„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

Amikor reménykedve várta Szerbia a telet

2021. máj. 25.
Stier Gábor

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Ezúttal egy belgrádi és újvidéki riportot elevenítünk fel az 1990-es évek végéről, amelyben a tudósító tíz év után a készülődő rendszerváltás izgalmát és keserveit élte újra a szerb fővárosban. Múltidéző 1999 egyre forrósodó nyaráról, amikor Szerbia félve és reménykedve várta a telet.

„Milosevics ugyanis nem ember. Ő a módszer, a rendszer. Egyáltalán nem nacionalista. A bürokratikus kafkaizmus fő képviselője” #moszkvater

„Milosevics ugyanis nem ember. Ő a módszer, a rendszer. Egyáltalán nem nacionalista. A bürokratikus kafkaizmus fő képviselője”
Fotó:EUROPRESS/PATRICK HERTZOG/AFP

Szerencsésnek mondhatja magát a tudósító, hiszen tíz év után ismét átélheti egy rendszerváltás történelmi izgalmát, s keserveit. Mégsem boldog, hiszen ami neki szerencse, az egy népnek tragédia. Még ha az még most sem fogja fel mindezt annak teljes valójában. Szerbiában mindenesetre érezhető egyfajta belső feszültség, pezsgés. A Balkán expressz tízévi eszeveszett, felzászlózott, fegyverdurrogástól, vad vérzivataroktól kísért büszke hátramenet után megindult Európa felé. Már recsegnek a rendszer eresztékei, s a nacionalista kábulatból ébredező ellenzék igyekszik felkapaszkodni az utolsó járatra. Meddig kell még várni a hajnalra? Vérrel vagy békésen köszönt be? Milyen is a mai rendszer, s kik jönnek Milosevicsék után? Hogyan tovább, Szerbia?

Ölébe ülteti Milosevics az unokáját, és megkérdezi tőle:
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Elnök – feleli a gyerek.
Milosevics erre összeráncolja
a homlokát, és megkérdi:
– Hát akkor mit fog csinálni a nagytata?

A viccet Szerbia-szerte mesélik manapság, de valljuk be, ez igazán csak másoknak nevetséges. Jugoszláviában ugyanis egyáltalán nem derűs a helyzet.

„Az emberek ennek ellenére mosolyognak, s ez a rendszer bomlásának egyik legbiztosabb jele”

A tíz évvel ezelőtti Fidesz-irodák hangulatát idézi az ellenzéki Vajdasági Szociáldemokrata Liga újvidéki székhelye. Kicsit lepattant, avantgárd, tele fiatalokkal, mosolygós lányokkal. A „főnök”, Nenad Csanak szobája dugig olyan festményekkel, amelyeken a művész a fiatal pártvezető arcát állította a híres diktátorok – Napóleon, Hitler, Sztálin, Lenin s természetesen Tito és Milosevics – legendássá vált pózába, mondván, a diktátorok mindig akkor buknak meg, ha nevetségessé teszik őket. Jelen esetben kikacagtatják a formát, s látjuk, hogy mennyire nyomorúságos mindaz, ami marad.

– Jugoszlávia problémája azonban nem a klasszikus diktatúráké! – figyelmeztet Csanak, aki közben hol gitározik, hol pedig cigarettát sodor. – Tulajdonképpen szellemekkel vívott harcról beszélhetünk.

„Milosevics ugyanis nem ember. Ő a módszer, a rendszer. Egyáltalán nem nacionalista. A bürokratikus kafkaizmus fő képviselője”

Akiket itt lát, azok ugyanis mind személyiségek voltak – mutat a festményekre. – Ezzel szemben Milosevicset nem lehet megfogni. Nincs olyan ablaka, amely alatt tüntethetnénk, olyan irodája, amelyet körülvehetnénk. Még csak olyan álláspontja sincs, amivel vitatkozhatnánk. Nincsen ideológiája, ami ellen lázadhatnánk – tárja szét a karját. – Neki csak a hatalom számít! Ez azonban olyan hatalom, amelyet nem intézményeken keresztül irányítanak. A dolgok egyszerűen megtörténnek, és soha nem tudjuk megállapítani, ki kinek és mikor adott parancsot – szív nagyot a cigarettából. – Ezek a marionett figurák mindig mint fontos személyiségek jelennek meg, a bábost azonban soha nem látjuk – vázolja a rendszerváltás nehézségeit Csanak.

„Ha egy rendszer annyira azonosul a nemzettel, az állammal, mint nálunk, még nehezebben jellemezhető”

– veti fel már a manapság legmarkánsabb ellenzéki lap, a Danas szerkesztőségében Radomir Licsina szerkesztőségvezető. – Nem monarchia, nem abszolutista, nem nacionalista diktatúra. Azt mondhatnám Milosevics helyében, „az állam én vagyok”.

