Kezdőlap » x-demokrata » Az orosz rock fő „masinisztája”
Andrej Makarevics #moszkvater

Az orosz rock fő „masinisztája”

Andrej Makarevics soha nem akart bálvány lenni, csupán normális zenész és sokoldalú művész

Az orosz könnyűzenéről a magyar olvasók nagy többségének máig legfeljebb Alla Pugacsova neve jut az eszébe. Az „underground”, avagy oroszul a „podpolnaja” kultúra azonban a zenében is évtizedes hagyományokra tekint vissza. Rocktörténeti sorozatunkban a hatvanas években indult rock egyik oroszországi atyjával, a moszkvai Masina Vremenyi (Időgép) együttes alapítójával, Andrej Makareviccsel e múltba utaztunk vissza még 2001-ben. Makarevics azóta sem változott. Ő az örök elégedetlen, aki most is aktívan politizál. Vlagyimir Putyin rendszerének hangos bírálója, ennek ellenére az év elején meghívták a duma kulturális bizottságának szakértői testületébe. Közben időről időre bekerül a médiába meghökkentő kijelentéseivel. Hol az orosz futball szurkolóknak szól be, hol pedig azzal provokálja a közvéleményt, hogy az amerikaiak nyugodtabbak, vidámabbak és kedvesebbek az oroszoknál. Majd magát a maradék 20 százalékhoz sorolva idiótának nevezte a Föld lakóinak 80 százalékát. A napokban pedig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nyilvánosan elítélte azon rajongóit, akik a koncertjén éltették a Krím csatlakozását Oroszországhoz.

Andrej Makarevics #moszkvater
Andrej Makarevics
Fotó:EUROPRESS/AFP/Vitaliy Belousov/Sputnik

– Mikor érezte úgy, hogy a zene az igazi elhivatottság az Ön számára?

– Amikor kaptam egy héthúros gitárt. Őrjítő érzés volt, és természetesen egyből megnőtt az ázsióm a haverok körében is. Belehabarodtam a hangszerbe, megtanultam öt szerencsétlen akkordot, és addig pengettem, míg vérzett az ujjam. Aztán meghallottam az első Beatles-számot, és ez teljesen megváltoztatta a világnézetemet.

– Azt hiszem, ezzel nem volt egyedül. A liverpooliak hatására a hatvanas években elindult önálló útján a szovjet rockzene is. A nyugati hatáson kívül milyen gyökerekből táplálkozott?

– Fontos, igényes orosz nyelvű szövegeivel termékenyítő volt a városi románc, Viszockij szavaival a „szerzői dal”, amelynek régi hagyományai vannak Oroszországban. Az alternatív költészet is lecsapódott a rock kultúrában. Mindezek következtében az orosz rock elsősorban abban különbözik a többitől, hogy különösen nagy figyelmet szentel a szövegnek. Feltűnően kevés benne ugyanakkor a rock and rollban oly lényeges „szexuális indíttatás”. No, nem mintha az orosz férfi szerencsétlenebb lenne, mint a többi, hanem mert fontosabbnak tartottuk, hogy harcoljunk a minket körülvevő szörnyű valósággal, minthogy szép szemekről énekeljünk.

– S hogyan született meg a Masina Vremenyi?

– Ahogy az ilyen együttesek születnek Angliában vagy éppen Magyarországon. Leültünk, fogtuk a gitárt, együttest alakítottunk az iskolában, aztán az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Kilencedikesek voltunk, amikor elkezdtük. Aztán az építészmérnöki főiskolán folytattuk, ahonnan engem harmadévesen kizártak a zenélés miatt, és estin diplomáztam. Itt hallott rólunk először a moszkvai publikum a hetvenes évek elején. Jimi Hendrixet játszottunk.

– Utalt arra, hogy a Szovjetunióban nem volt egyszerű rockzenésznek lenni. Ahogy az ötvenes években a dzsesszt üldözték, a hatalom megpróbálta a könnyűzenét is felügyelet alá helyezni. Milyen sikerrel?

