Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.” Churchill brit miniszterelnöknek a II. világháború vége felé elejtett, örökérvényű mondatai illenek arra is, ami Oroszhonban történt a XIX. század végén, a XX. elején. A vég többnyire világos volt. A kezdet nem annyira. Egy bizonyos, elkezdődött egy rendszer összeomlása. Megállíthatatlanul.

„Eddig első embereinek, az imperátoroknak a szemszögéből mutattuk be, hogyan lett nagyhatalommá Oroszország. Okkal tettük így, mert Alekszandr Nyevszkij, Nagy Péter vagy Nagy Katalin emelte – igaz az orosz nép meghozta hatalmas áldozatok árán – világtörténelmi tényezővé Oroszhont. Ám ami az utolsó cár, II. Miklós alatt történt, az túlmutat uralkodói képeségein”

Nem varrhatjuk a nyakába az összeomlást, bár személyiségének gyatra kvalitásai, tehetetlen gyöngesége és közönye ab ovo alkalmatlanná tette a trónra. Ennek ellenére igaza volt vele együtt agyonlőtt háziorvosának, Jevgenyij Botkinnak. Aki nem más volt, mint az orosz orvostudomány és egészségügy kiemelkedő alakjának Szergej Botkinnak a fia. Jevgenyij Botkin nem hagyta magára a cári családot száműzetésükben sem, noha tudta, mi vár rá. Ő volt az, aki enyhíteni tudta Alekszej cárevics vérzékenységének szimptómáit. A betegséget egyébként Viktória királynő vérségi vonalától örökölte a cárevics.

„Botkin világosan látta naplójában, hogy II. Miklós helyében ugyanez a sors várt volna bárkire. Nem vele, a rendszerrel volt a gond, és ő fizetett meg érte”

Azért ne hullassunk krokodilkönnyeket II. Miklósért. Személyiségének gyarlóságai komoly szerepet játszottak sorsa tragikus alakulásában. Visszahúzódó és félénk ember volt, akibe gyermekkorától beleverték, hogy az önkényuralmi rendszer az egyetlen, ami elképzelhető Oroszhonban. Így az emberéletnek szemében nem volt értéke, nem érzett felelősséget gyilkos tettei miatt. Alapos oktatást kapott. Igaz, hatékonyságán eleve rontott, hogy mint trónörököst, és a birodalom jövendő urát, tanárai nem kérdezhették ki. Nem ellenőrizhették, mennyit sajátított el az anyagból. Később kiderült, nem túl sokat. Az ifjú nebuló felelősségre vonásáról pedig végképp szó sem lehetett. Később sem. Miként már felnőtt emberként gyermeteg szórakozásait sem észrevételezhették, amelyekről botor fejjel még fotókat is készített. Személyisége alakulásán az sem változtatott, hogy beutaztatták vele a világot az „Azov bevétele” cirkáló fedélzetén, és még egy sikertelen merényletet is átélt Japánban.

„Amint trónra lép, 1895. január 17-én II. Miklós nyomban hitet tesz az önkényuralmi rendszer mellett, s ezzel eloszlatja az értelmiség reményét Oroszhon modernizálódásáról”

Nem segítette uralkodását, sőt kimondottan ártott népszerűségének házassága.  Felesége, Viktória Aliz Ilona Lujza Beatrix, a Hessen-Darmstadti-házból származó hercegnő éppen olyan visszahúzódó teremtés volt, és sajátos viselkedésével nem nyerte meg az orosz közvéleményt. Nagyanyja, Viktória brit királynő, jóllehet nem akadályozta meg a házasságot, valahol hangot adott félelmének, hogy unokája bizonytalan közegbe, birodalomba kerül.

A pár uralkodása szerfölött szerencsétlenül indult. Az esküvő napján a Hodinka mezőn tömegkatasztrófa tette emlékezetessé. Amikor az összegyűlt félmilliós tömeg megtudta, hogy a házasságkötésre kiosztandó ajándékból nem jut mindenkinek, kitört a tömeghisztéria.

„Mi is volt ez a <gazdag> ajándék? Egy fontos cipó durva lisztből, amelyet a <Császári Felsége Udvarának szállítója>, D. I. Filippov pék sütött. Fél kiló kolbász. Egy Vjazma mézeskalács címerrel. 3/4 kiló édesség II. Miklós és Alekszandra Fjodorovna cárnő képeivel díszített zacskóban. Az egészet a Prohorov-manufaktúrában készült fényes, pamut sálba kötötték, amelynek egyik oldalára a Kreml és a Moszkva-folyó látképe, a másik oldalára a császári pár portréja volt nyomtatva. Az ajándékot kiegészítette még egy zománcozott emlékbögre is a fenséges házaspár monogramjaival”

A tömeg meglódult, egyenest az ajándékot osztogató sátrak felé. Az elöl rohanók nem vették észre a mezőt átszelő árkot, s belezuhantak. Az utánuk jövők végig tapostak rajtuk. Közben a megrémült szervezők félelmükben kezdték a tömegbe hajigálni az ajándékot, fokozva a halálos tumultust.