Mintha csak az ő szavaikat folytatnák alkalmi beszélgetőpartnereim a nyári teraszokon. Egymást érik a viccek, s a legendás történetek. A Vajdaságban például az elnök mellett magát a nagyszerb eszmét, az ország fogyását, félelmeiket karikírozza például ki egy, még a háború idejéből származó anekdota – tegyük azért hozzá – meglehetősen kesernyésen.

Milosevics kifogja az aranyhalat, s az azonnal felajánlja, hogy teljesíti három kívánságát.
– A kívánságaim mind teljesültek – válaszolja erre az elnök -, lenne viszont három kérdésem.
– Ám legyen – mondja az aranyhal.
– Hatalmon maradok-e? – szól az első.
– Igen.
– Megnyerem-e a háborút?
– Igen.
– S mennyi lesz a nyár végén Újvidéken a paradicsom?
– Százhúsz forint.

„Aztán Milosevics eltűnéseiről szólnak a legendás, sokszor mesés történetek”

– Amikor a tévében megjelent, az mind montázs! Tavalyi felvételek voltak – avat be a titkokba egy albán.
– Biztosan tudom, mert egy ismerősöm a katonai kórházban dolgozik, hogy a bombázások alatt kétszer lebénult, rohamot kapott – mesélik Belgrádban, aminek a valóságtartalma feltehetően az, hogy Milosevics már tíz éve cukorbeteg, s mint ilyen, a stresszhelyzeteket bizonyára nehezebben bírja. Az meg már nem is szám, hogy az elnök minden éjjel máshol alszik.

A rendszer azonban még áll.

– A rendszerváltás Szerbiában szinte lehetetlen – mondja Milovan Jankovics, a Danas belpolitikai rovatvezetője -, mivel itt nincs is rendszer. Az ugyanis semmilyen kritériumok szerint sem táblázható be. Az okok a múltban gyökereznek. Az előző rendszer ugyanis nem készítette elő az országot az átalakulásra – folytatja. – Tito után sem beszélhetünk többpárti rendszerről. Az nem különböző eszmékből, hanem nemzeti pártstruktúrákból állt össze. A köztársaságok szerint megoszló kommunista pártok a maguk módján érvényesítették partikuláris érdekeiket.

„A lényeg azonban, hogy a pártvezérek közül Milosevics látta be a legkésőbb, hogy megszűnt az a bipoláris világ, amelyet Tito oly ügyesen kihasznált. A többiek a megfelelő oldalt választották, a Nyugathoz fordultak, s közben ügyesen átöltöztek”

Az egyetlen Izetbegovic kivételével ugyanis az összes későbbi térségbeli vezető – Kucan, Drnovsek, Tudjman, Gligorov s Djukanovics is – kommunista volt – emlékeztet Jankovics. – Az azért túlzás, hogy elkerülhetetlen volt a végkifejlet, a szétesés, de valójában egyiküknek sem volt egy erős, széles államvíziója. Egyedül Ante Markovicsnak lett volna ilyen képe, de neki a Nyugat nem adott esélyt. Illetve csak akkor, mikor már hullott szét az ország – figyelmeztet az újságíró.

A közép-európai és a jugoszláv történelmi fejlődés másságára, s az ebből fakadó különbségekre hívja fel a figyelmet ismét csak Nenad Csanak.

– Minket nem szállt meg a Szovjetunió, ezáltal nem is fejlődhetett ki olyan rendszer, mint ott. A megszállás viszont felerősítette az ellenzék szerepét is, súlyuk sokkal nagyobb volt, mint nálunk, ahol ez a folyamat jóval csavarosabb. Annál is inkább, mert Szerbia egyes régióiban mélyen gyökerezik a nagyszerb eszme. S ez volt az alapvető oka, hogy oly felfűtött lett a hangulat.

„A szerb nacionalisták ugyanis Jugoszláviát egy nagyobb Szerbiának tekintették. Nem véletlen ebben a közegben, hogy a jugoszláviai másként gondolkodók inkább nacionalisták voltak, mint demokraták”

Az akkori szerb disszidensek, mint például Csoszics, mind Milosevics mellett állnak ma – véli Csanak.
A megállapítást legfeljebb annyiban pontosíthatnánk, hogy a szerb politikai erők ma alapvetően nacionalista kábulatban élnek, az ellenzék most ébredezik ebből. Az alternatívaként fellépők többsége ezen kívül valamiféle reformer, szociáldemokrata árnyalattal különbözik a csekély számú liberálisabbtól, s a legjelentősebb, a nemzeti jobboldali Szerb Megújhodási Mozgalomtól.

