//Akar-e Moszkva, és a világ… háborút?
„Európa több évtizedes véres-verítékes munkával integrálódik, s közben politikai és önös geopolitikai, gazdasági okokból szétverik a világ leghatalmasabb integrálódó birodalmát. Évekre, évtizedekre megbontva a geopolitikai és katonai egyensúlyt” #moszkvater

Akar-e Moszkva, és a világ… háborút?

MEGOSZTÁS

Szép új világ. Irodalomból kölcsönvett cím. Aligha van jobb arra, ami körbevesz. Persze nem az a szép és új világ, amire több mint harminc esztendővel ezelőtt vágytunk. Talán számítottunk is. Európának ezen az örökké huzatos vidékén. Ahogy gyakorta jellemezte nem csak geográfiai helyzetünket nagy klasszikusunk, Illyés Gyula.

„Európa több évtizedes véres-verítékes munkával integrálódik, s közben politikai és önös geopolitikai, gazdasági okokból szétverik a világ leghatalmasabb integrálódó birodalmát. Évekre, évtizedekre megbontva a geopolitikai és katonai egyensúlyt” #moszkvater
„Európa több évtizedes véres-verítékes munkával integrálódik, s közben politikai és önös geopolitikai, gazdasági okokból szétverik a világ leghatalmasabb integrálódó birodalmát. Évekre, évtizedekre megbontva a geopolitikai és katonai egyensúlyt”
Fotó:EUROPRESS/Alexander NEMENOV/AFP

Akkortájt itt éltünk a kontinens széljárta közepén. Nem túl jól, nem túl szabadon, nem túl nagy demokráciában, de legalább biztonságban. És nem csak azért, mert egy a másik világhatalom, a Szovjetunió által a NATO után 10 évvel később összehozott világrend és katonai szövetség tagja voltunk. Nyilvánvalóan nem ideológiai célzattal, a világforradalom még a legelszántabb bolsevik hívők agyában sem fordult meg. Tegyük most is félre ezt. Meg azt is, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.

A második világháborúban döntő szerepet játszott, legtöbbet áldozó ország szövetségesi kapcsolataival próbálta garantálni határai sérthetetlenségét, a 20 milliós háborús áldozat rokonainak, testvéreinek, utódainak békéjét és nyugalmát. Ahogy az Egyesült Államok is 1945 után finom eleganciával szorította ki a baloldalt a nyugat-európai kormányokból – még ott is, ahol a németekkel szembeni ellenállás legfőbb szervezője és résztvevője volt -, s terelte be az országokat a hidegháborús akolba.

„És akkor jött… Minek is nevezzem? Főképp most, több mint harminc év után foszladozó illúziókkal és erősödő kiábrándultsággal”

Nem lett kolbászból a kerítés. Történelmi igazságtétel? Évszázados vágy beteljesítése Európa másik felének részéről, hogy leszámoljanak egy konkurenssel? Nehéz lenne eldönteni. Mindenesetre megszűnt a másik tábor, megszűntek a szövetséges államok. Véres háborúkban alakult ki a ma sem igazán békés és megnyugtató új rend. Feloszlott a KGST, a Varsói Szerződés. Kivonultak a szovjet csapatok. Hogy ki űzte őket ki, arról ne vitázzunk. Nálunk általában sok a hős. Lásd a régi rendszer Partizán, az új felállás 56-os Szövetségének a taglétszámát. Maradt nekünk nem igazán megnyugtatóan a NATO, és az amerikai támaszpontok Európában.

„Folytatódott Oroszhon bekerítése. Egyre közelebb kerültek hozzájuk a rakéták. Nem tudom, mit szólna az amerikai szenátus, ha Washingtonhoz olyan közel lennének egy másik hatalom támaszpontjai, mint most Moszkvához?”

Vagy mi, ha a nálunk két és félszer népesebb, hadseregét tekintve jóval erősebb keleti szomszédunk elkezdene a határ közelében támaszpontokat, rakéta kilövőhelyeket telepíteni? És ugyan mit szólna az amerikai szenátus, ha a szomszédos Kanada vagy Mexikó egy másik, vele nem éppen baráti viszonyban levő katonai szövetség tagja lenne? Ugye abszurd még a kérdés is? Egy nagy nemzet, ország biztonsága értékes. És nem csak önmaga számára. Meg kell védeni, kockázat nélkül. Mekkora volt a felzúdulás, amikor az amerikaiak támogatta intervencióval megtámadott Kuba saját biztonsága érdekében – más nem volt – szovjet segítséget kért. És ott volt Vietnám. Független és egységes nemzeti léte az Egyesült Államokkal és Kínával szemben szintén a szovjet állam segítségén múlott.

