról szóló, Leto című filmet is rendezte), és azt elemezgeti, vajon mit jelenthet, hogy a hatóságok gyakorlatilag betiltották néhány népszerű, politikai-társadalmi témákat feszegető rapper koncertjeit, némi aktualitása is van annak, hogy az orosz rockzenéről beszéljünk. És utána (egy következő cikkben) majd talán arról, hogy ezek a mostani hírek vajon azt jelentik-e, hogy Oroszországban valóban beköszönt-e lassacskán az új cenzúra kora – és a még mindig lenyűgözően gazdag, a szélsőséges (vagy az oroszok jelentős része számára szélsőségesnek és fölöslegesnek tetsző) művészi kísérleteknek és az ironikus, dühös vagy akár trágár rendszerkritikának is teret engedő kulturális életet az új kultuszminiszter, Megyinszkij megpróbálja-e visszanyesni valami enyhén szovjet szagot árasztó középszer irányába…

Valamikor, valahol azt írtam, hogy Borisz Grebenscsikov a világ legnagyszerűbb rockzenésze – amit akkor néhány lelkes russzista, Magyarországon élő orosz értelmiségi vagy épp félorosz magyar örömmel fogadott, a cikkem többi olvasója pedig nyilván amolyan költői túlzásnak vett, hiszen se róla, se a többi zseniális orosz rockzenészről nem hallottak soha. Mióta kiszaladt az ujjaim alól ez a bizonyos mondat, sokszor gondoltam rá, hogy meg kellene magyaráznom – már csak azért is, mert az a néhány ember Magyarországon, aki ismeri Grebenscsikovot, azt is tudja, hogy aligha lehet egyértelműen rockzenésznek nevezni, hatalmas életművének ugyanis csak egy kis része sorolható be a rock – bármilyen tágan vett – kategóriájába. De ez is talán majd egy újabb cikk témája lesz; most csak annyit mondanék, kicsit módosítva az egykori merész kijelentésemet: Grebenscsikov talán nem a világ legnagyobb rockzenésze, de ha Bob Dylan megérdemelte az irodalmi Nobel-díjat (amit Oroszországban még nagyobb megrökönyödéssel fogadtak, mint máshol a világban), akkor Grebenscsikov is megérdemelné, és nem csak ő… Talán egy kollektív Nobel-díjat lehetne odaítélni a legnagyobb orosz rockköltőknek.

Most bevezetőképpen (az orosz rockzenéről szóló cikksorozathoz) néhány olyan dolgot mondanék el, ami az elmúlt hónapok alatt – mióta rengeteg orosz zenét hallgatok, mert minden kedden lejátszok hét orosz dalt a Bézs Rádió Davaj! című műsorában, és persze mesélek a szerzőkről, előadókról meg általában az orosz élet soundtrackjéről a hetvenes évek vége óta – már úgy-ahogy leülepedett bennem. Mármint arról, hogy milyen az orosz rockzene, mit jelentett (és jelent) az oroszoknak, és hogy mennyire – és miért – igazságtalan, hogy a világ szinte semmit sem ismer belőle.

Azt hiszem, ha összeállítanánk a száz legfontosabb (vagy legjobb, legérdekesebb,  legnépszerűbb) angol, amerikai (vagy francia, olasz, svéd, magyar stb.) rockszerzeményt, akkor nagyjából azt a képet kapnánk, hogy olyan kilencvennek a szövege a szerelemről vagy általános emberi érzésekről szól, és természetesen lenne köztük nagyon sok zeneileg különleges izgalmas alkotás, de talán ha tíz szólna valamilyen „kemény” témáról (politika, háború, történelem, halál, gyilkosság stb.). Oroszországban ez fordítva van: a kultikussá vált dalok kilencven százalékban „kemény” témákról szólnak. Elkezdem sorolni (és valóban el tudnék menni százig):

Borisz Sevcsuk (DDT együttes): „Nye sztreljaj” (Ne lőj, 1981) – arról szól, hogy egy fiú, akinek a fegyver, a céllövészet volt a mindene, visszatér Afganisztánból, már soha többé nem akar fegyvert fogni a kezébe, keményen iszik, és mindenkinek azt mondja: „Ne lőj!”