Idős férfi áll házának golyók lyuggatta kapujában 1991. november 29-én Vukováron

Idős férfi áll házának golyók lyuggatta kapujában 1991. november 29-én Vukováron Fotó:EUROPRESS/AFP/VINCENT AMALVY

Sok mindenki felelős azért, hogy Szerbia tíz év alatt a térség gazdag, sok tekintetben követendő államából kitaszítottá, elszegényedetté, elrettentő példává vált. Ez a felelősség azonban nem korlátozódik kizárólag Szerbiára.

„Errefelé szinte mindenki egyetért azzal, hogy a Nyugat lelkiismerete sem lehet nyugodt, mivel az utolsó időkig legitimizálta Milosevicset, s elnézte neki a bűneit”

A térség stabilitásának biztosítékaként tekintettek rá, ezért hagyták a korai támadásait, például Koszovó és a Vajdaság autonómiája ellen, behunyták a szemüket, amikor emberei Tudjman munkatársaival már Bosznia felosztásának térképeit rajzolgatták, miközben Vukovár égett. Sok év, halottak ezrei, menekültek milliói kellettek ahhoz, hogy Szerbiában és külföldön mindenki felfogja, mindennek az okozója Milosevics. S valahol érthető is, hogy ezután Szerbia milyen nehezen emeli föl a fejét. Azért mégiscsak ébredezik. Jelzik ezt nemcsak a tüntetések, de a hatalom mind kétségbeesettebb átmentési kísérletei is.

– Egyfajta kollektív katarzis kellene – bólint az igazi önvizsgálatot hiányoló felvetésre Radomir Licsina. – No de nem valami kollektív bűntudat – figyelmeztet rögtön. – Komoly erőfeszítéseket kellene ellenben tenni, hogy a bűnösöket megnevezzék, megbüntessék. S ennek itt, nem pedig Hágában kellene megtörténnie. Mindez megtisztulást válthatna ki a társadalomban is – emeli fel sokatmondóan az ujját az újságíró.

„Ezt a folyamatot erősíthetné – vélik sokan -, ha az ellenzék szintén nem sározta volna be magát az elmúlt évek során”

A két legismertebb vezető jellemzően hosszú és kacskaringós utat járt be. „Farkas a szőrét váltja, de a természetét nem!” – mondják nem is olyan viccesen Vuk Draskovicsról (keresztneve, Vuk farkast jelent), aki prófétai küldetéstudattal járkál a politikai színtéren, kitűnően ismerve a szerbek bajban romantikába menekülő lelkét. Nem felejtik el neki azonban, hogy vad nacionalistaként kezdte, legendásan kijelentve, hogy „minden szandzsáki kezét levágja, amely még egyszer felemelkedik az elszakadásért”.

De a Nyugat nyelvét kitűnően értő Zorán Djindjicsről is tudja mindenki, hogy a boszniai háború idején együtt sütött ökröt Paléban a háborús bűnös Karadzsiccsal. Egymást is ferde szemmel, bizalmatlanul nézik, mert mindketten kacérkodtak vagy lepaktáltak az ellenfelei megosztásához kitűnően értő Miloseviccsel.

„Nincs tiszta ember”

– csattan fel a demokraták egy fiatal radikális híve. – Itt van a „mi tiszta emberünk”, Vuk Obradovics. Erőszakkal soroztak be Horvátországba, mikor ő a hadsereg szóvivője volt. Igaz, lemondott, de nem hiszem, hogy ő jelentené a jövőt – kesereg. – Most azonban nincs jogunk szektáskodni, mert azzal csak Milosevicset segítjük. Vagy vegyük például Draskovicsot – folytatja. – Úgy ellenzéki, ahogy én Schwarzenegger. Persze így van ám ez a most jó kisfiúnak tartott Montenegróban is, ahol a nagy Nyugat-barát Djukanovics is Milosevics segítségével jutott oda, ahova jutott! De a szerbiai hatalomban még ilyen sincs – legyint lemondóan.

– A szerb ellenzék gyengéje, hogy széthúzó, s vezetőik nem tudják legyőzni ambícióikat – mondja az ellenzéki Danas publicistája, Radomir Licsina. – Persze, nemcsak ezért nem tud igazán mozgósítani – teszi hozzá.

„A Nyugat tíz éve nem tett semmit, hogy támogassa őket. Inkább Milosevicsre tettek, míg őket legfeljebb a követségek harmad-negyedrangú diplomatái fogadták”

Még a sétálások folytatásáról is lebeszélték őket! Most sem fogják még igazán fel, hogy ez a rendszer milyen manipulátor. Több segítség kellene! – panaszkodik.

