//Amikor a „lemaradottság” előnnyé változott
Macedón fegyveresek Tetovo közelében albán gerillák ellen vonulnak 2001-ben #moszkvater

Amikor a „lemaradottság” előnnyé változott

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború….. Sokan emlékszünk még Jugoszlávia felbomlására és az egykori tagköztársaságok egymás közötti véres összecsapásaira. A földrajzi közelség, a média tudósításai miatt szinte napi szinten követtük a háború menetét. Az emberi tragédiák sorát és a hatalmas károkat okozó háborúból – Szlovénián kívül – még egy tagállam tudott többé-kevésbé kimaradni, mégpedig Macedónia. Az alábbiakban az 1991 novemberében függetlenné vált Macedón Köztársaság első éveinek főbb történéseit tekintjük át. Milyen folyamatok zajlottak, mi nehezítette az ország lakosainak érvényesülését, illetve mi óvta meg attól, hogy belesodródjon a régiót évtizedekre visszavető háborúba.

Radvánszki András írása a #moszkvater.com számára

Macedón fegyveresek Tetovo közelében albán gerillák ellen vonulnak 2001-ben #moszkvater
Macedón fegyveresek Tetovo közelében albán gerillák ellen vonulnak 2001-ben
Fotó:EUROPRESS/ERIC FEFERBERG/AFP

A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságon belül először létrehozott macedón államiság ugyan a titói felfogásnak megfelelően – főként geopolitikai okok miatt – fontos szerepet töltött be. A macedón nyelv a szerb-horvát és a szlovén mellett még az állam hivatalos nyelvévé is vált, azonban a föderációban eltöltött időszak alatt egy kicsit mindig le volt maradva minden területen, legyen szó az iparosításról, fejlesztésekről vagy a gazdasági fejlettséggel is együtt járó életszínvonalról.

„Talán ez a <lemaradottság>,  és a központtól való távolság is hozzájárult ahhoz, hogy az ország ki tudott maradni a véres, háborús cselekményekből, így <csak> az északi szomszédot sújtó embargó, az egyoldalú görög blokádok és a föderáció felbomlása miatti gazdasági rend szétesése okozta visszaesés sújtotta”

A jugoszláv tagköztársaságok 1990 tavaszától sorra tartották saját, immár többpárti választásaikat, amelyek sorában az egyik utolsó Macedóniában zajlott november folyamán. Ezen a Demokratikus Nemzeti Egységpárt-Belső-Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) szerezte meg a többséget, 37 mandátummal, mindössze hat mandátummal előzve meg a kommunista utódpártot. A szoros eredmények miatt csak nagy kompromisszumok árán sikerült egy nagykoalíciós kormányt felállítani, valamint államfőt választani.

„Ez utóbbi az a Kiro Gligorov lett, aki a jugoszláv partizán mozgalom elismert tagjából vált a föderáció ismert politikusává, az 1960-as évekre a föderatív állam pénzügyminiszteri, majd pályája csúcsán a miniszterelnök-helyettesi tisztségét is elérve”

Ugyan az 1980-as évektől nem töltött be jelentősebb szerepet, de elismertsége megmaradt. Macedón elnökké választását követően – amelyet a parlamentben mind a baloldal, mind pedig a függetlenségpárti nemzeti oldal támogatott – több évtizedes politikai tapasztalatát felhasználva ügyesen lavírozott a föderatív állam megszűnésének és a fiatal macedón állam létrejöttének zavaros és bizonytalan időszakában. Népszerűségét mutatja, hogy 1994-ben nagy többséggel, immáron közvetlenül a szavazók választották újra, és a mai napig széles körű tisztelet övezi az országban.

Miközben Jugoszlávia-szerte még folytak a tárgyalások a föderáció jövőjét illetően, valójában már megállíthatatlanná vált a szétesés. 1991 júniusában Horvátország és Szlovénia függetlenségének kikiáltását követően már nem volt esély azon macedón és bosnyák tervekre, amelyek ellensúlyozandó a belgrádi centralizációs, valamint a horvát, szlovén önállósodási törekvéseket egy lazább konföderációban (közös hadsereg, monetáris és külpolitika) képzelték volna el Jugoszlávia tovább élését és egyben tartását.

