Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal ismét egy ikonikus épületbe röpít el bennünket, ahonnan 1962 nyarán egy új költőnemzedék, a hatvanas évek híres nemzedéke elindult. Az a nemzedék, amelyik a XX. kongresszus után lépett be felnőttként a szovjet életbe. A nagy nemzedék tagjai már nincsenek közöttünk, de a moszkvai Műszaki Múzeum épülete még emlékeztet rájuk.

Ugyan mi ebben a különös? – tehetné fel a kérdést az irodalombarát olvasó. Hiszen a költészet a művészet egyik nemes területe. Miért ne lehetnének otthon a líra mesterei is a kultúra szentélyeiben? Főként, mert szinte a világon mindenütt vannak, miként nálunk is, irodalmi múzeumok, ahol a szó avatott formálói mindennapos vendégek.

Mégis, ez a múzeum és ezek a költői estek valahogy egészen mások voltak. A moszkvai Műszaki Múzeum valami olyasminek adott otthont, amire nincs példa az irodalom annaleseiben. Évtizedeken, sőt, egy évszázadon keresztül biztosított méltó helyet a költészet nagyjainak. És volt e csodás hagyománynak több időszaka, mely beírta magát, – bátran ki merem jelenteni -, nem csak az orosz, de a világlíra történetébe is.

„Nyugodtan levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a közhiedelem ellenére nincs kibékíthetetlen ellentét a fizikusok és a lírikusok között”

A figyelmet még ma is felhívó épület megalkotója, Nyikolaj Alekszandrovics Sohin (1819-1895) feltehetően soha nem gondolta volna, hogy az általa megtervezett és irányítása mellett felhúzott, a műszaki és technika vívmányok bemutatására szolgáló múzeum egyben az orosz költészet egyik fontos színtere lesz. Sohin mint építész kitörölhetetlen nyomot hagyott szeretett városa, Moszkva küllemén, melynek építészeti társaságát megalapította és elnökként évekig vezette. Maradandóbbak azonban azok a csodálatos épületek, melyek restaurálása vagy felépítése a nevéhez fűződik. Ezek ugyanis nem akármilyen építészeti emlékek, a főváros igazi, talán legszebb ékkövei. A Troickaja torony a Kreml egyik pompázatos tornya, a Granovitaja palota Moszkva legrégebbi, polgári célokra emelt épülete, a Kreml Nagypalotája, amellett, hogy szemkápráztatóan gyönyörű, fontos világpolitikai események színtere volt és maradt. Helyreállításuk, újjáélesztésük Sohin vigyázó tekintete mellett ment végbe a XIX. század végén.

„Most mégis azt az épületet vegyük szemügyre, amely a világon az elsőként kínálta fel tágas termeit a technika – adott esetben az orosz műszaki tudományok – vívmányai bemutatásának”

Másban is élenjáró volt Oroszhonban, ez volt az első, kimondottan múzeumnak felhúzott épület. Alapjait 1874-ben kezdték lerakni, s noha első szárnyát már 3 év múlva átadták, teljes befejezésére csak bő 30 évvel később került sor.

A derék mérnök-építőmester azt sem sejthette, hogy halála után néhány évtizeddel a  múzeum előtti térre más jellegű épületek is kerülnek, illetve a meglévőket nem igazából kulturális célokra használják fel. Ezért némileg érthető, hogy az utókor és a kései közhiedelem a teret „bűnös térnek” tituláltra. Itt áll ugyanis a Lubjanka, a vasöklű Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij megszervezte belügyi szolgálat főhadiszállása. Ahol – saját szándéka ellenére – néhány, az irodalmi felolvasásokon részt vett, renitens lírikus is elidőzött. És nem éppen irodalmi érdemeik elismeréseként.

A környék komorságát némileg enyhíti, hogy a teret övező házak között találhatjuk a hasonlóképp oroszos stílusban emelt Gyermekvilág áruházat és az egyik legrégibb könyvesbolt-antikváriumot. Ez utóbbit nem más emeltette, mint az aranybányászattal is foglalkozó első osztályú kereskedő Nyikolaj Sztahejev, aki mellesleg a nagy festő, Iván Siskin unokaöccse volt.