„Európa több évtizedes véres-verítékes munkával integrálódik, s közben politikai és önös geopolitikai, gazdasági okokból szétverik a világ leghatalmasabb integrálódó birodalmát. Évekre, évtizedekre megbontva a geopolitikai és katonai egyensúlyt”

Miközben a magát civilizáltnak hívő világ próbálja rákényszeríteni az európai életformát bolygónk nagy részére, háborút, feszültséget szítva. Nem tanulva az afganisztáni szovjet fiaskóból.

Minden nemzetnek joga van a sorsáról döntenie. És joga van megvédeni biztonságát. Joga van megkövetelni bizonyos ígéretek, a nemzetköz fair play szabályainak betartására. A kibicnek, az ellendrukkernek, főként, ha korántsem jó szándékú, semmi sem drága. Ha kissé megvakarjuk a történelem felszínét, rájöhetünk, hogy a XX. században Oroszország és a Szovjetunió nem üzent hadat, nem kezdeményezett világgégésbe torkoló katonai konfliktust.

Névleg Ferenc Ferdinánd halálát megtorolva belementünk egy háborúba, amit elveszítve elveszítettük országunk jelentős részét. Több millió egykori honfitársunk a határon túl rekedt. Azután megint hadat üzentünk. Ezúttal a Szovjetuniónak, később a közröhej kedvéért az Egyesült Államoknak is. Ahelyett, hogy bölcsebb szomszédainkhoz hasonlóan kiugrottunk volna. Megint elveszítettünk mindent, ami úgy fájt.

Az ostoba rátartiság, a voksszerző kuruckodás még ma is sokaknak vonzó. De vajon a történelmi igazságtétel volt a karabahi és a többi törzsi háború célja? Az önrendelkezés? Emberek százezreit fosztva meg lakásuktól, életüktől? És milliók életét fertőzve meg a terrorizmus veszélyével.

„Voltak nagy válságok kontinensünk történetében korábban is. A józan ész mindig győzött. Kennedy és Hruscsov megegyeztek. A Szovjetunió kivonta rakétáit, Kuba maradt Amerikától mentes sziget. Voltak egyezmények, nyilvánosak és titkosak”

A tárgyalás, a megegyezés nem ördögtől való dolog. Üzengetni, elemezni, bölcselkedni, nem ismerve mi van a háttérben lehet. De a legfontosabb a józan belátás. Amibe beletartozik, hogy ne huzigáljuk az oroszlán bajszát. Napóleon, Hitler megpróbálta. Nem sikerült. Most még nagyobb a tét. Még akkor sem érdemes belekeveredni, ha már nem gyalogszerrel vagy páncélosokkal indulnának Moszkva ellen. Gyanítom, hogy meg tudják védeni érdekeiket, de milyen áron? Borzalmas realitását csak sejteni lehet…

Töprengéseimet egy dallal zárom a feledhetetlen Mark Bernesz előadásában:

És még valami, a száraz geo- és katonapolitikai számításokat felülírva tanulságul Jevgenyij Jevtusenko verse (Garai Gábor fordítása):

Akar-e Moszkva háborút

Akar-e Moszkva háborút?
Megmondja minden árnyas út,
kérdezd a nyírfát és fenyőt,
a csönddel áldott, tág mezőt,
a katonát, ki ott pihen
a nyírfa alján névtelen,
s az ő fiát hívd mint tanút:
akar-e Moszkva háborút.

Nem értünk hulltak el csupán
harcosaink, csaták sokán.
Hanem, hogy minden földeken
az álom boldog, szép legyen.
Hol lomb sziszeg, s plakát hunyorg,
alszol Párizs, alszol New York,
álmotok tán felelni tud:
akar-e Moszkva háborút.

Igaz, tudunk harcolni mind!
De nem akarjuk, hogy megint
tengernyi hős vérezzen el
gyászos hazai téreken.
Kérdezz meg minden jó anyát,
hallgasd meg hitvesem szavát,
s már szíved is felelni tud:
akar-e Moszkva háborút.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.