Kezdőlap » x-demokrata » Rock(er)ballada
Vlagyimir Reksan #moszkvater

Rock(er)ballada

Az éltető diktatúrától a szétzüllesztő szabadságig – Révedés a múltba Vlagyimir Reksannal, az oroszországi rockzene első igazi sztárjával

„A modern nyugati zene a legszörnyűbb időben robbant be hazánkba. Amikor a szabadság fölöslegesnek tűnt, és mi kitaláltuk magunknak a pangás időszakát, hogy a szabadságtól rettegve elücsörögjünk benne ” – emlékezik a korábban soha nem tapasztalt erő szovjetunióbeli kezdeteire Alekszandr Zsityinszkij író. Az orosz rock bölcsője Leningrád, az áttörést pedig a műfajt orosz nyelven először megszólaltató Szankt-Petyerburg jelentette. A csapat vezetőjével, Vlagyimir Reksannal még 2003-ban az azt megelőző harminc évet idéztük fel

Vlagyimir Reksan #moszkvater
Vlagyimir Reksan

A szovjet rockzene mint önálló jelenség a hatvanas évek közepén tűnt föl, s mi mással, mint a Beatles hatásával hozható összefüggésbe. Ahogyan az ismert és népszerű leningrádi rocker, Mihail („Mike”) Naumenko fogalmaz, „egy Beatles-lemez többet nyújtott nekünk, mint egy iskolai év”. Jellemző, hogy a gombafejűek még Joszif Brodszkij költőt is magukkal ragadták, aki lefordította oroszra a Sárga tengeralattjárót.

„Az ősrockerek eleinte még sokszor házi készítésű hangszereik megszólaltatásával küszködtek, s szolgai módon utánozták a nyugati zenekarokat. Társadalmi szerepük azonban nem volt addig, amíg a rock and roll meg nem szólalt orosz nyelven. Méghozzá a Szankt-Petyerburg nevű együttes révén, élén Vlagyimir Reksannal, az oroszországi rockzene első igazi sztárjával”

– Másodéves történelem szakos leningrádi egyetemistaként, egyben élsportolóként 1968-ban a diákmegmozdulások utáni Párizsba csöppentem – emlékezik Reksan.  – A városban még nem tüntették el az ifjúság csodálatos forradalmának nyomait, s természetesen megfogott engem is a hangulat, Che Guevara szelleme. Hazatérve hosszú hajú, farmeres fiatalként éltem tovább az életemet, miközben együtt zenélgettünk barátaimmal. A Szankt- Petyerburgot egyáltalán nem valamiféle disszidens szándékkal alakítottuk meg, mégis forradalmat csináltunk azzal, hogy 1970-ben – amikor a dalok nálunk még kizárólag angolul szóltak – oroszul kezdtünk el énekelni. A kor kultikus csapatává váltunk.


Termékenyítőleg hathatott az orosz szövegekre a szintén újjáéledő zenei hagyomány, a városi románc vagy másképp szerzői dal, míg a zenére a korábban errefelé is felbukkant dzsessz. A rock and roll nyugati fejlődését az elzárt Szovjetunióban nehéz volt nyomon követni. Valamennyit segítettek azonban a kezdetleges, a köztudatba a szamizdat mintájára röntgenizdat és magnitizdat néven bevonuló hanghordozók. Közvetlenül azonban csak kevesen hallgathatták a nagyokat.

– Elsősorban a lengyel együttesek vagy a magyar Lokomotív GT adott impulzust nekünk, hiszen a nyugati zenét élőben nem hallgathattuk. Ezek a csapatok azonban rendszeresen turnéztak nálunk. Így vagy úgy, de a nyugati hatás érvényesült az orosz rockzenében is, egyébként ugyanúgy, mint valamikor a kultúra olyan, ma már hagyományosan orosznak tartott területein, mint a balettban, az operában vagy az irodalomban. A műfaj sajátosságaiból adódóan a forma tisztán nyugati, a szöveg azonban orosz jelenség, s nálunk talán fontosabbá válik, mint másutt. A rock „leningrádi iskolája” valójában már inkább irodalom.

A Szankt-Petyerburg egyre inkább erőre kapott, s a nem tudatosan választott, ám a hatvanas évek végi Szovjetunióban megütközést keltő névre is többen felkapták a fejüket.

– Figyeltek bennünket, de nem túl komolyan. El-elhangzott, hogy a Szankt-Petyerburg monarchista, s ez tarthatatlan, de aztán ennyiben maradtak – emlékezik Reksan. – A hatalom nem nagyon foglalkozott velünk. Bennünk nem látott nagy veszélyt, s nem voltunk azon a szinten a szemében, hogy különösebb energiát pazaroljon ránk. Inkább azt figyelték, ki olvas Szolzsenyicint.

A leningrádi rock azonban egyre inkább teret hódított. Az együttesek úgy szaporodtak, mint a nyulak, s egy-egy koncert már igazi eseményszámba ment. Biztos volt a telt ház. A dalszövegek is egyre merészebbekké váltak, s ez már felkeltette a hatalom figyelmét.

– Tévedett a hatalom, amikor alábecsülte a rockzenét – mosolyog az ősrocker.

