„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Szumarokov a kor szellemét követve a felvilágosodás híve volt”
Forrás:Wikipédia/Anton Losenko festménye
Elsőnek lenni nem könnyű. Semmiben sem, de irodalomban kiváltképp. Főként, ha nincsenek nagy elődök, ha Neked kell mindent kitalálnod. Mert bár jártak már előtted, azokra nem igazán támaszkodhatsz.
„Induljunk egy kis időutazásra. A történet Shakespeare (1564-1616) halála után 100 évvel kezdődik. A kontinenstől elkülönült szigetországban a nagy angol már meghódította a színházba járók szívét. És később mindenkiét. Ám a messzi Oroszhonban még alig ismerik. Majd az említi először, akiről szólni fogunk”
Pergessük tovább a kalendáriumot. Három és fél évszázad eltelt azóta, hogy a pestisjárvány elől vidéki kastélyukba menekült előkelőségek egymás szórakoztatására elmesélték pikáns történeteiket, amelyeket egy jó tollú olasz, a világirodalom első nagy novellistája, Boccaccio (1313-1375) jegyzett le. Nem csak épülésül, de mintául és sok esetben alapanyagul szolgálva a hálás utókornak. Oroszhonban még bő fél évezred kell, hogy olvashassák fordításban. A hányatott sorsú költőt és csirkefogót, Villont (1431-1463) halála után négy és fél évszázaddal ismerik meg az oroszul tudók.
„Azért kellett a kis számjáték, hogy megértsük, mekkora késést hozott be az, akiről az utókor oly méltatlanul elfeledkezett. Aki nélkül ma az orosz irodalom nem lenne az, ami. Aki után még így is közel egy emberöltőt kell várni, hogy jelentkezzen az első, igazi óriás, Puskin, aki majd megújítja az orosz nyelvet, s az orosz irodalom része lesz a világirodalom gazdag kincsesházának”
Alekszandr Szumarokov (1717-1777) volt az első hivatásos orosz író, mai szóval élve az első profi irodalmár (lapalapító és szerkesztő, könyvkiadó) egy olyan korban, amikor hazája éppen csak magára talált, felemelkedett a tespedtségből. Amikor egy langaléta sihederből nagy államférfivá nőtt uralkodó, I. Péter „ablakot vágott”, hogy friss levegő áradjon be a bojárok áporodott szagú világába Európa felől.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Napjainkban a nagyközönség számára csupán egy rövid videó összeállítás idézi fel az írót.
Igaz, Szumarokov azért nem volt teljesen egyedül. Ott élt és alkotott mellette a nagy polihisztor Lomonoszov, aki tudománytól művészetig mindenben tudott újat, érdemlegeset alkotni. Ám abban, amiben Szumarokov mesterkedett, nem az övé a pálma. Miközben az első, az úttörő vetélytárs pályáját nehezítette alkalmazkodni képtelen, tüskés természete, konfliktusai és összeütközései kortársaival és az uralkodóval.
„Pedig Szumarokov előkelő famíliából érkezett. Derekasan szolgáló nagyapját Nagy Péter kitüntette, apja ezredesig vitte a katonai szamárlétrán”
A húsz esztendős Alekszandr családjában másfélezernél is több izmos jobbágy kéz biztosította a jólétet. Az akkoriban még az orosz birodalomhoz tartozó Finnországban szolgálatot teljesítő apa hazatér a Néva partján rohamléptekkel épülő új fővárosba, és kiváló neveltetést biztosít fiának. Beíratja az első kadétiskolába, melynek a korabeli reglama szerint az volt a célja, hogy nyugati típusú lovaggá nevelje az orosz földbirtokosokat. Így a nebulókat a tudományok mellett nem csak a társasági életben elmaradhatatlanul fontos táncokra tanították meg, de szónoklatra is. És amikor Nagy Péter lánya, Jelizaveta (1741-1762) lépett a trónra, a korábbi német kulturális befolyást a francia váltotta fel, a holland hajóépítő dokkok világa helyett a versailles-i pompa lett a minta.
A kadéti skolában, bármilyen különösnek tűnhet, volt irodalmi és színjátszó kör. Gazdag könyvtár állt a tanulók rendelkezésére, amelyben megtalálhatták a külföldi lapokat és a könyvújdonságokat.
„Szumarokov élen járt a tudományok elsajátításában s megtanult németül és franciául. Közben nem mellesleg megpróbálkozik az irodalommal, amellyel életét véglegesen eljegyzi”
Amikor 23 évesen elvégzi az iskolát, már az új, szillabisztikus verselésben ír éltető ódát az uralkodónőhöz. Később hivatali karrierjén nagyot lendített, hogy nőül vette a későbbi cárnő, Nagy Katalin öltöztetőnőjét.
