Az írói fantázia veszélyes

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal más vizekre átevezve azokról ír, akik nem ellenzékben voltak, és mégis nagyot, érvényeset tudtak alkotni. Ők voltak többen, sokfélék, színesek, egy kor lenyomatai. Jurij Karlovics Olesával, a szovjet irodalom talán egyik legeredetibb, és eredetiségét alaposan megszenvedő, belarusz származású alkotójával kezdi a sort. Olesa képtelen volt beírni magát a lázasan épülő új világot ábrázolók közé. Találóan jegyezte meg vele kapcsolatban Viktor Sklovszkij, hogy sikerült felépítenie a diadalívet, csak éppen a boltíveket nem tudta összekötni.

„Olesa képtelen a szocializmust építő munkásokról írni, ami abban az időben elvárásként jelent meg a politika részéről. Érezte, ha megtenné, nem lenne őszinte”

Ki hinné, hogy az írói fantázia veszélyes lehet. Pedig az. És ha visszájára fordul, szabadon szárnyaló képzeleted jutalmaként akkora pofonokat kaphatsz egy korban, amikor csak egyfajta fantáziát ismertek el, hogy örök életedre belerokkansz. Vagy elmegy a kedved az írástól. Ami egy író számára végzetes lehet. Megfosztja a megjelenéstől, és nem csak attól. Végső soron a megélhetéstől is.

Kedvenc ifjúkori olvasmányom volt ez a könyv. Mese egy forradalomról. Mert ugyan mi másról szólhatna egy regény az 1920-as évek Oroszhonában? Hihetetlen fordulatokkal, elképesztő hősökkel telerakva. És a nyelv, minden mondata csillog, eredeti, megragadja a képzeletedet. Természetesen sok-sok hihetetlen kaland után a forradalom diadalmaskodik. A szerző igazi arcával és izgalmasan tragikus életével csak később ismerkedhettem meg.

„Mert a mese után három évvel egy olyan könyvet ír a szerző, amellyel gyakorlatilag beírja magát a szovjet irodalom történetébe. És kiírja magát a szovjet szerzők elfogadott és megbecsült, jól tartott ármádiájából. Majd viszonylag fiatalon, kedvenc törzshelyén a Szovjet Írószövetség éttermében a kollegiálisan neki rendelt vodkák kortyolgatásától 62 évesen, magára hagyva és maradva lassan kiissza magát az életből is”

Róla születik a legenda, ami, ismerve az író hihetetlen eredeti gondolkodásmódját és szellemességét lehet, hogy igaz. Megtudja, hogy a nagyhatalmú írószervezet ingyen temeti az írókat, de a temetési ceremóniának vannak fokozatai. A kóved, tekintély megmutatkozik anyagiakban, nagyobb sarzsi, drágább temetés. Kéri, temessék a legolcsóbban, s a különbözetet még életében utalják ki számára.

Kropivnickij nevét gyakran változtató ukrán város (korábban, ahogy a történelem kereke forgott volt Jeliszavethrad, majd Kirovohrad). Itt született egy családfáját a XVI. század legelejére visszavezető ellengyelesedett és elszegényedett belorusz család sarjaként Jurij Karlovics Olesa (1899-1960), a szovjet irodalom talán egyik legeredetibb, és eredetiségét alaposan megszenvedő alkotója. Szülei három éves korában átköltöznek Odesszába, ahol a novorosszijszki körzet kormányzójának a nevét viselő, Richelieu Gimnáziumba járt. A francia származású kormányzó később hazája miniszterelnöke lett.