– Mivel zenélni, gitározni nem volt törvénybe ütköző, börtönbe nem csukhattak bennünket. Ezért úgy gondolták, egyszerre fogják ki a szelet a vitorlából, s könnyítik meg a megfigyelést, ha létrehoznak egy rockklubot. Amint jóval később a KGB egykori vezetőjének, Oleg Kaluginnak a könyvéből kiderült, valójában ez állt a híres leningrádi rockklub 1981-es megnyitása mögött. Valójában azonban megszerveztek nekünk egy „forradalmi” központot. A klubban ugyanis fellépett Sevcsuk, Kincsev, Butuszov, Grebenscsikov s a leningrádi orosz rock többi csillaga, a KGB kezéből pedig szépen kicsúsztak a dolgok. Amint a visszaemlékezésekből kiderül, még az állambiztonság fiatal munkatársait is el-elragadta a hangulat. Túljárt az eszükön az orosz gandhizmus. Nem tettünk mást, csak játszottunk, zenéltünk, s forradalom lett belőle.

„A rock egykor valóban a szabadság, a demokrácia, a nyugati életforma hordozója, megtestesítője volt. A romboló, falakat ledöntő erő, amely a rendszer, a kommunizmus kereteit feszegette. Mára azonban beteljesítve feladatát, mintha kiürült, elfáradt volna ebben a fene nagy szabadságban. Ahogy már sokan leírták, a totális diktatúrában létrejött undergroundnak, így a rock and rollnak is a totális szabadság adta meg a kegyelemdöfést”

– A Szovjetuniót nem Reagan rombolta le, hanem a rockzene. Nemzedékek nőttek fel a demokratikus reformok igézetében. No, most itt van, az álom megvalósult. A szabadsággal a rockzene is legálissá s ezzel egyben árucikké vált. Sevcsuk vagy Grebenscsikov áruvédjegy, reklámhordozók.  Aki az Ahmat teát hirdeti a képernyőn, az bizony, már nem mehet részegen végig a Nyevszkijen. Az imázsra ügyelni kell! – mosolyodik el a zenész.

„A showbusiness világa kegyetlen. Fittyet hány a 30 évvel ezelőtti álmokra. Paradox helyzet az is, hogy az orosz könnyűzenét a világon ma nem az Akvárium, a DDT, de még csak nem is Alla Pugacsova jelenti a világon, hanem a Tatu”

– Először is minden nemzedéknek megvan a maga bálványa. Mi a hetvenes években voltunk sztárok, a mai fiatalok másokat imádnak. Én ugyan nem tartom sokra, ami ma ezt a világot jellemzi, de váljék egészségükre. A Taturól pedig csak annyit, hogy a Nyugatnak szánt, könnyen eladható áru, s ha nekik ez kell, hát vegyék. Minket azonban nem lehet összemérni velük, mert különböző dolgokról van szó. De ne feledjük, mi is sokat változtunk. Egyikünk sem olyan, mint 18 éves korában, kár abban az illúzióban ringatnia magát bárkinek is, hogy 50 évesen is a régi. Családot alapítottunk, gyerekeink vannak, ami sok mindent más megvilágításba helyez. Én például tíz éve nem iszom alkoholt, a tiltakozás egyik velejáróját, a hetvenes-nyolcvanas évek nélkülözhetetlen kellékét, amelyről azt hittük valamikor, hogy szabaddá tesz. Ez azonban nem igazi szabadság. Így hát abbahagytam. Elég volt. Sok volt. S megmondom őszintén, nagyon jó érzés józan fejjel szemlélni a történéseket. Ezt az új világot, amelyben eláraszt bennünket az információ, és mindenki hajszolja a pénzt. Ez így van akkor is, ha én például nem fekszem be ennek a trendnek. A zene is áruvá vált, s mi is adtunk ki albumokat, de főképp a saját örömünkre. Nem nyereségvágyból követtük el őket. A Szankt-Petyerburg nem vált a showbusiness részévé. Ma már csak időszakonként, különleges alkalmakkor ülünk össze játszani. Nem vagyok hivatásos előadóművész, igyekeztem elkerülni, hogy egzisztenciálisan a showbusinesstől függjek. Nem a zenélésből élek. Alapvetően irodalmár vagyok, több mint tíz regényt írtam, dolgozom ezenkívül tévéknek, rádiónak, s a zenélés megmaradt számomra ugyanolyan hobbinak, mint egykor az undergroundban. A kapitalizmus nyomását valahogy nem szeretem – réved el Reksan.

Az egykori legendahősökön mindinkább fog az idő is, kevesebb levelet kapnak a rajongó lányoktól. Reksan például már nagypapa, egy hároméves unokája van. A Szankt-Petyerburg azonban nem tart egyetlen búcsúkoncertet sem, nem ünnepli a jubileumokat, mert ez a véget jelentené számára.

– Minden elmúlik, szép lassan öregszünk, Grebenscsikov meghízott, Sevcsuk olyan, mint egy tatár, s az a lány is megvénül egyszer, aki a nevünk miatt ma még esetleg megfordul utánunk az utcán. Nem ez a fontos! Lehet, hogy valamikor az volt, ma már nem annyira, még ha simogatja is az ember szívét – mondja a sokat megéltek bölcsességével Reksan. – Kiadhattam volna több lemezt, kereshettem volna több pénzt, de én így is elégedett vagyok. Ott a nevem minden valamirevaló rock lexikonban. Mi már elénekeltük, amit kellett. Megtettük a magunkét. Az új nemzedéknek új bálványok kellenek, s ez így természetes – összegez Reksan.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.