Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal kedvenc íróját, a szovjet irodalmi kánonból érdemtelenül kimaradt Alekszandr Szerafimovicsot mutatja be, akinek művei a valóság kendőzetlen bemutatásával a klasszikus orosz próza hagyományait viszik tovább. Legismertebb regénye a Vasáradat, amelynek mozgalmas, expresszionista, az orosz nagyrealista irodalom hagyományait újító módon folytató stílusa megragadja a fantáziát.

A békétlen és lázongó vidék, ahonnan származott bőven adott tehetséget az orosz irodalomnak. Két nagy korszak gyermeke: pályája elején Lev Tolsztoj és Csehov még kortársai. Később – akarata ellenére – ikonikus szerzőjévé vált az úgynevezett szocialista realizmusnak. Amihez, ha legjobb alkotásait vesszük számba, igazából nem sok köze volt. Azon túl, hogy elkötelezett híve volt az új világnak és esküdt ellensége az Oroszhont megnyomorító cári rendszernek.

Ebben nem volt egyedül, követte az őt pályája elején elismeréssel fogadó Vlagyimir Korolenkót vagy Gleb Uszpenszkijt. Ő maga is számos kezdő, később klasszikussá nemesedett tehetséget indított támogató szóval és tettekkel az útjára, főként az Oktyabr folyóirat főszerkesztőjeként. Amely mellesleg a később szélsőséges nézetei miatt lassan elhaló Proletkultnak volt a zászlóshajója. Ez pedig meglehetősen távol állt a doni kozák sarj író habitusától.

„Ő másképp képzelte el a régi rend lebontását. Ezért is támogatta indulásakor Alekszej Tolsztojt, volt bátorsága Bunyin mellett kiállni. Mihail Solohovot ő fedezte fel és ösztönözte munkásságában”

Alekszandr Szerafimovics, kissé szürke polgári nevén Popov (1863-1949) gyermekkorát Lengyelországban töltötte, ahová az 1. kozák ezredet vezényelték, melynek édesapja pénztárosa volt. Apja korai halála nehéz helyzetbe hozta a családot. Alekszandr kenyérkereset után kellett, hogy nézzen. Édesanyja  mindent elkövet, hogy tanulhasson, és fia – bármi furcsa is – a peterburgi egyetemen fizika-matematika tanárnak készül.

„Sorsát meghatározó, hogy kapcsolatba kerül a Lenin bátyja, Alekszandr Uljanov vezette, a cár ellen később sikertelen merényletet végrehajtó marxista körrel”

Jutalmul évekre az arhangelszki kormányzóságba száműzik. Itt alaposan megismeri az északi zord vidék életét, elnyomott, az életben maradásért keményen megdolgozó parasztembereit. Ez meghatározó témája korai írásainak és marad biztos iránytű élete végéig.

Száműzetésben írja meg első novelláját. A Russzkije vedomosztyi folyóirat hozza le, melynek számait a cári rendőrség többször is elkobozta. 1900-től visszaköltözhetett szülőföldjére, majd 1902-ben Leonyid Andrejev meghívja Moszkvába, hogy dolgozzon újságjában a Kurír-ban. Ettől kezdve írói pályája szinte töretlenül ível felfelé. Tagja lesz a Szreda körnek, ahol a kor legjelesebb írói, Gorkij, Bunyin, Andrejev járnak össze, de csatlakoztak a körhöz az orosz művészet olyan nagyjai is, mint Appolinarij Vasznyecov, Iszak Levitan. A baloldali fiataloknak teret nyújtó Znanyije kiadó több kötetben adja közre novelláit, melyben az orosz élet megváltoztatása mellett emel szót. Az író üdvözli az 1905-ös forradalmat és drámai eseményeit több elbeszélésben örökíti meg.