„Érdekes, hogy a ’80-as évektől egyre inkább kiéleződő szövetségi és tagállami ellentétek, valamint a korai ’90-es évek gyors, bizonyos elemeiben előrelátható politikai változásai ellenére a macedón politikai pártok és vezetőik láthatóan nem voltak felkészülve az ország függetlenedésére, és más tagállamokkal ellentétben nem rendelkeztek tervekkel a küszöbön álló felbomlás esetére”

Nem lévén azonban más választásuk, a vezetés 1991 végére Macedóniában is elérkezettnek látta az időt a függetlenség kérdésében történő döntésre. Ennek érdekében szeptember 8-án népszavazást tartottak, amelyen az alábbi, kissé óvatosan megfogalmazott, és a jövőt nyitva hagyó kérdésre vártak választ: Támogatja-e a szuverén és független Macedónia megalakulását, fenntartva a jogot Jugoszlávia szuverén államainak bármelyikével történő jövőbeli szövetségkötésre?

Az ország lakosainak nagy része fontosnak ítélte meg a népszavazást, amelyet a résztvevők nagy száma is alátámasztott. A föderáción belüli államiság, a határok, illetve a (sokat vitatott) nyelvi önállóság minden képlékenysége ellenére kétségtelenül megerősítette a macedón nemzettudatot, identitást. Ez a népszavazás eredményén is meglátszott, tekintve, hogy a szavazásra jogosultak közel 76 százaléka, több mint 1,1 millió ember adta le szavazatát, 96 százalék igennel szavazva, amelynek eredményeképpen november 20-án Macedónia is kihirdette függetlenségét.

„Az 1989 óta egyre erősödő macedón-albán konfliktust jól illusztrálta, hogy a referendumtól az albán pártok felhívására az albán nemzetiségű szavazók távol maradtak”

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a népszavazás és a függetlenség kihirdetésének idejében a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) még mindig az országban tartózkodott, amely növelhette a macedón politikai vezetés  óvatosságát. Egy esetleges szerb okkupációt nem lehetett teljesen kizárni, amelyet alátámasztottak a belgrádi szerb radikálisok által hangoztatott jelszavak is. Mivel Macedónia alkotta a föderáció 3. katonai körzetét, így a JNA nagyjából 20 ezer katonát állomásoztatott az országban.

Súlyosbította a macedón vezetés és a JNA közötti feszültséget a besorozott macedón katonák kérdésköre is. A JNA alapvető működési elvei közé tartozott a sorozott állomány „szétszórása” (macedónok északon, horvátok, bosnyákok, szlovének stb. délen, más-más országrészben teljesítettek szolgálatot, szülőföldjüket hátrahagyva) Jugoszlávián belül. A szerb-szlovén, szerb-horvát konfliktusok kezdete idején, illetve a macedón függetlenség kikiáltását követően is még mindig sok macedón katona szolgált Macedónia határain kívül, akik így akaratlanul is részesei lettek a konfliktusoknak. Az első macedón katona halála (1991. május – Split) és az amiatti felháborodás, illetve a sorozott állomány soraiban kialakuló ellenállás fordulópontot jelentett. Innentől a kormányzat és Gligorov elnök is azért dolgozott, hogy a JNA-ba besorozott  macedónokot ne lehessen elvezényelni az országból, később pedig már arról folytak a tárgyalások, hogy a JNA hogyan hagyja el rendezetten módon Macedóniát, hátrahagyva az ország számára szükséges fegyverzetet.

„A feszültségek és a radikális, Macedóniát felosztani kívánó hangok ellenére a belgrádi vezetés nem látott nagy veszélyt a független macedón államiságban, amelynek vezetői és lakossága is inkább szerb-barátnak (de semmiképpen nem szerb-ellenesnek) számított, valamint a szerbség egyesítésének útjában sem állt, lévén hogy területén nem éltek nagy számban szerb nemzetiségűek”

Így a JNA-val való egyeztetéseket követően, a függetlenség kikiáltása után a JNA meg is kezdte a felkészülést az ország elhagyására, amely 1992. március végére meg is történt. Sajátos eleme a JNA kivonulásának, hogy a macedón vezetés tervei és a JNA-val kötött megállapodás ellenére tulajdonképpen semmilyen fegyverzetet nem hagytak hátra a frissen megalakult macedón állam részére. Sőt a laktanyák nagy részét, az épületeket, kórházakat lecsupaszították, a második védelmi vonalként funkcionáló területvédelmi egységek raktárait kiürítették, felszerelésüket elszállították. Az új, immár független állam védelmére mindössze a belügyi egységek készleteiből kiosztható kézifegyverek maradtak, amelyekkel a már megalakult macedón hadsereg tagjává vált csekély számú katonát, illetve a határvédelmet és az ország elsődleges védelmét jelentő, egyetlen megmaradt, nagyjából intakt fegyveres alakulatot, a rendőrség tagjait látták el.