„A fiatalember belehabarodik az akkor fellendülő labdarúgásba, de verseket is ír. Beiratkozik az odesszai egyetem jogi karára, ám jobban érdekli a költészet. Jó társaságba kerül, Valentyin Katajevvel, Eduard Bagrickijjal, Ilja Ilffel együtt megalakítják a Költők egyletét”

A polgárháborút szerencsésen Odesszában vészeli át, majd miután szülei kiköltöznek Lengyelországba, felutazik Moszkvába. Karcolatok és cikkek írásából tartja el magát, s munkatársa lesz a Gudok (Duda) lapnak, ami jóllehet a vasutasok lapja, de több annál, mint egy szakszervezeti sajtófórum. Jelentős szerepe van a szovjet szatíra fellendülésében. Negyedik oldala olyan kiváló íróknak ad publikációs lehetőséget, mint Bulgakov, Katajev, Zoscsenko és még sokan mások. A munkástudósítók levelei alapján maró gúnnyal pellengérezik ki a szovjet valóság árnyoldalait.

Olesa első írói szárnypróbálgatása egy meseregény, ami csak első publikált és nagy vihart kavart műve után jelenik meg 1928-ban. „A három kövér” igazi meseregény, a szó legnemesebb értelmében. Csupa fantázia, ahogy Tibul, a kötéltáncos, Arneri a bűvész és a törékeny táncosnő Szuok megvívja harcát a szabadságért a három mohó, hataloméhes kövér zsarnok ellen. Természetesen a nemes lelkű elnyomottak segítségével győz a forradalom. Oszip Mandelstam elragadtatott kritikát írt a műről. Más véleményen volt a később belső emigrációba menekülő költő, próza és memoáríró, neves irodalmár családból származó Lidija Csukovszkaja (1907-1996). Szerinte megmagyarázhatatlan hideg árad a könyvből, az ábrázolt világ nem az emberek, hanem a  tárgyak világa, de az olvasókat elsősorban az emberek világa érdekli.

„A jeles kritikusasszony nem vette észre, hogy Olesa erősen kötődik a fantasztikumhoz, és szívesen alkalmazza a fantasztikus irodalom elemeit. Könyve sikeres lett és több kiadást megért. Két rajzfilm és Alekszej Batalov rendezésében játékfilm is készült a regényből. Igaz, utóbbi sikerét a hat évvel korábban elhunyt író nem élvezhette”

A meseregényt megelőzte a húszas évek egyik legnagyobb és sokat vitatott könyvsikere az „Irígység”. A regény egy értelmiségi drámája, aki képtelen eligazodni és beilleszkedni a forradalom utáni Oroszhon iparosodó és elanyagiasodó világába, amolyan „felesleges ember” lesz. Ezt a típust jól ismerjük a klasszikus orosz irodalomból is. A regény először a Krasznaja nov folyóiratban jelent meg 1927-ben. Főhőse Andrej Babicsev az új szovjet vezető prototípusa, a tervet mindenáron teljesítő kolbászgyáros. Lélek nélküli, céltudatos személyiségét képtelen elfogadni Kavalerov, a lecsúszott újságíró, akit a kolbászüzem vezetője részegen szed fel egy kocsma előtt az utcáról.  Barátja lesz Ivan Babicsev, a kolbászgyáros fantázia gazdag, az iparosodó világba beépülni képtelen bátyja, aki tervezget egy csodás gépezetet, Oféliát, mely képes repülni, súlyokat emelni, hegyeket elmozdítani sőt, még helyettesítheti a villanytűzhely sütőlapját is.

„A létező kommunizmus tárgyiassága csap össze a könyvben a humanizmussal”

Gép és ember konfliktusa a középpontban, ám a korabeli kritika leegyszerűsítve a szocialista építés kigúnyolásának vette a művet.  A regényből nem derül ki, hogy a szerző hová áll, a népet kolbásszal jóllakatni akaró kommunista vezető, vagy a világot a maga teljességében elfogadó értelmiségi irodalmár oldalára.

Olesa képtelen volt beírni magát a lázasan épülő új világot ábrázolók közé. Igazából nagy formátumú szépirodalmi alkotás ezután már nem került ki tolla alól. Viktor Sklovszkij találóan jegyezte meg, „sikerült felépítenie a diadalívet, csak éppen a boltíveket nem tudta összekötni”.

