Az Evakuáció hadművelet

Hogyan mentette meg az iparát a Szovjetunió a háború alatt. A szovjet ipari termelés színtereinek ilyen mértékű áthelyezése páratlan a világtörténelemben. Az Evakuáció hadművelet. Artyom Koszenyok írása eredetileg a Vedomosztyi orosz napilapban jelent meg, fordította Törőcsik László.

A Geologorazvedka gyár berendezéseinek evakuálása 1941-ben
Fotó:EUROPRESS/RIA/TASSZ

A Szovjetunióban a Nagy Honvédő Háború idején több mint 31.000 ipari és mezőgazdasági üzemet pusztítottak el, de a nagyobb és a legjelentősebb vállalatokat – körülbelül 3500-at – megmentettek és a hátországba szállították. Csak a háború első három hónapjában 1500 gyár és üzem elszállítására került sor. Az evakuáció a gazdaság rekonstrukciójával egy időben, háborús körülmények között, a német támadást követő egy héten belül kidolgozott szoros ütemterv szerint ment végbe. Az állami tervezésben szerzett bőséges tapasztalatoknak köszönhetően a Szovjetuniónak sikerült az új termelési helyszíneken gyorsan betanítania a személyzetet és beindítani a termelést. Az iparosodott területek és a lakosság egyharmadának megszállása ellenére 1943-ra a termelés volumene csupán néhány százalékkal – a hátországban ennek kétszeresével – maradt el az 1940. évitől. A Vedomosztyi cikke a történelem eddigi legnagyobb mértékű ipari evakuációjáról szól.

A háború visszhangja

 A háború során a Szovjetunió közvetlen hadi kiadásai 589 milliárd rubelre rúgtak. Összehasonlításképpen, 1940-ben, a háború előtti utolsó évben az ország éves költségvetése 180.2 milliárd rubel volt. A statisztikai bizottság „A Szovjetunió nemzetgazdasága a Nagy Honvédő Háborúban. 1941-1945.” címmel készült összesítése szerint a Szovjetuniót közvetlenül ért kár mértéke 1941-es áron elérte a 679 milliárd rubelt. A vállalatok és a lakosság megszállással összefüggésben elszenvedett veszteségei további, legalább 1,6 billió rubel volt, amely megfelel az ország költségvetésének 14 évi összegével.

„A háború során 31 850 ipari üzem semmisült meg, közöttük az ellenségeskedések előtt az ország acél szükségletének mintegy 60 százalékát előállító kohók és a széntermelés több mint 60 százalékát produkáló bányaüzemek”

A Szovjetunió kulcsfontosságú ipari létesítményeinek áttelepítése nélkül a veszteségek még nagyobbak lettek volna. A statisztikai bizottság összesítése szerint 1941 júliusától decemberig az ország nyugati részéből összesen 2593 üzemet, közöttük 1523 nagyüzemet evakuáltak. A gyárak legnagyobb része – szám szerint 667 – az Urálba került. Jelentős számú termelő egység került Szovjet-Közép Ázsiába, Szibériába és a Volga vidékre is.

–  Nem mindent sikerült evakuálni, de az ipari létesítmények és a mezőgazdasági üzemek eszközeinek nagy részét elszállítottuk – jegyzi meg Mihail Muhin, a történettudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia orosz történeti intézetének tudományos főmunkatársa. Alekszej Szafronovnak, a gazdaságtudományok kandidátusának, az Orosz Nemzetgazdasági és Közszolgálati Elnöki Akadémia Alkalmazott Történet- és Társadalomtudományi Intézete főmunkatársának tájékoztatása szerint általánosan elfogadott tény, hogy a megszállt területek mintegy 30 ezer üzeméből 2500-at szállítottak keletre. – Mindenképpen tehervagonok ezreiről és emberek millióiról beszélünk – nyilatkozza a Vedomosztyinak.

A nyugat-oroszországi határvidék ipara

Az ország nyugati területei hagyományosan nem csupán sűrűn lakottak, de iparilag is a legfejlettebbek, az ipari termelés jelentős része ide összpontosult.