– Szörnyű idők voltak. Nyíltan ugyan nem nyilvánítottak ellenségnek, mint Szolzsenyicint vagy Galicsot, de nem engedtek bennünket fellépni. Fenyegettek, be-behívtak „beszélgetésre”, két-három napra benn tartottak, aztán kiengedtek. Tudtuk, hogy egy koncertet sem játszhatunk végig, hiszen jön a rendőrség. Ez a hőskor egyben rendkívül romantikus volt. Sokan azért tartották érdekesnek, mert tiltott dolgokról esett szó.  Ugyanakkor nehezen lehetett kibírni, hiszen mi zenélni szerettünk volna. Aztán könnyebb lett a dolgunk. Csodával határos módon 1980-ban felkarolt minket a Roszkoncert, és stadionokban, sportcsarnokokban játszhattunk. Havonta húsz koncertet adtunk, előadásonként tízrubeles díjazásért. Bekerültünk az apparátus üzleti tervébe, de 1986-ig azért rádióban, televízióban nem szerepelhettünk, és lemezt sem adhattunk ki.

– Azóta viszont sikerült tizennégyet megjelentetniük, nem beszélve az öt szólóalbumról. Miként határozná meg a stílusukat?

– Ön folyamatosan rockzenéről beszél, de határozza már meg, mi az. Nem szeretem ezeket a kategóriákat. Mi a magunk zenéjét játsszuk. A hányattatások ellenére sosem voltunk igazán alternatívok, hagyományos zenét játszunk. Alternativitásunk csupán a fennálló renddel való szembenállásban mutatkozott meg. Ennek ellenére nem mondanám, hogy keményen „politikus” csapat volt a miénk. Azt írtuk, énekeltük, amit éreztünk.

– Ma is zenélnek közösen a szólókarrier mellett. Mennyire változott meg a közönség az utóbbi harminc évben?

– Csupán az a különbség, hogy immár három generáció hallgat minket.

– S milyenek a társak? Mi a véleménye a mai orosz könnyűzenéről?

– Egyvalami elkeserít. Régen a hatalom támogatta a „hivatalos esztrádot”, a maiak többsége viszont minden nyomás ellenére is ezt a vonalat folytatja. Az ízlésről is beszélhetnénk, de ha az embereknek ez tetszik, akkor mit mondjak. Nem vagyunk egyformák.

– A zene mellett sok egyébbel is foglalkozik. Fest, sikeres műsorokat vezet a televízióban, neve van az üzleti életben is. Nem érzi úgy, hogy ezek miatt csalódtak önben a rajongói?

– Soha nem akartam bálvány lenni, csupán normális zenész és sokoldalú művész. Amit csinálok, azt nem a pénzért teszem, hanem mert kedvem telik benne.

– Hogyan jön ki Önben egymással a művész és az üzletember? Produceri irodája, a Szmak (Izek) a hasonló című, beszélgetős-főzőcskéző tévéműsor előállítása mellett más show-műsorokat is készít. Moszkva központjában jól menő étterme van. A kulináris élvezetek rabjainak kiadják a Szmak újságot, forgalmaznak élelmiszert, és két másik ismert személyiséggel együtt társtulajdonosa egy fogászati klinikának. Ebbe például miért vágott bele?

– Először is nem tartom magam üzletembernek. Irigylem ezt a típust, mert belőlem hiányzik az, ami a businesshez kell. Az üzlet ugyanis kemény idegsport. Én pedig nem vagyok sportember. Belőlem hiányzik a küzdők dühe, versenyszelleme, a siker, a pénz hajszolása. A klinikába azért szálltam be, mert 45 éves koromban kellett megtudnom, hogy fogat kezeltetni lehet fájdalommentesen is. Ez annyira meglepett, hogy örömömet szeretném másokkal is megosztani.

– Ha már itt tartunk, árulja el, milyen üzlet Oroszországban sikeres zenésznek lenni?

– Egyáltalán nem akarom sajnáltatni magam, de amíg a lemezek nyolcvan százaléka „kalózáru”, addig nem igazán nagy üzlet.

– Művészként hogyan bírja ki a mai Oroszországot?

– Elegem van belőle! Úgy érzem, mintha genetikailag lenne kódolva az orosz emberekbe, hogy rosszabbul éljenek, mint mások. Így volt ez kétszáz, száz és ötven éve is, és így van sajnos ma is.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.