„Na, de térjünk vissza az orosz költészethez. Az ezüstkortól kezdődött a költői közszereplés virágkora, amikor a líra nagy mesterei, bejárva a végtelen orosz földet, élő szóval is megmutatták tehetségüket a műpártoló közönség tömegei előtt”

És ebben úttörő volt a nagyszerű épület, ahol Jeszenyintől Majakovszkijig sok költő ajándékozta meg saját előadásában műveivel a több száz fős közönséget. Sőt, még a „költők királya” cím kiosztására is sor került. Azt is hozzá kell azonban tennünk, hogy tudomást szerezve az ötletről, a poézis szelíd és halk szavú nagymestere, Valerij Brjuszov elhúzta a száját. Szerinte ugyanis a poézis nem lóverseny, nem lehet vásári vetélkedés tárgya.

A nagy előd ebben némiképp tévedett. Vannak korok, amikor a költészetnek igen is ki kell mennie az utcára, de legalább a nagyközönség elé. Így volt ez a szovjet történelem és irodalom egyik legizgalmasabb időszakában, a sztálini személyi kultusszal leszámoló, hruscsovi olvadás idején. A múzeum nagytermének színpadáról a XX. századi hazai líra újdonsült csillagai úgy röppentek fel a szovjet  költészet egére, mint az első űrhajók. És nem csak oda, a világhír is szárnyukra vette őket, nyugati egyetemek invitálták fellépésre az új költőnemzedék tagjait. És nemcsak a költők vizsgáztak a múzeum nagytermének színpadán, de a közönség is a nézőtér padsoraiban. Értették és megőrizték az elhangzottak tanulságait.

„Egy nagy nemzedék dörömbölt a poézis kapuján. Erőteljesen, tehetséggel felvértezve és türelmetlenül”

Az örökké nyughatatlan, minden közéleti, politikai torzulás ellen bátran fellépő, a közönség rokonszenvét mindenütt kivívó, és vele bátran játszó Jevgenyij Jevtusenko. Itt tette próbára az értő publikum befogadó készségét a modern költészet határainak bátor feszegetésével Andrej Voznyeszenszkij. Neki lett igaza. Még legmodernebb verseit is kitörő lelkesedéssel fogadták. Besorolt közéjük a személyében is vonzó Bella Ahmadulina. Másképp, nem hangos közéleti aktivitásával, hanem az emberi érzések bensőséges megszólaltatásával hívta fel magára a figyelmet. Jevtusenko versei a költő profi előadásában versenyre keltek egy nagyzenekar hangzásával, Ahmadulina a csendesebb, halk szavú kamera költészet mestere volt. Nyugodtan az új hullám tagjai közé sorolhatjuk a mackós, hivatali posztokat betöltő, a bürokráciával küzdő közéleti Robert Rozsgyesztvenszkijt is.

És ott volt velük, ha nem is mindig a nyilvános fellépéseken, de a könyvespolcokon, és az olvasók szívében a csendesen szemlélődő és töprengő Jevgenyij Vinokurov, a harcosabb társaitól kissé elütő költő. Megőrizte a líra bensőséges értékeit és soha nem váltotta át azokat sem publicisztikára, sem politikai reklámra, nála a mindennapok nemesedtek lírává. Gyakori vendég volt a legnemesebb orosz bárd, a prózaíróként is elismert Bulat Okudzsva, és a fenegyerek közönség kedvenc Vlagyimir Viszockij.

„Most egy kis kitérő, mert életem szinte folyamatosan kötődik hozzájuk. 1965 nyarának elején, mikor az ELTE orosz szakára felvételiztem, a vizsgáztató Varga Mihály docens kérdése nem lepett meg. Azt firtatta, mit tudok az új szovjet költői nemzedékről”

Hogyne tudtam volna, hiszen verseiket már olvashattam a legjobb magyar költők fordításában.  Ők nálunk is telt házak előtt léptek fel. Voznyeszenszkij és Okudzsava kiemelt vendége volt 1970-ben a Nemzetközi Költőtalálkozónak Balatonfüreden, és a veszprémi színházban rendezett irodalmi esten. Jevgenyij Jevtusenko a zsúfolásig megtelt, akkor még létező Egyetemi Színpad közönségét varázsolta el verseivel, de dugig megteltek azok a kollégiumi kultúrtermek a Ménesi úttól Szegedig, ahol magyarországi útja során találkozhatott a költészet híveivel. Robert Rozsgyesztvenszkij magyar költő kollégájával, Garai Gáborral a két fővárost bemutató verseskötetet adott ki magyarul és oroszul. A verseket a nagyszerű fotóművész Gink Károly, és a háborút felvételein bátran és avatottan bemutató Mihail Trachman egymás fővárosairól készített képei színezték.