A katonai erő hiányából származó sérülékenység nem pusztán az állam új vezetőinek okozott gondot, de hamarosan a nemzetközi közösség is felismerte ennek veszélyeit. Annak érdekében, hogy megakadályozza az 1992-re egyre szélesedő konfliktus tovább terjedését, az eredetileg a horvát, majd a bosnyák területeken kialakuló harcok miatt a civil lakosság védelme, valamint a harcoló felek szétválasztása érdekében 1992 februárjában felállított ENSZ Véderő (United Nations Protection Force: UNPROFOR) mandátumát Kiro Gligorov macedón elnök ENSZ főtitkárhoz írt november 11-én küldött levelére válaszul 1992 decemberben Macedóniára is kiterjesztették.

A misszió célja az új köztársasági határok biztonságának szavatolása az albán-macedón, valamint a szerb-macedón határszakaszokon, valamint az állami stabilitás veszélyeztetésének nyomon követése és jelentése volt. Az UNPROFOR mandátum kiterjesztését Cyrus Vance és Lord Owen is támogatta, akik társelnökként vezették a volt Jugoszlávia helyzetét rendezni kívánó genfi konferenciát.

„Az ENSZ főtitkár ajánlásának megfelelően, így Szkopje központtal létrejött egy macedón parancsnokság az UNPROFOR-on belül, amely a maximum 700 főt számláló erőt igazgatta”

Az alapvetően megelőzés és megfigyelés céljából telepített ENSZ csapatok mellé az Egyesült Államok 1993 júniusában egy 300 fős kontingenst ajánlott fel a telepített erők megerősítésének céljából, amelyet a Biztonsági Tanács jóvá is hagyott. A nemzetközi erők jelenléte stabilizáló erőként hatott a bizonytalan biztonságpolitikai helyzetben, nem engedve az ország belesodródását a háborús konfliktusba, illetve megelőzve a regionális, vagy etnikai alapú dezintegráció lehetőségét is. Ugyan kisebb konfliktusokra sor került a szerb-macedón határszakaszon a macedón és szerb-montenegrói államalakulat katonai egységei között, valamint az albán-macedón határszakaszon is, azonban ezeket a misszió sikeresen kezelte.

„Sokkal súlyosabb problémát jelentett a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (szerb-montenegrói közös állam) ellen bevezetett ENSZ embargó miatti kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok megszűnése, valamint a Görögország által először 1992 augusztusában majd, az ENSZ tagság miatti tárgyalásokat követően 1994 februárjától Macedónia ellen meghirdetett gazdasági embargó hatását követő gazdasági visszaesés”

A Jugoszláv gazdasági szerkezet tagköztársaságokon átívelő termelési és elosztási rendszerének, az államok közötti munkamegosztásnak és a közös piacnak a hirtelen megszűnése a gazdasági összeomlás szélére sodorta az országot.

A növekvő munkanélküliség és a gyorsan romló társadalmi stabilitás növelte a belső konfliktusokat, amelyeket az albán-macedón etnikai feszültségek is rontottak. Az albánok egyenlő jogokat, albán nyelvű oktatást és egyetemet szerettek volna, amelyet a macedón vezetés nem támogatott. Az albán pártok közreműködésével 1992 januárjában egy illegális referendumot tartottak, amelynek témája az albánság politikai és területi autonómiája volt. Ezt a macedón parlament alkotmányellenesnek nyilvánította. Ezt követően 1993-ban egy önálló, az ország nyugati, főként albánok lakta tartományait is magába foglaló Illirida nevű önálló albán „állam” létrehozására és fegyveres felkelés szervezésére is kísérletet tettek egyes albán szeparatista politikusok, akiket emiatt letöltendő szabadságvesztésre ítéltek.

Az ország elismertetésével kapcsolatban a macedón vezetés nagy erőfeszítéseket tett. A függetlenség kikiáltását követően azonban Horvátország és Szlovénia esetétől eltérően az Európai Közösségek (EK) nem tudta az országot egységesen elismerni, mivel Görögország megvétózta azt. A görög kormány érvelése szerint az új, gazdaságilag egyébként jóval elmaradottabb és hadsereggel, illetve fegyverzettel alig rendelkező ország veszélyt jelentett az ötször akkora lakossággal bíró NATO tag Görögország területi szuverenitására. Különösen érzékenyen érintette őket a Görögországban el nem ismert macedón/szláv kisebbség jogainak képviseletét kiemelő új macedón alkotmány, valamint Macedón Köztársaság, illetve Görögország északi tartományának névegyezése.

„Ezért a görög kormány a ’90-es években sorra utasította el az ország elismerését, beleértve a különböző nemzetközi közvetítők által javasolt név variánsokat, és próbálta blokkolni az ország más államok általi elismerését, illetve ENSZ-be történő felvételét is”

A görög tiltakozás és blokkolás ellenére sok ország ismerte el Macedóniát, annak alkotmányos nevén Macedón Köztársaságként, elsőként Bulgária, majd Törökország, valamint későbbiek során többek között az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, valamint Oroszország is. Az 1993-ra realizálódott ENSZ tagság, illetve az EK tagjai viszont a Volt Jugoszláv Macedón Köztársaság nevet használták az állam megnevezésére.

A macedón törekvésekre és külpolitikai aktivitásra válaszul a görög kormány már 1992 augusztusában fellépett a szkopjei kormányzat ellen, megbénítva a macedón államot az olajszállítások leállításával, azzal vádolva Szkopjét, hogy Szerbia irányába tovább szállítja  azt, megsértve ezzel a fennálló ENSZ embargót. Ez súlyos ipari leállásokat és lakossági ellátási problémákat is okozott, hosszú sorokat eredményezve többek között a benzinkutakon is.

Athén 1994 augusztusától formálisan is gazdasági embargót hirdetett északi szomszédja ellen, amely tovább súlyosbította a gazdasági-társadalmi válságot. A görög kormány ezen egyoldalú lépését a többi európai uniós tagállam is elítélte. Macedónia a görög blokád miatt Bulgária és Albánia irányába nyitott, hogy ellátási problémáit fedezze, exportra szánt áruit eljuttassa a tengeri kikötőkbe, illetve megmaradt piacaira. A kerülő út, illetve az ENSZ embargó miatt kiesett egykori piacok a macedón exportcikkeket tovább drágították, amelyek így elvesztették maradék versenyképességüket is, újabb és újabb problémákat, illetve hiányt generálva.

A 18 hónapig görög embargó 1995 októberében szűnt meg, amikor amerikai nyomásra és közvetítéssel a macedón és a görög kormány megállapodott bizonyos feltételek (pl. a macedón alkotmányból a macedón kisebbség szomszéd államban történő védelmére való utalás törlése, a görögök által sérelmezett Vergina szimbólum zászlóból történő eltüntetése) melletti, az ENSZ égisze alatt történő további tárgyalások folytatásában a névvita kapcsán. A görög kormány ezáltal utat engedett a macedón állam részére, hogy több nemzetközi szervezethez, illetve programhoz is csatlakozhasson, mint az EBESZ, a Partnerség a Békéért program, vagy az Európa Tanács.

„Ezzel a megállapodással az ország ugyan kiszabadult egy igen súlyos gazdasági béklyóból, azonban a névkérdés megoldatlansága a további két és fél évtized kül- és belpolitikáját is meghatározta”

A Macedón Köztársaság a függetlenedést követő első évek azonnali krízis helyzeteinek megoldásával és az állam nemzetközi porondon történő elismertetésével puskalövés nélkül vált ki az egykori Jugoszláviából, amelyért elismerés illeti az akkori politikai vezetést, azonban a sok kérdésben elodázott döntések a későbbi kormányok és elnökök számára okoztak kihívásokat. Az ország alapvető nyugati orientációjú politikája ellenére, az 1995 utáni időszakban is több, az államiságát veszélyeztető válságot élt át, amely továbbra is akadályt jelentett a teljes konszolidáció eléréséhez.

A közel 300 ezer menekülttel és ismételt gazdasági visszaeséssel járó koszovói konfliktus, illetve az ennek hatására tovább romló belső etnikai problémák miatt 2001-re kialakuló etnikai alapú polgárháborús helyzet megoldása ismételten a nemzetközi közösség szerepvállalását igényelte, amellyel sikerült fenntartani az ország területi egységét és szuverenitását. Az 1980-90-es évek konfliktusainak és megoldatlan kérdéseinek egy része sajnálatos módon azonban még ma is jelen van a társadalomban, és a szomszédokkal való kapcsolatokban, amelyek kiújulása további veszélyeket jelenthetnek a macedón államiságra nézve.

MEGOSZTÁS