Ami ezután jön, a szovjetirodalom egyik legmeghökkentőbb epizódja. Olesa a Szovjet Írók Első Kongresszusán 1934-ben így vezekel:

„Kavalerov én vagyok. Az én szememmel nézi a világot, a színek, fények, a szereplők, Kavalerov következtetései mind tőlem valók. Életem legerőteljesebb színei. Egy részük gyermekkoromból származik, lényem legelrejtettebb zugából, egyszeri s megismételhetetlen megfigyeléseim ládafiából. Mint alkotóművész, a legtisztább erő vezette tollam, az első mű, az első élmények ereje. És erre azzal vádolnak, hogy Kavalerov jelentéktelen és közönséges fickó. Tudván, hogy sok van hősömben belőlem is, magamra vettem a vádat, s ez megdöbbentett.”

„Olesa képtelen a szocializmust építő munkásokról írni, ami abban az időben elvárásként jelent meg a politika részéről. Érezte, ha megtenné, nem lenne őszinte”

A sokkszerű döbbenet meghatározza további írói pályáját. Feleségéhez írt egyik levelében arra panaszkodik, hogy az általa követett esztétikára most nincs szükség, sőt, ellenségesnek tekintik.  Dramatizálja regényét „Az érzelmek összeesküvése” címmel, majd másik színdarabjában „A jótettek lajstromá”-ban a szovjet valóságot bírálja – a darabot kénytelen átírni. Meyerhold rendezésében az előadás – egy a művészi szabadságot Párizsban kereső színésznő életét áldozza egy forradalmárért – három szezonon keresztül megy nagy sikerrel. 1937-ben a Lityeraturnanaja gazetá-ban megjelentetett cikkében – talán ez is vezeklés, vagy félelem a repressziótól? – Sztálint dicsőítve ítéli el a trockistákat.

A háború alatt Ashabadba evakuálják, ahol a helyi rádiónak dolgozik, s csak 1947-ben tér vissza a fővárosba. Az ország és benne a kultúra helyzete nyomasztja az írót. A szocialista realizmus kánonjának nem tudott, és nem is akart megfelelni.

„Minden felfordult, s komolytalan lett azután, hogy fiatalságunk feláldozásával megszületett az egyetlen igazság, a forradalom”

– írja naplójában. 1936 és 1956 között egyetlen műve nem jelent meg, de a  tisztogatások szerencsére elkerülik. Miután elveszíti jogát egy moszkvai lakáshoz, évekig Emmanuil Kazakevicsnél húzza meg magát. S egyre inkább elhatalmasodik rajta szenvedélye, az alkohol.

Maradt viszont még egy témája, élete. Külön műfajt teremt. Személyes, naplószerű esszékötete, sokatmondó címmel: „Legalább egy sort minden nap” cédulák segítségével, apró lírai etűdökben idézi fel emlékeit. „Gondolatok, emlékek 20-30 sorban, maximálisan talán 100-ban – ez a korszerű regény” – jellemzi törekvését. Az első kötet 1956-ban lát napvilágot. Öt évvel később megjelenik a bővített kiadás. Viktor Sklovszkij segít az önkényesen összeválogatott életrajzi epizódok, a szerzőnek a művészetről és az őt körülvevő világról való gondolatainak összeszerkesztésében, s a könyv az író halála előtt egy évvel megjelenik. Teljes kiadására „A búcsú könyve” címmel 1999-ben kerül sor. Az író ekkor már 33 éve a novogyevicsi temető első parcellájának első sorában nyugszik, szívelégtelenség vitte el.

Az Alekszej Batalov rendezte filmváltozat „A három kövér” felújítva élvezhető

Az „Irígység”-ből 1967-ben jeles leningrádi színészek közreműködésével két részes tévéjáték készült

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com