„Jóllehet 1941 júniusától decemberéig a Szovjetuniónak csupán 7 százaléka került megszállás alá, ugyanakkor 74,5 millió fő, az ország lakosságának 39,1 százaléka élt ezen a területen”

A statisztikai bizottság adatai szerint 1940-ben a Szovjetunió ipari termelésének értéke 1926-1927-es árakon 138,5 milliárd rubel volt. Ezzel szemben az egy évvel később megszállt területek adták az ország ipari termelésének harmadát,  45,9 milliárd rubelt. Bizonyos termékek esetében az a szám még magasabb is lehetett, például a széntermelés 63 százaléka, az öntöttvas és a vasérc 71 százaléka koksz 74 százaléka innen származott.

– Még ennél is nagyobb volt a megszállt területek jelentősége a mezőgazdaság számára  – jegyzi meg Muhin. – Innen származott a szovjet mezőgazdasági termelés 54 százaléka, a gabona fele, a napraforgó 70 százaléka és a cukorrépa termelés csaknem egésze. Ennek teljes elvesztése pótolhatatlan lett volna a szovjet gazdaság számára – véli a szakértő.

A háborút megelőző években az Urálban és Szibériában új ipari klaszterek jöttek létre, számos utasítás intézkedett a termelés szükséges fejlesztéséről ezeken a vidékeken. A tervek nem mindegyike valósult meg, a kormány ipari termékek növekvő mértékű előállításáról szőtt tervei nagyon ambiciózusak voltak.  – A termelést nem újonnan létesített ipartelepeken, hanem a meglévő üzemek bővítésével könnyebb növelni – jelenti ki Szafronov.

A szovjet ipari termelés az 1940-es év százalékában. (Datawrapper)

–  A kormány ugyan igyekezett gyárakat telepíteni távol a határoktól, de hát hol volt munkáskéz, mondjuk Permben? – veti fel Alekszej Iszajev, a történettudományok kandidátusa. Munkás csak az európai országrészen volt – Leningrádban, Moszkvában, Tulában és a Don-medencében – teszi hozzá.

„Ennek következményeként 1937-től 1940-ig a keleti területek és a Kaukázuson túli terület részaránya az ipari termelés mennyiségében lényegében nem változott. 1940-ben ezek a területek a Szovjetunió termelésének 22 százalékát adták. Összehasonlításképpen ez az arány csak egyedül Leningrádban 10 százalék volt”

– Ilyen körülmények között a veszteségek elkerülhetetlenek voltak – jelenti ki Alekszej Zaharcsenko, az Orosz Föderáció Kormánya mellett működő Pénzügytudományi Egyetem Humán Tudományok Tanszékének professzora. 1941-ben ezek a veszteségek olyan hatalmasak voltak, hogy azok összeomlással fenyegették a hazai ipart. A szovjet történészeknek a statisztikai bizottság adatain alapuló számításai szerint

„az ország ipari termelése több mint a felére zuhant”

A hadiipar alapját képező fémkohászat súlyos károkat szenvedett. A termelési kapacitás veszteségei például az acélgyártásban elérték a 12,5 millió tonnát, jóllehet 1940-ben a termelést a Szovjetunióban 18 millió tonnára becsülték. Ráadásul az ország védelmi potenciáljának jelentős része – a tankokat, repülőgépeket, lőszert előállító üzemek több mint a fele, a fegyvergyárak 80 százaléka – a nyugati régiókban került elhelyezésre – mondja a szakértő.

Improvizáció kelet felé

„Az evakuáció sokszor csak a termeléshez szükséges információ és az evakuációs tervek összeállítására korlátozódott, és csak kevés gépi berendezést, nyersanyagot, valamint kisebb létszámú munkaerőt sikerült elszállítani, illetve átköltöztetni”  – áll Arkagyij Szidorovnak az I. világháború alatti evakuációs műveleteket összegző monográfiájában.

– Volt némi gyakorlatunk az evakuálásban, de a méreteket tekintve ez egy egyedülálló vállalkozás volt – vélekedik Iszajev. – A termelés olyan méretekben történt áthelyezésére, amelyet a Szovjetunió 1941–1942-ben végrehajtott, nincs analógia a világtörténelemben – ért egyet Szafronov.