A lehetséges forgatókönyvekről megoszlanak a vélemények. A többségükben ellenzéki belgrádiak látszólag nyugodtak, de a legrosszabbakra is felkészülve elszántak. Készülnek az augusztus 19-i nagy tüntetésre. A legoptimistábbak nem zárják ki azt sem, hogy Ceausescuékhoz hasonlóan Milosevicsék is megrémülnek, s a rendszer megroppanásakor hirtelen elhagyják az országot. A realistábbak ebben nem bíznak. Szerintük az elnök a végsőkig kitart, hiszen nehezen megingatható bástyái – a katonai felső vezetés, de a rendőrségnél már inkább csak az elitalakulatok – a tíz év alatt a holdudvarában a háborúkból, a belterjes privatizációkból meggazdagodottak.

– Ha Belgrádban elkezdődik, nincs mire várni. Nincs esély arra, hogy hónapokig tartson! Vagy összeomlik hirtelen, vagy borzalmas események veszik kezdetüket – véli Csanak. – A polgárháborúban nem hiszek – teszi hozzá -, mert nem adottak a szemben álló felek. Lehetséges ellenben a megtorlás.

„Az utca embere mindenesetre nem tudja, féljen a komoly tüntetésektől vagy reménykedjen. Úgy vélik, Milosevics nem fog lövetni, annál okosabb. Az csak felgyorsítaná a bukását, így inkább kifárasztásra játszik”

Ennek valóban vannak mind láthatóbb jelei. A polgárháborúval való riogatással, valamint az ellenzéki alternatíva masszív lejáratásával arra játszik, hogy a háború keltette apátia tovább mélyüljön, az emberek ne mozduljanak, s veszítsék el a változásokba vetett hitüket. Ezzel párhuzamosan olyan trükköket vetnek be, mint például a rendszer kormányátalakítással is jelzett belső megreformálásának látszata. Szintén ezt a célt szolgálják a munkamegosztás jegyében az elnök feleségének, Mira Markovics pártjának, a Jugoszláv Egyesült Baloldalnak az utcákon megjelent óriásplakátjai, amelyek „reformot és megújulást” hirdetnek.

„Kezükre játszik, hogy vannak olyan erők, amelyek a békés átmenet érdekében akár azt is elképzelhetőnek tartanák, hogy Milosevicset lemondásáért cserében nyugodtan hagynák”

– Csak az biztos, hogy nem lehet tudni, mire szánja el magát a rendszer. Stratégiája ugyanis nincs, csak a hatalom megtartására irányuló, naponta ehhez alakított taktikája – véli Milovan Jankovics ellenzéki újságíró. – Nem szabad elfelejteni – figyelmeztet -, hogy a Nyugat egyes ellenzéki kedvenceinek a befolyása még kicsi, s sokszor egyáltalán nem kellemes erkölcsi szempontból az átlagemberek jó részének, így azoknak könnyebb elfogadni Milosevics vagy Seselj leegyszerűsített magyarázatait. Az egyetlen bátorító jel – véli -, hogy a tiltakozás spontán alakult ki Dél- Szerbiában, Milosevics legbiztosabbnak számító hátországában.

– A szerb anyáktól elvehetsz mindent, ételt, italt, csak a gyerekét ne bántsd! – magyarázza egyik ismerősöm. – Milosevics pedig Belgrádtól félve inkább innen sorozott be Koszovóba katonákat. S hát túlságosan sokan nem jöttek haza. Most már az ő szüleik is az ellenzék táborát erősítik a nem véletlenül mindennap tüntető Valjevóban, Leskovácon. Ebből is látszik, egyre nehezebb ma már Milosevicsnek jót húzni.

„A növekvő nemzetközi nyomás mellett az ellenzék segítségére siethet az oly félve várt tél. Ugyanis míg az ország gazdasági rendszere az összeomlás előtt áll, addig a távfűtés már sok helyen túl van ezen, romokban hever”

A háború idején megrongálódott, használhatatlanná vált, mert például sok dél-szerbiai városban tartályokba rejtették a benzint. Ahol pedig a rendszer ép, ott nem lesz mivel fűteni, hiszen az energiagondok már most feszítőek. A fázó, elégedetlen emberek pedig hamar az utcára mennek, hogy végképp felforrósítsák a közhangulatot is.

MEGOSZTÁS

Stier Gábor
1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.

Hozzászólások kikapcsolva

    KAPCSOLODÓ CIKKEK

    LEGUTÓBBI CIKKEK

    CÍMKÉK