Az iskolából kikerülve a befolyásos altábornagyot, Alekszandr Razumovszkijt szolgálja, majd állami hivatalokat tölt be. Aztán 38 évesen már ezredes, négy év múlva brigadéros. 1756 szilvesztere előtt ő lesz az első oroszhoni színház igazgatója. Igaz, színházak voltak már korábban is, az arisztokraták fenntartottak házi teátrumokat, ám azokban nem hivatásos, hanem tehetséges, színészetre kitanított jobbágyok játszottak. Szumarokov igazi, professzionális színházat hozott létre és irányított. És maga is írt színműveket, az általa megismert nagy franciák, Corneille, Racine és Voltaire klasszicista stílusában. Azonban nála a szenvedély nem kap hangsúlyt, ő elsősorban a jó és rossz küzdelmét emeli ki, meglehetősen tézisszerűen.
„Érdeme viszont, hogy ő volt az első, aki Shakespeare-t bevitte az irodalmi köztudatba”
Még drámát is ír a nagy angol motívumai alapján „Hamlet” címmel, amit sokan fordításnak tartanak. A korabeli klasszicista írók ízlésvilágát követve Szumarokov velős arcátlansággal így értékelte nagyhírű elődjét: „A tragédiaíró Shakespeare, akiben szerfölött sok a nagyon rossz és a rendkívül jó”. A darab hat kiadást megért, és éveken át játszották, 1762 után azonban levették a műsorról. Érthető miért, hiszen ekkor került palotaforradalommal trónra Nagy Katalin, a darab témája és üzenete, a királygyilkosság pedig rímelt az udvarban történtekkel.
Szumarokov „Hamlet”-jének értékelése később sem volt egyértelmű. Puskin a „legszerencsétlenebb utánzóként” jellemezte szerzőjét, aki szerinte Racine-t másolva udvari színjátékot fabrikált Shakespeare tragédiájából, és a későbbiekben több maró anekdotát ad közre drámaíró elődjéről.
A szerző szerencsére ezt nem érhette meg. Talán, ha tud róla, nem írja oly szorgalmasan darabjait, vígjátékait, melyek alig élték túl szerzőjüket. Tragédiáját, „A trónbitorló”-t a maga korában nagyra tartották, de végül nem állta ki az idő próbáját.
Szumarokov nem elégedett meg a színházzal, aktív munkatársa a „Havi tanulmányok” című akadémiai kiadványnak, majd 1759-ben kiadja és szinte egyetlen szerzőként teleírja az első orosz, erkölcsnevelő-szatirikus irodalmi folyóiratot, a „Dolgos méhecské”-t. Ám hamarosan összeütközésbe kerül Lomonoszovval, aki nyilvánosan kifogásolta akadémiai tagságát, jóllehet a megbírált konkurenst a lipcsei szabad művészetek akadémiája már tagjai közé fogadta.
„Szumarokov a kor szellemét követve a felvilágosodás híve volt”
Elfogadta az értelem primátusát, azt vallotta, hogy születésénél fogva minden ember egyenlő, s csupán szellemi képességei emelik ki a nagy tömegből. Mint költő szigorúan klasszicista formákban alkotott. Legfőbb témája az érzések és a kötelesség összeütközése volt. Ő az első, aki a szerelmet bevitte a mívesebb orosz poézisbe. Ezek a versei nemzedékeken át sorvezetőként szolgáltak a gáláns udvarláshoz. Otthonossá tette az orosz irodalomban a románcot, mely azután évszázadokon át kedvelt és meghatározó műfaja lett még a népköltésben is a szerelmi lírának. Művelte az epigramma, ecloga műfaját és alkotott stancákban. Legnépszerűbbek mégis La Fontaine-t követő, jelleméhez illően epésen szókimondó állatmeséi, melyekben az emberi gyarlóságokat figurázta ki: az önkényt, a műveletlenséget, úrhatnámságot. Mintegy 380 meséjét halála után 6 kötetben adták közre.
„Nagy Katalin alatt az író még nagyobb kegyben részesül. Államtanácsos lesz, a kincstár kifizeti összes adósságát, s jogot kap rá, hogy államköltségen jelentesse meg műveit”
1763-ban tevékenyen közreműködik a cárnő koronázása alkalmából tartott „Diadalmas Minerva” álarcosbál megrendezésében, s részint ennek is köszönhetően megkapja a szellemi élet, a hadviselés, valamint az udvari szolgálat kiválóságai számára alapított Szent Anna rendet. Címzetes udvari tanácsos lesz, s ezzel eléri hivatali karrierje csúcsát. Ám ekkor egyre jobban előtűnnek jellemének pályafutását megnehezítő korlátjai. Kellemetlenkedő, társaságban szúrós beszélgetőpartner, amit iróniája és túlzott önbizalma csak még jobban felerősít, dührohamai gyakran a tettlegességig fajulnak.