A tragédiáról a sajtó nem írt. A koronázási ünnepség folytatódott, mintha mi sem történt volna. A cári házaspár iránti rokonszenvnek végérvényesen az tett be, hogy annak ellenére, hogy az ünnepség estéjén hullaszállító szekerek tucatjai zörögtek a moszkvai utcákon, II. Miklós és asszonya elmentek a francia nagykövetnek a koronázás alkalmából rendezett báljára. Sőt, táncoltak is. A követ naplójában csodálkozásának adott hangot, hiszen azt hitte, az uralkodópár lemondja az eseményt. II. Miklós viszont azzal magyarázta részvételüket, hogy nem akartak diplomáciai bonyodalmat a lemondással. Innen a cárhoz kötött gúnynév, a „véreskezű Miklóska”. Ezt megerősítette egy sortűz, amikor 1905. január 9-én, a „véres vasárnapon” a Gapon pópa vezetésével a Téli palota elé vonuló tömegbe lőttek a kivezényelt katonák. Ekkor 200 ember maradt holtan a téren. Forradalmi felhívásnak is beillett az a proklamáció, amit a tüntetés után adtak ki szervezői. „A szörnyeteg cár és tisztviselői, az orosz nép kiszipolyozói tudatosan fegyvertelen testvéreink, feleségeink és gyermekeink gyilkosai lettek.”

„A tüntető tömegbe lövetés még többször megismétlődött. Legelhíresültebb az 1912-es <lénai sortűz> volt, amikor a cári hatalom a lázongó, és jogaikért tüntető aranybányászok közé lövetett. Ekkor 170 halott maradt a demonstráció helyén. A rendcsinálásnak ezek az önkényuralmi módszerei csak fokozták az elégedetlenséget, és erősítették a forradalmi hangulatot”

Ehhez persze jócskán hozzájárultak II. Miklós kormányzásának kudarcai. Pedig voltak hozzáértő szakemberei. Pénzügyminisztere, Szergej Juljevics Witte sokat tett az ipar fejlődéséért, a rubel árfolyamának megerősítéséért, igyekezett becsalogatni a külföldi befektetőket az országba. Folytatódott a transzszibériai vasútvonal építése is. Fejlődött a mezőgazdaság. 1913-ban Oroszország élen járt a rozs-, árpa- és zab termelésben, Kanada és az Egyesült Államok után harmadik volt a búzatermelésben, negyedik a burgonya termelésben, és a világ mezőgazdasági exportjának 2/5-ét adta. Mindezeket nem kísérte a lakosság jóléte. Elsősorban az ipar fejlődése következtében megnövekedett létszámú gyári munkásság volt elégedetlen sorsával. Elmaradt a társadalom demokratizálódása, a tiltakozások hatására a rendőri elnyomás csak fokozódott.

II. Miklós apja nyomdokait követve megpróbálta elkerülni a háborúzást. 1898-ban leszerelést ösztönző „Békehatározatot”, adott ki. Bár a közvélemény lelkesen támogatta kezdeményezését, az 1899-es, illetve 1907-es hágai békekonferencián a kormányok képviselőinek nem sikerült megállapodásra jutniuk.

„Unokafivére, II. Vilmos német császár távol-keleti terjeszkedésre biztatta a cárt, aki megfogadta a tanácsát. Az orosz seregek behatoltak Mandzsúriába és a Liaotung-félszigetre, ami nem tetszett Japánnak. A mikádó felajánlotta a terület megosztását, ám ezt Miklós elutasította, s a háború kitört”

A japánok 1904. február 8-án és 9-én súlyos veszteséget okoztak a csendes-óceáni orosz hadiflottának. Az orosz csapatok tevékenységét nehezítette, hogy a transzszibériai vasút még nem volt befejezve, és az útvonal egy részén a szállítmányokat szekereken kellett tovább vinni. Voltak gondok, a hadvezetés sem állt helyzet magaslatán, nem is szólva az orosz haderő gyatra technikai felkészültségéről.

