A nagy honvédő háború… Honlapunk II. világháborúról szóló sorozatában a Vörös Hadsereg gyengéd női névre hallgató legendás, egyben az egyik legrettegettebb fegyverét mutatjuk be, amely nagymértékben meghatározta a II. világháború kimenetelét, egyben a győzelem szimbólumává is vált. A háború végéig mintegy 12 millió rakétát lőttek ki a „Katyusák”.

Vélhetően azok, akik otthonosan mozognak a II. világháború történetében, azonnal rávágják a választ arra a kérdésre, hogy a Vörös Hadsereg legendás és félelmetes fegyvere, a Katyusa vajon honnan kapta a nevét. Magát a rakéta-sorozatvetőt a szovjet katonák nevezték el, mégpedig arról az orosz lányról, akinek a kedvese a fronton harcol, távol a szerelmétől. Magát a hadseregben igencsak szeretett dalt egy akkori, közkedvelt énekesnő, Ligyija Ruszlanova énekelte a harcoló katonák számára.

„A 82 mm-es BM-8 és a 132 mm BM-13 (a BM jelentése Bojevaja Masina – harcjármű), a Katyusa másik elterjedt elnevezése a Sztálin-orgona volt. Ezt a nevet a német katonák adták az eszköznek. Azért nevezték így, mert a kilövéskor hallható éles sivítás mia a rakéták hangja az orgonára emlékeztette őket, valamint a kilövőállványon úgy helyezkednek el a rakéták, mint az orgonasípok az orgonában”

A BM-13-as fegyverből az első példányok 1941. június 27-én készültek el a voronyezsi Komintern gyárban – pár nappal később Moszkvában is legyártották az első hat sorozatvetőt –, miután pár nappal előtte, június 21-én rendelte el Sztálin a sorozatgyártását. Első bevetésükre 1941. július 14-én, a vityebszki régióbeli, Dnyeper-menti Orsa városánál került sor, ahol egy, a németek által elfoglalt vasúti csomópontot tettek használhatatlanná. A támadás során 112 csőből lőttek ki rakétákat az ellenfélre, és az új fegyver tűzereje pusztító volt.

De nézzük, miként jutott hozzá a Vörös Hadsereg az egyik legrettegettebb fegyveréhez. A reaktív lövedékek kifejlesztését Nyikolaj Tyihomirovnak és Vlagyimir Artyemjevnek az 1920-as évek elején a füst nélküli lőporral hajtott rakétákkal végzett kísérletei és fejlesztései alapozták meg. Az itt elért eredményekre alapozva a Tüzér Főcsoportfőnökség (GAU) felügyelete alá tartozó leningrádi Gázdinamikai Laboratóriumban 1929–1933 között fejlesztettek ki többféle méretű szárazföldi és légi indítású reaktív lövedéket is. Majd később RSZ-82 típusjelzéssel nem irányított rakétákat fejlesztettek ki, és ezeket az 1939-es halhin-goli csatában be is vetette a Vörös Hadsereg.

„Aztán 1939 augusztusában jöttek rá arra, hogy a tűzerő maximalizálását úgy érhetik el, hogy több szárazföldi indítósínes eszközt fejlesztenek ki”

A megoldás az lett, hogy a rakéta-sorozatvetőt teherautók alvázára szerelték fel, és amikor 1941 márciusában sikeresen tesztelték lőtereken, az új fegyvert rendszeresítették a hadseregben. Persze voltak gondok is a fegyverrel, hiszen az első tartószerkezeteknek használt teherautók gyengének bizonyultak, így a teljes sínrendszert és az alvázat áttervezték a ZiSZ–5 teherautóra. És ez meghozta a várt eredményt.

Sőt, a háború menete alatt folyamatosan fejlesztették a fegyvert, amihez 1942 után 300 mm-es rakétákat is kezdtek gyártani – egyidejűleg beszüntették a kisebb 82 mm-es rakétákat kilövő BM–8-asok gyártását –, amelyeket elsősorban erődített helyek ellen kívántak felhasználni, sikerrel. 1944 decemberéig több mint 6 ezer darab BM–13-ast és hozzájuk 10−12 millió rakétát gyártottak le.

„Az indítóállványra kézzel felhelyezett rakétákat a kezelő a vezetőállásról vagy vezetékes távkapcsoló segítségével távolabbról indította, és az összes rakéta 7-10 másodperc alatt volt kilőhető. Ezeknek a rakétáknak mai szemmel egyetlen hátránya volt, hogy irányukat semmilyen módszerrel sem lehetett megváltoztatni, viszont egy adott területet képes volt a rakétáival szinte teljesen letarolni”

A hatótávolsága 5,5 kilométer volt, és megközelítőleg a központi cél körül úgy másfél kilométeres körön belül csapódtak be a rakéták, ami azt jelentette, hogy az adott területnek nem volt olyan négyzetmétere, ahova ne hullott volna repeszdarab, így a megtámadottaknak nem volt hova menekülniük. Maga egy üteg 4,35 tonna robbanóanyagot volt képes kilőni, ami az akkori katonai technikák ismeretében azt jelentette, hogy egy Katyusa bevetése 72 tüzérségi löveg egyidejű támadásának felelt meg.

Ráadásul szemben a tüzérségi lövegekkel, a fegyver gyártásához nem kellett speciális gyártómű és bonyolult eljárás. Ugyanis a BM-13-tól a BM-31-ig – utóbbi az Andrjusa nevet kapta – a sorozatvetőt gyakorlatilag mindenféle szállítójárműre, még zsákmányolt eszközökre is fel lehetett szerelni, és a csövek, illetve sínek száma a jármű nagyságától és teherbírásától függött. A típustól függően a 75-406 mm átmérőjű lövedékek 32-54 darabos sorozatokban kerültek kilövésre, a hatótávolság 2,5 és 8,2 kilométer között változott.

Amikor a szovjet hadak először bevetették a Katyusát, a németek is felismerték annak támadó erejét, valamint a katonai szempontból fontos eredményességét. Éppen ezért villámgyorsan nekiálltak a saját sorozatvetőjük előállításának.

„Aztán 1941 őszén megjelent a keleti fronton az első német Katyusa, a Nebelwerfer (Ködvető), ami abban különbözött az orosz sorozatvetőtől, hogy az nem egy alvázra került felszerelésre, hanem vontatni kellett”

A 240 vagy 280 mm-es lövedékei akkorát robbantak, hogy az így keltett lökéshullám önmagában is képes volt ölni. A fellépő hanghatás miatt volt, aki Bőgő Tehénnek, Hitlerfurulyának, Hitler-kutyának és Gyalogstukának hívta. Ez utóbbi utalás volt a híres Ju-87-es zuhanóbombázó sivító hangjára, amelyet a pánik fokozására alkalmasint szirénával is felszereltek.