Viktor Coj (Kino együttes): „Peremen” (Változásokat, 1986) – az Assza című legendás film betétdalában Coj változásokat követel az országban: „Ereink lüktetése kéri: Változást! Várjuk a változást!”

Borisz Grebenscsikov (Akvarium együttes): „Etot pojezd v ognye” (Lángokban áll a vonatunk, 1987) – Vászin ezredes elmegy a frontra, és azt mondja a katonáknak: „Menjünk haza! Úgy gondoltuk, harc az életünk, már hetven éve háborúskodunk, de most azt jelentik kémeink, mindig önmagunk ellen harcolunk” stb.

Jegor Letov: „Vszjo igyot po planu” (Minden terv szerint halad, 1988) – A szibériai költő és punkrockzenész Letov a nyolcvanas évek végén az oroszok jelentős részének alapérzését fogalmazta meg, amikor izzó haraggal, szinte hányingerrel és rettegve énekelt az akkor folyó változásokról – amelyek aztán elvezettek a Szovjetunió széteséséhez, amit most az oroszok történelmük olyasféle katasztrófájának tekintenek, mint mi Trianont.

Ugorjunk egy nagyot időben (mert ez nem teljes lista, csak ízelítő)!

Konsztantyin Kincsev (Alisza együttes): Nyebo szlavjan (A szlávok ege, 2000) – Őrületes dinamikájú harcias-hazafias dal, ami végtelenül leegyszerűsítve arról szól: ez itt a mi földünk és a mi egünk, szlávoké, a Csúd-tó partjaitól a jeges Kolimáig, és ha jönnek a baszurmánok, az életünk árán is megvédjük.

És így tovább…

Ha Oroszországban a költő több, mint költő, akkor a rockzenész több, mint rockzenész; de ezt nem egyértelműen pozitívumként mondom – most egyelőre nem térnék ki arra, hogy a rockzenének ez a súlyossága valamiféle társadalmi diszfunkciónak, folyton félresikló fejlődésnek a tünete, inkább csak azt sajnálom, hogy – részben – emiatt alig-alig létezik olyan orosz rockzene, amiben a zene a lényeg. Oroszországban a rockzenész az esetek túlnyomó többségében nem annyira a zenélés öröméért játszik, mint inkább magas színvonalon, precízen lekíséri a zseniális frontembert, az énekest, a zeneszerzőt (és költőt), aki vagy valami nagyon fontos dolgot próbál a rajongó – vagy épp értetlenkedő – közönségnek a dalon keresztül elmondani, vagy valóban igazi költő… Az orosz rock szinte sohasem arról szól, hogy a „a zene, a zene, a zene, a zene kell”, hanem arról, hogy „a szó kell”, „a költészet kell” – az orosz rock, kis túlzással, az orosz költészet megmentője lett. Egy új médium, amelyben még – talán – kicsit továbbélt a milliók tudatába bekúszó és a társadalmi mozgásokat is valamicskét befolyásoló költészet: azokban a többnyire egyszerű dalokban, amiket tábortűz mellett lehetett énekelni, és jókat lehetett vitatkozni a jelentésükön. Hogy valójában mit is mond a költő-énekes a metaforáival. Jellemző, amit a már említett Szerebrennyikov filmjében Viktor Coj válaszol, amikor mindenféle tanácsokat adnak neki, hogy hogyan kellene meghangszerelni, feldíszíteni a dalait: „És nem lehet, hogy egyszerűen csak eléneklem őket?”

Tudom, hogy az orosz rockzenét nálam sokkal jobban ismerők most talán sorolhatnák az igazán „zenélő”, nem annyira a szövegre koncentráló együtteseket (és egyesek számára ők az „igaziak”, az undergroundok, a nagy közönséget sohasem meghódítók, a meg nem alkuvók stb.) – és én is tudom, hogy voltak és vannak ilyenek. De az orosz élet soundtrackje – legalábbis ha a felszínen zsongó, végtelenül szívós, borzalmas esztrádzene mögé hatolunk (amiben csak az a jó, hogy elképesztően jó testű nők mutogatják magukat a klipekben), meg a manapság megint egyre gyakrabban hallható szovjet stílusú katonai zene mögé – artisztikusan egyszerű, finom, érzelemdús, gyakran kegyetlen dalokból áll, amelyek szövege még a jobb hardrock- vagy heavy metal-bandák esetén is egészen különleges színvonalú – a legnépszerűbb orosz őszinte-kőkemény-rocker, Valerij Kipelov szövegeit például az a Margarita Puskina  írja, aki – nomen est omen – a mai orosz költészet egyik jelentős alakja zene nélkül is.