– 1941. június 22-én az evakuációra egész egyszerűen nem voltak pontos tervek, a művelet a pillanatnyi helyzettől függően, a mozgósítással szorosan egyidejűleg történt – állítja Muhin.  – A Cseljabinszki Traktorgyár például a traktorokról átállt harckocsik gyártására, de ehhez a leningrádi Kirov-művektől kapott bizonyos gépi berendezéseket. A történész szerint az egész 1941-es evakuáció egy hatalmas improvizáció volt.

Szafronov szerint ugyanakkor az 1930-as években erőltetett szovjet iparosítás jelentős mértékben egy nagy háborúra való felkészülést szolgált. Az ötéves tervek készítésére vonatkozó utasítások  elsősorban és mindenek előtt a védelmi ipar, valamint az „alapvető iparágak” fejlesztését biztosították.

„Közvetlenül a háború előtt stratégiai készletek felhalmozása zajlott, színes- és nemesfémeké, gabonáé és más alapvető termékeké”

Szigorodtak a munkaügyi jogszabályok is, a munkaerő tartalék képzés került előtérbe. – Az állampolgárnak ott kellett dolgoznia, ahol megkövetelték és nem ott, ahol akart – hangsúlyozza a történész.

– Már a háború második napján létrejött a Népbiztosok Tanácsának alárendelt Evakuációs Bizottság, amely listát készített az áthelyezésre kerülő vállalatokról. Elsőséget élvezett a repülőgépgyártás, a lőszergyártás, a tankok, a fegyverek, a fémkohászat és a vegyipar – állapítja meg Szafronov.

„Mindenek előtt leszerelték a védelmi ipar számára elengedhetetlenül szükséges gépeket, amelyek az adott körülményekre tekintettel – például alkatrész hiány miatt – nem voltak használhatók. Megpróbálták elérni, hogy a gyárak az utolsó pillanatig üzemeljenek, gyakran ellenséges tűzben szerelték le őket”

– A katonai, gépipari, fémmegmunkáló és vegyi üzemek berendezéseit a legtöbb esetben teljes egészében elszállították, míg a bányaipari és az erőművi gépek áthelyezése kevésbé volt sikeres – teszi hozzá.

Lőszergyártás a cseljabinszki hadiüzemben, 1942-ben
Fotó:EUROPRESS/RIA

Zaharcsenko szerint megoldották több mint 100 repülőgépipari üzem, köztük csatarepülőgépek és frontbombázók teljes termelésének evakuálását. Megmentették és áthelyezték a fontosabb harckocsi gyártó üzemeket is. Leningrádból (Kirov-művek), Harkovból (a Traktor- és Mozdonygyár), Sztálingrádból (a Traktorgyár) az Urálba,  Cseljabinszkba, Szverdlovszkba, Nyizsnij Tagilba – telepítették őket.

Sikeres volt magas minőségű acéltermékek gyártására szakosodott fémkohászati üzemek hengersoraikkal és olvasztókemencéikkel együtt történő evakuációja is.

Csikorgó fogaskerekek

– Szó szerint, az utolsó csavarig és anyáig az egészet fölszerelték és a helyükre tették – emlékszik vissza emlékirataiban Konstantin Grusevoj tábornok a Dnyepropetrovszki Terület evakuálásáról. Ám a költözködés nem ment mindenütt simán. A Belorusz SzSZK nyugati területein igencsak nehéz körülmények között ment végbe az evakuáció.

– A döntések kormányzati szinten születtek, amihez a döntéshozók a helyi szintről érkező információkat is figyelembe vették – emeli ki Szafranov. Pantyeleimon Ponomarenko, a Belorusz Kommunista Párt első titkára már 1941. június 23-án felhívta Joszif Sztálint és meggyőzte, hogy hagyja jóvá az evakuációt. Ez a döntés tette lehetővé a legfontosabb vállalatok elszállítását a köztársaság központi és keleti területeiről. – Ott, ahol a helyiek túlzott optimizmust mutattak, az evakuáció később kezdődött és nehezebben is ment folyt le – teszi hozzá Szafranov.

„A front folyamatosan romló helyzetében sokszor vált szükségessé az elszállításnak a legértékesebb és a műszaki szempontból legmodernebb vagyontárgyakra – szerszámgépek, gépi eszközök, szerkezetek – korlátozása”

– állapítja meg „A Nagy Honvédő Háború. 1941-1945.” címmel az orosz védelmi minisztérium kiadásában megjelent tanulmány. – A leningrádi Kirov-művek evakuációja gyakorlatilag kudarc volt, mivel a gyűrű még azelőtt bezárult, hogy valamennyi gépi berendezést elszállítottak volna – mondja Iszajev. A termelés így a cseljabinszki telephely gépeire alapozódott.

Egyes eszközök útközben elvesztek. Az ilyen dokumentálatlan szállítmányok számára evakuációs bázisokat hoztak létre. Ezekből a közfogyasztásra szánt árut a helyi kiskereskedelmi hálózatba, a katonai célú szállítmányt a hadi raktárakba továbbították, a gazdátlan eszközöket pedig, bizonyos szabályokban meghatározott módon a helyi végrehajtó szervek vehették át a területükön működő gyárak számára. Az ilyen esetek számának mérséklése érdekében külön vasúti menetrendet állapítottak meg.

– A termelési kapacitás egy része odaveszett – teszi hozzá ezt is Zaharcsenko. Leningrád, Ukrajna és a Baltikum gyárai, üzemei megszenvedték a gépek és berendezések leszerelését. A 180 repülőgép-ipari üzemből 125 például 1941 végén még működött. A többit bezárták, felszámolták vagy más üzemekkel egyesítették.

– Az evakuáció lebonyolítása alatt a gyárak a régi telephelyükön már nem dolgoztak, az új telephelyre viszont még nem érkeztek meg – magyarázza Muhin. Vasúti vagonokban a gyárak nem termeltek, és átszállításuk időtartamára a termelési-ellátási lánc is megszakadt. Az evakuált vállalatok gyakran nem tudták, honnan jutnak nyersanyaghoz, fűtőanyaghoz, alkatrészekhez és félkész termékekhez.

„1941 vége és 1942 eleje az ipari termelés hatalmas visszaesését hozta a Szovjetunióban. 1941 júniusához képest 1941 decemberére a hengerelt acéltermékek, a golyóscsapágy gyártás és a színesfém termékek gyártása nagyságrendekkel visszaesett”

Iszajev úgy véli, hogy az evakuáció felőli döntéseket az adott körülmények függvényében hozták meg. Például a leningrádi Kirov-művek áttelepülését először az Uralvagonzavod telephelyére tervezték, ám csak a repülőgép gyártó üzemet és végül Harkovból a harckocsi gyártást helyezték át erre a telephelyre. A szakember hangsúlyozza, hogy amikor ugyanazt az üzemet a Kercsi-szoros melletti Tmutarakanba evakuálták, az üzem „nem mozdult”. Például az SVT-40 típusú öntöltő puska gyártását Tulából Mednijbe, a gyakorlatban nem létező 621. számú telephelyre, a Színesfémügyi Népbiztosság dúsító üzeméhez helyezték át. – Következésképpen a puskagyártás bedőlt – ismeri el Iszajev.

Ne a szabad ég alá!

A történészek megjegyzik, hogy a gyárakat korábban már előkészített helyszínekre evakuálták. Olyan helyekre, ahol a háború előtt már épült gyár, vagy éppen azt éppen akkor bővítették. – Bár maga az evakuációs terv előzetesen nem volt kidolgozva, az ipari létesítmények elhelyezésének kezdettől fogva megvolt a maga logikája – állapítja meg Zaharcsenko.

„Mi több, a helyi üzemek profiljának kapcsolódni kellett az evakuált gyárakéhoz. Például a leningrádi és a harkovi harckocsi gyárakat Cseljabinszba, illetve Nyizsnij Tagilba helyezték át, ahol volt hasonló üzem, technológia, felszerelés és személyzet. Emellett ezeken a helyszíneken rendszerint volt fejlett szállítás és szociális intézmények”

A Lőszerügyi Népbiztosság 9. számú gyárát például Szibériába, a Krasznojarszki Papírgyárhoz evakuálták, amely ugyan a háború előtt még csak félkész állapotban volt, de a Krasznojarszki Hőerőmű már ellátta energiával. A kujbisevi repülőgépgyártó üzemek a Bezimanszkajai Hűerőműtől kaptak energiát. Ugyanez történt az uráli vállalatoknál is. – Innen az evakuáció gyorsasága, az evakuált vállalat egy hónapon belül már termelt is az új székhelyén – hívja fel a figyelmet Zaharcsenko.

Azonban nem volt mindig elegendő előkészített telephely, ezért az új vállalatokat megpróbálták elhelyezni bármilyen megfelelő helyen, közel a meglévőhöz. – Az 1941-es novoszibirszki területrendezési terv kiterjedt zöldterületek létesítéséről intézkedett, ám számos parképítésre kijelölt területről kiderült, hogy azt a nyugatról érkezett gyárak töltötték meg – mondja Szafranov.

„Az evakuáció általában két hullámban zajlott le. Az első 1942 januárjában fejeződött be, és az átköltöztetett vállalatok nagy részét még ugyanaz év elején üzembe helyezték. 1942 nyarán, náci Németország Volga-vidékre és Észak-Kaukázusra történt előre nyomulását követően azonban a szovjet kormány ismét evakuációs műveletekbe kezdett”

Szafronov megjegyzi, hogy a második hullám jelentősen kisebb mértékű volt mint az első. Ebben az időszakban a Rosszstat adatai szerint 150 nagyüzem és körülbelül 8 millió embert elszállítására került sor. „Az elvégzett munka gigantikus méretű volt” – Mihail Kalinyin, szovjet közéleti személyiség összegzi így az evakuáció eredményeit „A szovjet építés kérdései” című könyvében.

Gyárak és emberek

„Az ipar nem csak a megszállás elől megmentett gépeket, de mindenek előtt az embereket is jelentette. Több mint 20 millió ember is a mély hátországba költözött”

– Közülük számosan már korábban is ipari munkások voltak, mások csak most lettek azzá – emeli ki Zaharcsenko. A munkások 30-40 százalékát az üzemek felszerelésével együtt evakuálták. Ennek következményeként megőrizték a szovjet gazdaság fontos termelési és munkaerő potenciálját. A szakértő meggyőződése szerint ennek tudható be, hogy 1942 és 1945 között lehetővé vált a védelemhez szükséges eszközök előállításának növelése.

– Gyakran megtörtént, hogy a berendezés ment, az emberek pedig maradtak – teszi hozzá Iszajev. Ennek megfelelően a gyárat, ha a terület nem volt megszállás alatt, „helyreállították.” Sok munkást behívtak, mások önkéntesnek jelentkeztek. Ilyen háttér mellett asszonyok és gyerekek kerültek a gyárakba és az üzemekbe, egyedül 1941 második félévében 50 ezer háztartásbeli és 360 ezer fő 8-10 éves tanuló.

Gyakorlott munkások is oktatták a gyárakba újonnan érkezőket, és a vállalatvezetés képes volt kisebb csodákra. – Az újonnan érkezett munkások nagy tömegeit nevelték szakmaiságra, nagyjából a háború előtt ott dolgozó munkások többségének a szintjére emelve őket – állapítja meg Muhin. A háborús évek alatt 12 millió ember fejlesztette ilyen módon a szakképzettségét – írja Szafronov „A nagy szovjet gazdaság” című könyvében.

„Sok munkás több szakmához is értett, és több esetben is túlteljesítette a normát”

– Fogalmazhatunk a „tömegek hősies munkájáról” olyan ironikusan, amilyen ironikusan csak akarunk, de a háborús évek alatt a szovjet hátországban pontosan ez volt a legfontosabb termelési tényező – véli Muhin. Az emberek alultápláltak voltak, fűtetlen barakkokban éltek, új cipőre vagy ruhára nem volt lehetőségük, de tízezrek vettek részt a „kétszázas” és az „ezres” mozgalomban, rendszeresen túlteljesítve a normát, kétszeresen, de akár tízszeresen is – teszi hozzá a szakember.