„Az 1760-as évektől életében botrány botrányt követ. Előkelő felesége, miután állami hivatalát odahagyja, hogy csak a literatúrának éljen, nem követi az urát. Válása után elveszi kocsisa lányát”
Tőle született gyermekei a cárnő közbenjárására ugyan megkapják a nemesi címet, ám az őt addig istenítő arisztokrata társaság válaszul kiközösíti. Közben a családon belül támadnak anyagi, örökösödési gondjai. Alkotói tervei sem úgy valósulnak meg, ahogy szeretné, színdarabjai bemutatóival is problémák adódnak. Mint szerző, meglehetősen zsarnoki módon viselkedik. Ragaszkodik hozzá, hogy ő rendezze darabjait, s nincs ínyére a közönség „nem illő” viselkedése sem. Vitáiban a kor egyik jeles és befolyásos személyisége, a Puskin zsenialitását felfedező, és őt már ifjúként igen nagyra tartó Gavriil Gyerzsavin is ellene fordul. Állandó konfliktusai megoldásában nem segíti, csupán lelki támaszt nyújt Voltaire diplomatikusan bíztató válasza panaszkodó levelére. Közben művei kiadását nehezíti egyre erősödő hipochondriája, eszelős halálfélelme. Adósságai miatt elveszíti házát, ráadásul meghal második asszonya. Hogy magányát oldja, gyorsan elveszi annak unokahúgát, ám ez sem segít, végül magára hagyva, otthontalanul, alkoholizmusba fulladva, szinte elfeledve hal meg.
„Halálát ugyan közli a hivatalos „Moszkovszkije Vedomosztyi”, ám nekrológot csak egy évvel később adnak ki róla. Temetésén az annak költségét nagy nehezen összeadó moszkvai színészek vesznek csak részt. Sírjára nem kerül fejfa, így a XIX. század elején már nem tudják, hová temették. Csak 1951-ben állítanak neki sírkövet”
Szumarokov átélte és megszenvedte az úttörők minden nehézségét, amit csak súlyosbítottak emberi gyarlóságai. Műveire jószerével ma már többnyire csak az irodalomtörténészek emlékeznek. Mégis mindaz, ami izgalmas, ám szerencsétlenül alakult életútja után az orosz irodalomban történt, kapcsolódik nevéhez, küzdelmes élete megérdemli, hogy fejet hajtsunk emléke előtt.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Rác Gábor says:
Ismét egy olyan életútról olvashattam (örömmel), amelyet eddig nem ismertem. Érdekes bizonyos párhuzamosság a magyar irodalom területét nézve (bár kétségtelen, hogy Szumarokov hátrányosabb helyzetben volt, mint pl. Bessenyei György és testőrtársai (Báróczi, stb.). Ők is a felvilágosodott Mária Terézia jóvoltából kezdhették azt az úttörő munkát, mint Szumarokov. Az ő nyomukon jelenik meg Csokonai, majd a nyelvújítók: Mészáros Ignác, Ráday Gedeon, Batsányi János. A már említett párhuzamosság azonban úgy vélem nem véletlen, hiszen mindkét országban azonos volt a szellemi elmaradottság mértéke…
Földeák Iván says:
Kedves Gábor!
Amit írt, azzal egyetértek, még a felvilágosult uralkodók között kimutatott párhuzammal is. A „szellemi elmaradottság” kifejezést kissé erősnek tartom. Ne feledje, az Orosz birodalom és társadalma teljesen más, az európaitól eltérő kulturális közegben létezett, összemérésük kvantitatív alapon meglehetősen bizonytalan és vitatható. Tény, hogy I. Péter volt a történelmi fordulat és Puskin a világirodalmi. Én Kazinczyt közelebbinek érzem Szumarokovhoz, noha a „testőríró státusz” létezett Nagy Katalin és elődei korában, csak éppen más néven, más intézményi háttérrel. Egyébként a későbbiekben a cári adminisztráció ügyelt rá, hogy legyenek kiművelt fők és ebben bizonyos és elég gyakori esetekben eltekintett a származási különbségektől. Ezt is érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, anélkül, hogy mentegetnénk az önkényuralmi rendszer korhadtságát és elavult voltát.