„Egy új korszak nyitánya lehetett volna az, ami az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a patinás épület falai között megindult. Hogy nem azzá fejlődött, aminek akkor szánták az nem a fagyos sztálini évek után olvadást, tavaszt hozó költőkön múlott”

Ők változást akartak. Hittek az indulásban, vissza akartak térni a kezdetek hiteles tanításaihoz, nem elvetni, megújítani szerették volna a szovjet életet. Nem rajtuk múlott, hogy törekvéseik nem vagy nem úgy teljesültek, ahogy elképzelték. Az élet, a szovjet irodalom másképp, mások által kijelölt úton fejlődött és haladt tovább. Születtek remekművek, jelentkeztek új és új tehetségek, ám ezeknek az esztendőknek az izgalmát, bizakodását, tenni akarását, de leginkább varázsát már nem tudták visszahozni.

Volt azonban valaki, egy másik művészeti ág jeles alakja, film és színpadi rendező, akit nem hagyott nyugodtan a szovjet történelem izgalmas időszaka és vette a bátorságot, hogy celluloid szalagon megörökítse forrongását, beleértve a  költői zsongást, és vele a hely hagyományait. Az orosz filmművészet egyik nagy klasszikusa, tanítómestere, Marlen Hucijev a hatvanas évek elején a kor szellemét címével: „Iljiccsel a vártán” («Застава Ильича») is tükröző, nagyszerű filmben, annak egyik kimondottan a kort tükrözni kívánó, megrendezett epizódjában próbálta feleleveníteni a genius locit, a hely szellemét, és az ott, és országszerte tartott költői fellépések hangulatát. Elrepítette a nézőt egy a Műszaki Múzeumban az 1962 nyarának végén tartott, az új költőnemzedék tagjait bemutató irodalmi estre.

„A film arra lett volna hivatott, hogy filmművészet lírai eszközeivel mutassa be azt a nemzedéket, amelyik a XX. kongresszus után lépett be felnőttként a szovjet életbe”

Az ötlet kezdetben tetszett a politikai vezetésnek. Még a nagy befolyású kulturális miniszter Jekatyerina Furceva is áldását adta rá, ám a végső döntést Hruscsov mondta ki. Véleményével szemben nem volt apelláta. Ezután a többször átírt, és némely jeleneteiben újra forgatott változat erősen megvágva, végül „Húsz éves vagyok” («Мне два́дцать лет») címen került ki 1965-ben a mozikba. A teljes és hitelesen össze- és helyreállított filmet csak a gorbacsovi korszakban, 1988-ban láthatta a közönség.

Ám térjünk vissza az épülethez. Hol történt meg a költészet csodája? Ma már idegenvezetők kíséretében látogathatjuk a nagytermet. A lapos, segédtámasz nélküli belső mennyezetbe vágott 8 x 4 méteres ablakon át kapja a világosságot a tekintélyes méretű helyiség. A támasztó elemek repülőgépek gyártásánál felhasznált alumíniumból készültek, a színpadot háttérben a Mengyelejev-féle periodikus rendszer táblázata díszíti. Az amfiteátrumszerűen, félkör alakban elhelyezett padok orosz nyírfából készültek és 900 nézőnek biztosítanak kényelmes ülőhelyet.

A nagy nemzedék tagjai már nincsenek közöttünk. Egy rövid összeállítással emlékezzünk meg a múzeumban fellépő költőkről:

A kort, amelyben bejelentkeztek a szovjet irodalomba, híven tükrözi a végül teljes változatban is megtekinthető film a „Húsz éves vagyok”: