Kezdőlap » x-demokrata » BG – korunk Puskinja
Borisz Grebenscsikov #moszkvater

BG – korunk Puskinja

Borisz Grebenscsikov, az orosz rock legendája, akinek dalaiban zenévé változott a szó

M. Nagy Miklós írása a #moszkvater.com számára

Nyugaton szeretik „az orosz Bob Dylannek” nevezni, míg Oroszországban ő mindenki számára inkább csak BG. Sevcsuk is így szólítja a róla szóló dalában: „Énekelj, BG”. Dylant meg, mondjuk, az „amerikai BG-nek neveznék”, ha bárkinek eszébe jutna ott olyan eretnek gondolat, hogy Dylan költészete felér Grebenscsikovéig.

Ezt hadd pontosítsam.

„Aki szereti BG-t, annak ő a „minden”, korunk Puskinja, a legnagyobb rockzenész, énekes és költő a világon

Aki meg nem szereti, hát, az nem szereti – mert érthetetlen, unalmas, gőgös stb. Konsztantyin Kincsev, a kiváló hazafias-pravoszláv zenész, az Alisza frontembere például szeret olyanokat mondani a nyilatkozataiban, hogy Grebenscsikov összevissza énekel mindenfélét Istenről, miközben nincs igazi hit benne (mármint pravoszláv).

És ha már Kincsevet említettem, van egy remek anekdota róluk – mert BG-ről számtalan anekdota szól, hasonlóak, mint amik Puskinról születtek hajdan, vagy amiket Danyiil Harmsz talált ki róla. Tehát az anekdota:

Egy újságíró azt kérdezi Grebenscsikovtól: „Mit szól hozzá, hogy Kincsev Isten küldöttének nevezi magát?”

Grebenscsikov elgondolkozik:

„Nem tudom. Én nem küldtem senkit sehová…”

Hadd idézzek még egy BG-anekdotát: Találkozott egyszer Borisz Grebenscsikov és a dalai láma. Elüldögéltek nem szóltak egy szót sem, aztán elbúcsúztak egymástól. Kérdezik Borisz Boriszovicstól: „De hát miért nem beszélgetett a dalai lámával?” Mire ő: „Én mindent tudok, a láma is mindent tud. Akkor meg minek beszélgetni?”

„Az orosz rockzene aranykorából ki Sevcsukot, ki Cojt, ki Grebenscsikovot tartja „korunk Puskinjának, míg az idősebbek Viszockijt

Mindenesetre abban sokan egyetértenek, hogy az ezüstkor orosz költészete bennük élt tovább, amiről felidézhetünk egy sort Mandelstamtól, a „Silentium” című verséből: „zenévé változz vissza, szó” (Pór Judit fordítása) – ezeknek a zseniális orosz rockzenészeknek a műveiben ez történt. A „szó zenévé változott” – ezért nem nagyon lehet őket a nyugati rockzenészekhez hasonlítani (talán még Dylanhez sem). Ez nem rockzene, hanem költészet zenében – és amikor BG azt énekelte, hogy „a rock and roll meghalt, de én még élek”, akkor talán erre (is) gondolt. A Beatles, a Stones, Dylan, a Led Zeppelin stb. hatására kezdtek zenélni mindannyian – de az, amit létrehoztak, az nem annyira rockzene (bár az is), mint inkább valami egészen sajátosan orosz, a létezés titkát feszegető új kifejezési forma a művészetben, amelyet a világ szép lassan majd jobban is meg fog ismerni. Mert a dalaik, főleg BG dalai – nem tűnnek, és nem avulnak el. Örökre szólnak, amíg ember lesz a földön.

Az én életembe lassan kúszott be a nyolcvanas-kilencvenes években, főleg orosz értelmiségi lányokon keresztül, akik mind szerelmesek voltak BG-be. Meghallgattam a dalait, és eleinte nem bűvölt el, kivéve talán a „Vászin ezredest”, mert az olyan keményen politikus dal volt: talán a legfontosabb dal (és költemény) a  nyolcvanas években:

Vászin ezredes megérkezik a frontra,

Mellette ifjú asszonya,

Vászin ezredes az ezredéhez szólva

Azt mondja: „Menjünk haza.

Úgy gondoltuk, harc az életünk,

Már hetven éve háborúskodunk,

De most azt jelentik kémeink,

mindig önmagunk ellen harcolunk.”

„Láttam tábornokokat –

Isznak, zabálják halálunkat,

A gyerekeik megőrülnek,

Mert nem tudják, még mit akarhatnak.

A föld meg közben csupa rozsda,

A templomoknak hamu a vére,

És ha azt akarjuk, legyen hely visszatérni –

Hát ideje hazamenni végre.

Lángokban áll a vonatunk, ugyan kit hajszolnánk vele,

Lángokban áll a vonatunk, már menekülni kellene.

E föld a miénk volt, míg harc nem lett az életünk,

Elpusztul, hogyha senkié, ideje visszamennünk.

És körben fáklyák lobognak,

Gyűjtik be a halottakat,

És kik az apáinkra lőttek,

Most megölnék fiainkat.

Induló hangjára szültek minket,

Neveltek börtönlétre.

De elég volt a hasunkon csúszni,

Hazatérünk végre.

Ha valaki még nem ismeri Grebenscsikovot, talán ezzel érdemes kezdeni:

Ennek a dalnak az ihletésére írta Viktor Pelevin – aki Grebenscsikov szerint a mai orosz irodalom abszolút zsenije, és még évezredekig fogják olvasni és elemezni a regényeit – az egyik zseniális, A Sárga Nyíl című művét. Aztán most, jó harminc évvel később Pelevin új regénye, a Titkos pillantások a Fudzsi hegyre ihlette (no meg egy Rolling Stones dal a zenéjét) BG új dalát, a „Boj-Babá”-t, amely az új, harcias nőről szól – aki a „kampójával” azt csinál velünk, férfiakkal, amit csak akar.

És a két dal között volt még több száz, a legkülönfélébb stílusokban (art-rock, reggae, experimentális rock, sanzon stb.) bár a legtöbb olyan – és én ezeket szeretem a legjobban –, mintha nem is ember által írt dalt hallgatnánk, hanem a mennyország, vagy a szférák, vagy a dzshánák (a buddhista meditációk) zenéjét. Grebenscsikovot akkor ismerte meg az egész ország (akkor még a Szovjetunió), amikor a peresztrojka idejének kultikus filmjében, az Asszában elénekelte a „Gorod zolotoj” című dalt – amit egyébként nem ő írt, hanem – még a hetvenes évek elején – egy Anri Volohonszkij nevű költő Vlagyimir Vavilov zenéjére.

Grebenscsikov egyetlen szót változtatott meg a dalban: nála nem az ég „fölött”, hanem az ég „alatt” van a hely, ahol talán mégis boldog lehet az ember: a földi paradicsom.

Ezt a dalt, amelyet Oroszországban, mindenki ismer, megpróbáltam úgy lefordítani, hogy énekelni is lehessen:

A tágas ég alatt van mégis tán egy hely,

hol megszűnik a fájdalom, és csillag énekel.

Csordul ott a kert, s a nyárra nem jön ősz,

És minden állat gyönyörű, és szelíd, mint az őz.     

Az egyik sárga, tűzsörényű ló,

A kígyó hangja tiszta csembaló,

Aranyszárnyú sas kering felette,

Szép szemével óvón letekintgetve.

S a kéklő égen ott csak egy csillag ragyog:

A csillagod, ó, angyalom, az őrzőcsillagod,

Kit szeretsz, az szeret, az fényedtől lesz szent,

Kit fönt a csókod megigéz, az boldog lesz itt lent.   

Azt várja már a tűzsörényű ló,

A kígyó, melynek hangja csembaló,

S aranyszárnyú sas kering felette,

Szép szemével óvón letekintgetve.

„BG egész élete és életműve ennek a földi paradicsomnak a keresése – az orosz rockzenészek többségétől eltérően ő nem sokat foglalkozik a politikával (csak néha, ha muszáj)

Inkább eljár Tibetbe meg Nepálba, buddhista mesterektől tanul meditálni – ha meg épp nem valami buddhista kolostorban van, akkor éli egy rockzenész őrült életét a rengeteg koncerttel, utazással (mert ő az egész világon otthon érzi magát) és piálással. Egy interjúban viccesen – vagy nem? – azt mondta, hogy évezredekkel ezelőtt született (akkor élte az első életét), de csak az elmúlt másfél évezredre emlékszik, arra is homályosan, mert borzasztóan sokat iszik.

De néha a buddhista meditációk, a folyamatos alkotás, az örök kérdések feszegetése, Isten szólongatása (vagy az Istennel folytatott párbeszéd) közben mégiscsak reagál arra is, ami a világban – és Oroszországban – történik. 2014-ben, amikor az oroszok bekebelezték (annektálták?, visszaszerezték?) a Krímet, egy politikus (lényegtelen, hogy kicsoda), az ő „Vászin ezredesét” idézte, Grebenscsikov szavaival „igazolva” az orosz állam és hadsereg lépését:

E föld a miénk volt…

Elpusztul, hogyha senkié, ideje visszamennünk…

BG borzasztóan dühös lett, amiért politikai célokra használták fel a dalát (amely teljesen másról szólt), és írt egy szép háborúellenes dalt. Íme:

Nem tudom már, a küszöböt hogy léptem át,

De íme: súlyos az ég a széttört út fölött,

Melynek végén azt hazudják,

Hogy nyugalom vár ránk.

Téli zászló lobog fölöttünk,

Arctalan, aki ellenünk van,

Arctalan, aki velünk,

Ne merj közel jönni, míg nem tudod, te ki vagy!

Az utcán motorok bőgnek vadul.

Az aszfaltba gyűrték az erdőt,

Ahol láthattuk azt,

Mi szavakkal ki nem mondható.

Hallom a lapátok munkáját,

Az alkonyatban minket céloznak a puskák,

De hamarosan a töltények

A csőben robbannak fel.

A hátammal érzem: sűrűsödnek az árnyak,

A folyó lángol, és nincs már rajta híd,

A jóságos Isten nekünk ajándékozza, amit kértünk

Szerelmet ajándékoz nekünk – szerelmet háború idején.

És én nyújtom kezem,

De ez annyi csak, mint benzinnel tüzet oltani,

A kéz a kézben – szakadék,

Ismerem rég: ó, borzalom.

És nem emlékszem, ki voltam,

És nem tudom, ki lettem,

De a vérem most erősebb, mint az acél –

Nagy bajban lesznek, ha felébredek.

Még tudom, hogy se jég, se hóvihar nincs sehol,

Mégis nyakig beterít a hó, és nem látom a tavaszt,

Uram, mondd, kik vagyunk, mit akartunk olyan nagyon?

Csak szerelmet, csak szerelmet, szerelmet…

Szerelmet, szerelmet, szerelmet…

Szerelmet háború idején!

Ez még nem műfordítás (rímtelen, ritmustalan, hevenyészett) – és talán nem is lehet lefordítani ezt a dalt („az igazi költészet az, amit nem lehet lefordítani”) –, de megmutatja talán így is, hogy BG hol áll ebben az őrült és baljós katyvaszban, ami most folyik. Pontosabban azt mutatja meg, hogy szeretne fölötte állni – szeretne olyan művész lenni, akit mindez (a háború, a Krím, Putyin stb.) nem érdekel, mert vannak fontosabb dolgai is, és persze – ahogy az interjúiban mondani szokta – azon úgysem lehet változtatni, hogy a politikusok gazemberek… De néha nem sikerül neki.

Különben ehhez a dalhoz írt egy nyilatkozatot is:

„Önök, akiknek ma a hatalom a kezükben van – gondoljanak a népre, melytől ezt a hatalmat kapták; e nép nélkül önök senkik: elég volt belőle, hogy becsapják őt

Bármennyire is az a vágy vezérli önöket, hogy bekerüljenek a történelembe, ne próbálják ezt olyan emberek halála árán megtenni, akik bíznak önökben. Nincs olyan probléma, amit ne lehetne békés úton megoldani; mindig van olyan döntés, amellyel meg lehet akadályozni az emberek pusztulását. Nézzenek távolabbra: ne uszítsák egymásra az embereket, ne hazudjanak többet a saját népüknek a látszólagos mai előnyök érdekében – mert holnap ez összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteségekhez vezet. Uram, okosíts ki minket, hogy békésen tudjuk megoldani a vitáinkat!”

Ez a politikai nyilatkozat – vagy inkább egy művész lelkiismeretének sikolya – ritka kivétel abban az életműben, amelyet most talán eltorzítva mutattam be, hiszen a BG-dalok túlnyomó többsége valóban a politika fölött áll. És sokáig valóban kicsit hűvösen hallgattam a dalait – hiszen, gondoltam, arról szólnak, ami nincs. Miféle jóságos Istenről énekel mindig, amikor, ha van Isten, akkor Ő csak egy fekete zongora (mint Kurjohin zongorája volt a nyolcvanas években, amikor ezzel a zseniális, fiatalon elhunyt billentyűssel zenéltek együtt, és akkor, egy kis időre, a mennyei harmónia helyett valami őrült – de szerintem igaz – kakofónia szólt a dalaiban). De ahogy „egyre közelebb kerül az ég”, egyre jobban szeretem Grebenscsikov dalait. És ez lett az egyik kedvencem, ez, amelyben – még fiatalon – erről énekelt: az égről, amely egyre közeledik.