Port Artur erődje hősiesen védekezett, ám elesett. II. Miklós a Balti-tengerről a Távol-Keletre vezényelte az orosz flottát. Abban reménykedett, hogy egy estleges győzelem megváltoztatja a háború menetét. A helyzetet nehezítette, hogy az angoloktól nem kaptak engedélyt a Szuezi-csatornán való átkelésre, így a hosszú óceáni útra alkalmatlan hajókkal meg kellett kerülni Afrikát, és csak fél év után, 1905 májusában értek a hadszíntérre.

„A Rozsgyesztvenszkij admirális vezette hajóhad 1905. május 27-én a csuzimai szorosban katasztrófális vereséget szenvedett a flottaparancsnok bevallása szerint is már eleve vereségre ítéltetett hadműveletben”

A japán flotta mind korszerűségben, mind felkészültségben eleve felülmúlta ellenfelét. Az orosz kormány az 1905. szeptember 5-én aláírt megállapodás szerint kivonta seregeit Mandzsúriából, Port Arthurból és Szahalin déli részéből, valamint szabad kezet adott a japánoknak Koreában. Oroszország pozíciói csak 1945 után, igaz akkor már Szovjetunióként, a II. világháború győztes hatalmaként  álltak helyre a Távol-Keleten.

„Az elveszített háború újabb szög volt II. Miklós uralkodásának koporsójában, és a birodalmat forradalomba sodorta. A cárt – ez jellemző uralkodói hozzáállására – nem rázta meg az esemény”

Ezt írta naplójába: „Szakadatlanul érkeznek a nyomasztó és ellentmondó hírek a csuzimai öbölben folyó szerencsétlen ütközetről. Három jelentést hallgattam meg, aztán kettesben (nota bene – asszonyával) sétálni mentünk. Az idő gyönyörű volt, és meleg.”

Munkanélküliség, éhínség. A munkásság érdekei védelmében szakszervezeteket hoz létre, s létrejönnek más, baloldali szervezetek is. A parázs ott izzik a forradalom kihunyó zsarátnokán. Az egyik szakszervezet élére Gapon atya áll, békés tüntetésüket szétlöveti a hatalom. A cár ekkor nem volt a fővárosban, mégis sokan az ő számlájára írták a vérontást.  Fellázadtak a Patyomkin páncélos hajó matrózai. II. Miklós gyengécske próbálkozásait a közben megalakított törvényhozó testület, a Duma is elutasította, és a cár újabb szerencsétlen döntést hozott, katonai diktatúrát vezetett be.

A Duma, a cár által 1905-ben létrehozott törvényhozó testület valójában csak névleges hatalommal bírt, vagy még azzal sem. Az 1906. április 23-án elfogadott alaptörvények értelmében a cárnak joga volt hozzájárulása nélkül hadüzenetre, békekötésre, és ha úgy hozta a kedve, akár fel is oszlathatta. A cár nevezte ki a minisztereket, csak neki tartoztak felelősséggel. Létrehozták az Államtanácsot, a vétójoggal rendelkező felsőházat, melynek tagjait többségükben szintúgy a cár választotta. És még biztos, ami biztos, csak az uralkodónak volt joga az alaptörvények megváltoztatására.

„Ez volt a II. Miklós diktálta demokrácia”

Az I. Dumát 1906 júliusában, a másodikat 1907 júniusában oszlatták fel, majd megváltoztatták a választási törvényeket. A parasztok és a munkások szavazatainak súlya csökkent, a földbirtokosoké nőtt. A III. Dumában (1907–1912) a konzervatívok jutottak vezető szerephez, és ez jellemezte az 1912-ben megválasztott IV. Dumát is. Oroszhonban lényegében semmi nem változott, csak kissé átvakolták a cárizmus ingatag épületét.

„Ám történt még valami, aminek jelentőségét szeretik eltúlozni. Persze, több mint száz évvel később nehéz kideríteni az igazságot. A cárnak és a cárnénak 1905 októberében bemutattak egy sztarecet, szent embert, Grigorij Raszputyint”

Állítólag jótékony hatással volt a vérzékenységben szenvedő trónörökösre, Alekszejre.  Sokan – talán a közvélemény nagyobbik része is – nem az orosz paraszti erények, a feltétlen istenhit és a cár iránti hűség megtestesítőjét látták benne, hanem csupán egy nőfaló szélhámost. Férfiúi képességeiről, erotikus tivornyáiról, melyeken még előkelő arisztokrata hölgyek is részt vettek, legendák keringtek. Mindez kiváltotta a közvélemény elutasító magatartását, amit tetézett befolyása a cárnéra, beleszólása kinevezésekbe, és gyakran a napi politikába is.