„Nagy megtiszteltetés éri, <Homoksivatag> című kisregényét 1908-ban az orosz irodalom akkor még élő koronázatlan királya, Lev Tolsztoj is megdicséri. Anatolij Lunacsarszkij írásművészetének feszességét, mondatainak súlyát és rendkívüli kifejező erejét emeli ki”

Az igazi bemutatkozásra azonban még várni kell. Nem sokáig, 1912-ben megjelenik a „Város a sztyeppén”, melyben a sztyeppei vasútépítés történetébe burkolva nagy meggyőző erővel írja le, hogyan formálja át, gyúrja a maga ízlésére a mind nagyobb gazdasági hatalomra szert tevő kapitalizmus az orosz kisvárosok életét, változtatja meg hagyományait, emberteleníti el lakói magatartását, egymáshoz fűződő kapcsolatait. Jack London-i erővel és kendőzetlen nyersességgel mutatja be az életeken átgázoló új világot, a sztyeppén egyre másra domborulnak az iparosodás áldozatainak sírjai. Regénye a valóság kendőzetlen bemutatásával a klasszikus orosz próza hagyományait viszi tovább. Szerafimovics fájdalommal tapasztalja, hogy az új rend helyet adva látványos, ám a későbbiekben óhatatlanul forradalmakhoz vezető fejlődésnek elpusztítja a patriarchális paraszti életformát, annak emberi erényeit.

Ezután természetes, hogy Szerafimovics a háború kitörésekor nem áll be az ujjongók közé. Haditudósítóként szerzett élményeit novellákban és cikkekben teszi közzé, korántsem a korra jellemző patrióta hangnemben.

„Ugyancsak logikusan következik írói pályafutásából, hogy sok más írótársával együtt az októberi forradalom mellé áll”

1918-ben az Izvesztyija irodalmi rovatát vezeti, majd a Pravda tudósítójaként illetve a művelődésügyi népbiztosság munkatársaként rendre végigjárja a polgárháború frontjait. Találkozik katonákkal, ismeri a hadi eseményeket. Így elvetődik a Kaukázus partvidékére és Novorosszijszkba is. Ezekben az években érlelődik meg későbbi nagy művének, a „Vasáradat” megírásának a gondolata.

„Egyre csak hordoztam magamban az egyelőre csak homályosan kirajzolódó témát, az orosz parasztság részvételét a forradalomban. Kerestem azokat az eseményeket, ahol ez a legerőteljesebben és legteljesebben megmutatkozott…”

A történet hiteles, megfelel a valóságnak. Hanem az ábrázolás módja! Merőben új, szokatlanul magával ragadó az orosz irodalomban. 1918 kora őszén a Tamany félszigeten rekedt hadsereget a fehérek részéről a bekerítés és pusztulás fenyegeti. Parancsnokát, a szerencsétlenkedő Matvejevet kivégzik. A katonák irányítását egy világháborús veterán, Epifan Kovtyuh veszi át. A regény a hadsereg és a katonákat követő, a fehérek megtorlásától félő 25 ezres tömeg vonulását és megmenekülését írja le.

Szerafimovics regénye a forradalomról és polgárháborúról született műveknek azt a vonulatát követi, amelyik a hagyományokat széttörve újszerű eszközökkel mutatja be a harcot. Ide sorolható Furmanov „Csapajev”-je és Fagyejev „Tizenkilencen”-je is.

„A nagyszerű hősök mellett egy másik, legalább ilyen fontos szereplő is megjelenik – a tömeg. Szerafimovics ennek a tömegnek a helytállását, forradalmivá válását mutatja. Az ő hősei is katonák, de együtt, mint egy <sokszemű, sokszívű csodalény, a tömeg lüktet tízezrek szívének dobbanásában>”

A könyveknek megvan a maguk, gyakran tekervényes sorsa. A „Vasáradat” útja valós hősei életéhez hasonlóan nem egyszerűen alakult. Gondot okozott a regény kiadói pályafutásában azoknak a személye, akikről az író mintázta alakjait. A főszereplő Kozsuh vonásait Szerafimovics a polgárháború hősétől, Epifan Kovtyuhtól vette kölcsön. Kovtyuh a későbbiekben szép katonai karriert fut be, részt vesz a kronstadti lázadás elfojtásában, elvégzi a katonai akadémiát és a belorusz katonai körzet egyik vezetője lesz. Ő is könyvet ír a tamanyi hadműveletről, melyben nem szépirodalmi eszközökkel, hanem a maga kendőzetlenül egyszerű elbeszélő stílusában meséli el a hadjárat történetét.

Kovtyuhot elismerésre méltó katonai pályafutása és a regény által szerzett hírneve sem menti meg a tisztogatásoktól. Vagy éppen ez lett a veszte? 1937-ben letartóztatják és katonai összeesküvés hamis vádjával bíróság elé állítják. A szörnyű kínzások ellenére sem ismeri el bűnösségét, nem vall egyetlen bajtársa ellen sem. 1938. július 29-én még a tárgyalás napján nagy sietséggel kivégzik.