„Az ipart háborús üzemmódra állították, a fogyasztási cikkek és a polgári célú termékek gyártását pedig jelentős mértékben csökkentették, a védelemhez szükséges termékek javára”

Zaharcsenko úgy gondolja, hogy a szovjet gazdaság háborús veszteségeit széleskörűen kompenzálták a termelés fokozásával. Például Nyizsnij Tagilban, az Uralvagonzavod műveket évi 42 ezer vasúti kocsi előállítására tervezték, de ebből alig 16 ezret állítottak elő, ugyanis a kapacitás tartalékát T-34-es tankok gyártására használták.

Szafronov azt is megjegyzi, hogy mindemellett a háborús években a Szovjetunió új termelési technológiákat is kidolgozott. Magnyitogorszkban például megtanulták, miképpen kell páncél lemezeket hengerelni nem erre a célra tervezett gépsoron, valamint azt is, hogy hogyan kell nagyolvasztó kemencékben ferrokrómot (króm és vas ötvözete) előállítani. A háború előtt főként polgári termékeket gyártó Uralmas elsajátította a harckocsitornyok öntését, majd a sajtolást. A mérnökök és a termelési dolgozók gigászi erőfeszítéseket tettek, hogy egyszerűsítsék a legfontosabb védelmi termékek gyártástechnológiáját – teszi hozzá Muhin.

„Ahol hiány volt a magasan képzett hegesztőkből, mint például a harckocsigyártásban, ott bevezették az automatikus hegesztést”

Bár a traktorokat és a mezőgazdasági gépeket lefoglalták a front céljaira, 1941. július 15-ig Ukrajna hat déli régiójában 959 ezer hektáron takarítottak be gabonát – kétszer annyit mint egy évvel korábban (415 ezer hektár). – A rossz mezőgazdasági gépellátottság ellenére is a német offenzíva fenyegetése alatt kétszer olyan gyorsan takarították be a gabonát, mint békeidőben – emeli ki Szafronov.

„1942 áprilisától 1944 áprilisáig a munka termelékenysége 40 százalékkal nőtt, a hadiipari termelésé a háború előtti, 1940-es szinthez képest pedig több mint a háromszorosára”

1943-ban, amikorra a gazdaság háborús termelésre való átállítása befejeződött, a Szovjetunió, kevesebb erőforrással kétszer annyi tankot, önjáró löveget, ágyút és aknavetőt állított elő mint az Európa jelentős részét megszállva tartó Németország.

1942 első negyedévében a szovjet repülőipar már nem csupán meghaladta a háború előtti eredményeit, de még az 1941-es év azonos időszakát – amikor kezdetét vette az ipar haditermelésre való átállítása, de az evakuáció negatív tendenciái még nem mutatkoztak – is túlszárnyalta.

Megváltoztatta és megmentette az országot

„Alekszander Tvardovszkij a poémáiban az Urált „Az állam tartó oszlopának, kenyéradójának és kovácsának” nevezi. A vállalatok üzembe helyezése és az erre épülő hadiipari bázis bővítése az ország keleti részét, az Urállal együtt, az ország fő arzenáljává tette, a termelés áthelyezése pedig alapvető változásokat hozott az Orosz Föderáció keleti területei, a Kazah SZSZK és a közép-ázsiai köztársaságok nemzetgazdasági szerkezetében – olvasható „A Nagy Honvédő Háború 1941-1945” című könyvben.

„Keleti területeink, szövetséges és autonóm köztársaságaink szó szerint ipari forradalmat éltek át”  – írja könyvében Kalinyin. Szafronov megállapítása szerint a háború előtt, 1940-ig az Orosz Föderáció állóeszköz befektetéseinek a fele az európai területre, 42 százalék pedig az Urálba, Szibériába, valamint a Távol-Keletre irányult. 1942-ben ez az arány 28 százalékra, illetve 72 százalékra módosult.