„A brit világbirodalommal kötött 1907-es egyezmény bezárta a kaput Oroszhon terjeszkedése előtt Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Nem maradt más, mint a Balkán. Ekkor 1914. június 28-án, Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst és feleségét”

II. Miklós, hogy mentse tekintélyét és hatalmát, Szerbia mellé állt. Pedig sokan figyelmeztették, hogy a hadba lépés rossz döntés, következményei elsöpörhetik a Romanov-dinasztiát. Kezdetben a közvélemény támogatta a „keresztes háborút”, ám ez a lelkesedés a többi hadviselő országhoz hasonlóan Oroszhonban sem tartott sokáig. Alig egy évvel később előjöttek az orosz hadsereg súlyos gyengeségei, az utánpótlás és a szakértelem hiánya, szállítási és ellátási gondok.

Mindenki bírálni kezdte a cárt. Miklós meghozta talán legostobább uralkodói döntését. Menesztette a népszerűtlenebb minisztereket és Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg helyett magára vállalta a hadsereg főparancsnoki tisztjét. Kezdetben minden jól ment. Ez persze nem az ő kiemelkedő hadvezéri tehetségének, hanem a világháború, majd a polgárháború során hadvezéri képességeit bebizonyító  Alekszej Alekszejevics Bruszilov tábornoknak volt köszönhető. Vezetésével az orosz csapatok 1916 nyarán fontos, ám a háború kimenetelét lényegében nem változtató győzelmeket vívtak ki.

II. Miklós döntésének következtében a sereg mogiljovi főhadiszállásán rekedt. Részt vett a tanácskozásokon és mustrákon, de mint derék apa többnyire szívesen játszadozott őt elkísérő fiával.

„A hadi helyzet közben egyre romlott. A hatalom pedig szép lassan átcsúszott asszonya kezébe, akit a korabeli pletykák szerint azzal is vádoltak, hogy az ellenségnek, a számára rokoni Németországnak kémkedik”

Ez nem valószínű, ám az tény, hogy a cárnő Raszputyin zsidó származású titkára, az ékszerész és banki széltoló Áron Szimonovics segítségével komoly összegeket utalt át titokban a háborús ellenségnél, Németországban élő rokonságának.

Áron Szimonovics a forradalom után kalandos életpályát futott be, naplója megkérdőjelezhető hitelessége ellenére érdekes és tanulságos olvasmány. Sorsát hosszas, nem ritkán törvénybe ütköző eseményekben gazdag külföldi vándorlás után Auschwitzban végezte be, 1944-ben.

„Történelmi áttekintésünkben lassan elérünk a prológhoz, a cári rendszer dicstelen végéhez”

Az 1914 augusztusában nem egészen érthető okból Szentpétervárról Petrográdra átkeresztelt fővárosban 1917. február 23-án és február 24-én zavargások törtek ki. II. Miklós a helyzetet nem értve csapatok küldésével akarta a zavargásokat elfojtani, ő maga pedig vonaton Carszkoje Szelóba indult. Mire odaért, már nem volt többé ura az orosz birodalomnak.

Február 27-én a Duma ideiglenes bizottsága és a munkások tanácsa létrehozott egy ideiglenes kormányt. A cár igazából talán nem fogván fel, mi történik birodalmában, először beleegyezett az ideiglenes kormány létrehozásába. A hadsereg tábornokai – célozván lemondására – úgy vélték, hogy a helyzetet csak ő oldhatja meg, méghozzá személyesen. Miklós erre a maga és a fia nevében is lemondott a trónról az öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára. A nagyherceg azonban nagyon is tisztában volt a valós helyzettel, és még aznap, március 3-án visszautasította a felajánlott trónt. Beteljesült a mondás: „az utolsó csukja be az ajtót…”

„A cárt és családját a főváros melletti Carszkoje Szelóba vitték, és ott tartották fogva. Egyetlen európai uralkodói dinasztia, még a vele vér szerinti rokonságban lévő, rá kísértetiesen hasonlító V. György angol uralkodó sem volt hajlandó befogadni. V. György tartott a brit közvélemény korántsem pozitív megítélésétől. Ezzel voltaképp aláírta rokonai halálos ítéletét”

De még nem tartunk itt.1917 augusztusában az Ideiglenes Kormány félve a népharagtól, hogy mentse az uralkodó és szerettei életét, a családjával együtt a szibériai tyumenyi terület Irtis parti városába, Tobolszkba telepítette. De ez már egy másik történet.

A család sorsának további alakulására sorozatunk következő részében visszatérünk.