Hasonlóan tragikus életutat járt be Kovtyuh adjutánsa, Jakov Gladkih is (ő Prihogyko néven szerepel a regényben, mint komisszár. Nyolc év lágerbeli fogság után 1946-ban szabadul, de csak 10 évvel később rehabilitálják.

A könyvet először 1924-ben adják ki 5000 példányban. A szerző azt tervezte, hogy „Harc” címmel nagy eposszá bővíti ki, ám később meggondolja magát.

„Nem leszek a kegyetlenség szószólója”

– ezzel a sokatmondó megjegyzéssel tett le további tervéről. 1930-ig 300 ezer példányt nyomnak a könyvből. A hatodik, 1934-ben megjelent kiadásban még ott van Kovtyuh utószava, ám az 1935-ös kiadásból ez már hiányzik, ahogy Furmanov Kovtyuhról szóló könyvét is kivonják a forgalomból.

Másutt is megtörténik a komikus „deheroizálás”. A szmolenszki „Vasáradat” nevet viselő kultúrotthont „oroszlános” házra keresztelik át. Alekszej Tolsztoj polgárháborús nagyregényében Kovtyuh nevét kénytelen a Szerafimovics művéből ismert Kozsuhra változtatni. A regény eredeti szövege csak a szerző halála után három évtizeddel juthatott el ismét az olvasókhoz, míg  az 1938-ig kiadott könyvek csak a ’80-as évek végén kerültek vissza  a könyvtárakba.

Külön fejezetet érdemel a Vasáradat stílusa. Képzett, a modern hermeneutika és a szövegközpontú elemzés tételein nevelkedett esztéták alapos és mélyenszántó tanulmányokban elemezték Szerafimovics sajátos szó és mondatalkotó tehetségét. Külön kiemelték, milyen meglepően von össze egymástól eltérő, nehezen összekapcsolható jelzőket, s kölcsönöz ezzel merőben új tartalmat nekik.  Az író mestere – a szó közvetlen értelmében is – a szöveg színezésének, avatott kézzel alkalmazza a színeket természeti jelenségek, jelenetek, hősök jellemzésére. Expresszionista kifejezések erősítik stílusát: a tenger akár egy emberfeletti vadállat, tábortüzek sokasága, akár a csillagok az égen.

„Szerafimovics írásművészete mozgalmas, megragadja a fantáziát”

Szerafimovics elsőként lépett be az írók közül a bolsevik pártba, vállalt tisztségeket, lapot szerkesztett, tudósított a polgárháborúról. Sztálin hatalomra kerülése után azonban hátrább került az irodalmi ranglétrán, lejjebb az irodalmi hierarchiában kikerült a belső körökből. Annak ellenére, hogy az erőszakos kolhozosítást támogató  írásait „A  doni sztyeppéken” címmel adták ki.

Már hajlott korában sem tagadta meg a kozák őseitől örökölt elszántságát. A nagy honvédő háború nehéz időszakában, 1942 nyarán evakuálják a Don vidékéről, Uszty-Medvegyickajából. A település 1933-tól írói munkássága elismeréseként az író nevét viselte. A város alaposan megszenvedte a német megszállást, végigpusztították, de Szerafimovics házát nem bántották. Megmaradt könyvtára, bútora, nem vágták ki a kert fáit, sőt, még motorcsónakja is ott fogadta később a felszabadító csapatokat a kert végében, a folyóparton, a stéghez kikötve.

„A magyarázat meglepő, Hitler a déli hadjáratot sikerrel elindító Manstein tábornoknak, kedvenc hadvezérének szánta ajándékul a házat”

Az ajándékozásból nem lett semmi. Szerafimovics nyolcvanévesen felügyeskedi magát egy a frontra irányított írói delegáció teherautójára. Báránybőr kozák bundában, fehér bajszával és ráncok árkolta arcával sokat tapasztalt hadfinak tűnt ki a fiatalabb írói nemzedék képviselői között. Frontbéli élményeit több elbeszélésben örökítette meg.

Szerafimovicsot az orosz nagyrealista irodalom hagyományait újító módon folytató íróként tiszteljük, könyveit ma is olvassák, regényéből film is készült.