„Ugyanennek az évnek a márciusában a keleti régiók ipara annyi hadiipari célú terméket állított elő, mint amennyit a háborút megelőzően a Szovjetunió egész területén termeltek”

Az uráli ipar összes termék kibocsátása már 1942-ben 2,8 szerese volt az 1940. évinek, ezen belül a hadiipari termékeké több mint ötszöröse – olvasható a „Nagy Honvédő Háború szerény számai” (Непарадная статистика Великой Отечественной войны) címmel megjelent tanulmányban. Már 1941 negyedik negyedévében az Ural állította elő a szovjet öntöttvas termelés 62 százalékát, az acél körülbelül 50 százalékát, a hengerelt fém és réz több mint 50 százalékát, alumíniumból, magnéziumból, nikkelből, kobaltból az ország teljes szükségletét, a cink mintegy 50 százalékát és a vegyipari termelés nagy részét. Az Urálban olyan iparágak jelentek meg, mint az erőművi berendezések gyártása, a rádiótechnika, a golyóscsapágy, kábelek és gumiáru-féleségek előállítása, olvasható a Honvédelmi Minisztérium által készített összeállításban.

„Új termelőüzemek létesültek a Volga-vidéken is, kábelgyárak, távíró-berendezéseket, akkumulátorokat, csapágyakat, valamint gépjárművek és traktorok hűtőit előállító üzemek”

Nyugat-Szibériában kezdetét vette a szénfeldolgozó-gépgyártás, elektromos izzók, rádióállomások, vágószerszámok, villanymotorok és elektromos mérőkészülékek gyártása, Kazahsztánban és Közép-Ázsiában a hadiipari gépgyártás, a hajóépítés, a vasötvözetek és az ejtőernyők előállítása.

A teljes ipari termelés Nyugat-Szibériában 2,4, a hadiipari termékeké 27 szeresére, a Volga-vidéken 2,5 illetve 9 szeresére nőtt. Egészében véve 1944-ben az ország keleti régióinak teljes ipari termelése az 1940. évi 2,8 szeresére, ezen belül a hadiiparáé 6,6 szorosára nőtt.

A hadiipar részaránya ezekben a régiókban 1942 júniusára az 1941. júniusi 18,5 százalékról 76 százalékra nőtt. Össz-szövetségi szinten az iparon belül a legfontosabb ipari termékek termelése is növekedett: például a vasércé 28,7 százalékról 96,8 százalékra, a kokszé 24,5 százalékról 99,2 százalékkal nőtt.

– A vállalatok és a dolgozók evakuálása a győzelem szempontjából kulcsszerepet játszott a hadsereg szükséges mennyiségű lőszerrel, harci eszközökkel és más termékekkel való ellátásában – szögezi le Szafronov. –  Helyes döntés volt a harckocsi gyártásra összpontosítani, a T-34-es ideális volt a szovjet ipar számára – jegyzi meg Iszajev.  – A harckocsi páncélzatához szükséges fémet az 1930-as években előrelátó módon keleten épült Magnyitkában, a magnyitogorszki vaskohászati üzemben állították elő, amelyet sem a német tankok, sem a Luftwaffe repülői nem értek el. Azon kívül a harckocsiknak, mivel közvetlen irányzással lőttek, kevesebb lőporra volt szükségük.

„Zaharcsenko meg van győződve arról, hogy a vállalatok sikeres evakuációja nagymértékben kompenzálta a szovjet gazdaság veszteségeit, ami mindenekelőtt az ország védelme szempontból volt fontos”

A vállalatok és a dolgozók áttelepítése kulcsszerepet játszott a hadsereg megfelelő mennyiségű lőszerrel, hadfelszereléssel és más termékekkel való ellátásában. Ezzel egyetért Szafronov, aki hangsúlyozza, hogy ha nem sikerült volna evakuálni az embereket és az erőforrásokat, a Szovjetunió 1941-ben ugyan még kitartott volna, ám az azt követő négy évben már aligha tudott volna sikeresen harcolni.

(Hungarian translation: Törőcsik László© 2025)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com