Grebenscsikov mellett az igazi költők közé lehet sorolni tehát (én legalábbis oda sorolom) Viktor Cojt, Jurij Sevcsukot, Szergej Letovot, Margarita Puskinát, Zemfira Ramazanovát, Andrej Makarevicset, Alekszandr Vasziljevet, Konsztantyin Kincsevet… és még hosszan folytathatnám, azt hiszem, de egyelőre még az orosz rockzene megismerésének elején tartok… Tudom, az igazi oroszrock-szakértők nézőpontjából mindaz, amit eddig írtam, csak a felszín karcolgatása – és persze, persze, az orosz élet soundtrackjéhez, ha még közelebb megyünk, hozzátartozik a dübörgő zene azokban  a legendás rockklubokban, ahol az underground zenekarok játszottak, meg a mai punk-klubok, a fiatalok körében elképesztően népszerű rapperek (akik közül most néhányat épp próbálnak betiltani) és még annyi minden. De nekem, nekem – és velem együtt még rengeteg orosz rockrajongónak, akik mind annyira büszkék a rockzenéjük színvonalára – az orosz rock költői a legfontosabbak.

Ilja Kormilcev például, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek legnépszerűbb együttesének, a Nautilus Pompiliusnak a dalait írta – ő maga egyszerű, szerény irodalmár volt, műfordító, szerkesztő, s ugyanakkor – a rockdalaival – Dmitrij Bikov szerint „az ezredforduló éveinek egyik legfontosabb orosz költője”. Butuszov, a Nautilus Pompilius frontembere úgy énekelte a dalait, hogy – saját bevallása szerint – ő maga sem mindig tudta, hogy igazából miről szólnak: pontosabban mindig új és új jelentésük világosodott meg előtte is, miközben óriási tömegek előtt énekelt. Egy külön cikket Kormilcev majd biztosan megérdemel, de egyelőre álljon itt az egyik – 1984-ben írt – dalszövege magyarul (vagyis az eredeti ennél sokkal, sokkal jobb), mintegy bizonyítékaképpen annak, amiről ebben a bevezető cikkben szólni próbáltam:

Egy láncra kovácsolva

kéz-kezet-mos lágy szurka csöpög

megfognék egy kezet: csak könyök

szemet néznék, tekintet fürkész

fejek serege fölött segg az ész

vörös a napkelte – nyugta barna vész

egy láncra kovácsoltak minket

egy célra fűztek össze minket

egy láncra kovácsoltak minket

egy célra…

a vonat lomha, de óriás a lépték

az inakat itt fegyencoszlopba gyűrték

más a szó otthon, és más kint az utcán

itt sas már egy szál se csirke csirke hátán

és csókolózva is egyenlet a szám

mert egy láncra kovácsoltak minket

egy célra fűztek össze minket

egy láncra kovácsoltak minket

egy célra…

itt hitetlen hisznek hit helyett

itt tettetve tesznek tett helyett

itt a koldus nem rimánkodik

ha koldussorsa garantáltatik

itt trombitálhatsz egymagad

csak a vége takarodó legyen

s ha van még, ki meglátogat,

akad majd, ki jön, hogy elvigyen

ha egy láncra kovácsoltak minket

egy célra fűztek össze minket

egy láncra kovácsoltak minket

egy célra…

itt a nő keres, hogy meglelje vénsége

itt a fáradtság a munka mértéke

itt nincs gazember csak millió bőrajtó

itt az első olyan mint az utolsó

és éppolyan fáradt vagy éppen úgy csaló…

mert egy láncra kovácsoltak minket

egy célra fűztek össze minket

egy láncra kovácsoltak minket