„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
A polgárháborút dicstelenül lezáró krími evakuáció, eltérően a korábbi hasonló műveletektől viszonylag rendben zajlott le. A félsziget kikötőiből, Jevpatorijából, Szevasztopolból és Jaltából mintegy 150 hajó kelt útra, fedélzetén több mint 150 ezer emberrel
1920 őszén egy természeti jelenség fontos szerepet játszott a polgárháború lezárásában. Szovjet-Oroszország európai részén kihunytak a testvérháború pusztító lángjai. 150 ezren elhagyták szülőföldjüket, és csatlakoztak a hontalanok évek során kétmillióra duzzadt seregéhez. A megnyugvást hozó viharos légmozgást kétéves interregnum, események kusza, napról napra változó sorozata előzte meg.
„De várjunk az akkoriban a huzatos Oroszhonban összevissza garázdálkodó széllel. Az első világégés befejeztével, az októberi forradalom győzelme után aligha volt zavarosabb és nehezebben kiismerhető vidék, mint a cári Oroszország nyugati területei, Ukrajna és a Tengermellék”
A császári Németország és Ausztria-Magyarország vezetői beismerték, hogy a háborút elveszítették. 1918 novemberében kivonták csapataikat a térségből, ahová a breszt-litovszki béke értelmében 1918 márciusában bevonulhattak. A hatalmi szempontból légüres térségben megjelentek az antant csapatai. A Fekete-tenger vidékén partra szállt óvatos franciák nem merészkedtek Ukrajna belsejébe, csak arra ügyeltek, hogy a forradalmi hangulat ne terjedjen ki Románia területére. Megijesztették őket a magyarországi események, a fenyegető lehetőség, hogy a magyar forradalom közvetlen kapcsolatba lép Szovjet-Oroszországgal. Forradalmak lobbantak fel Európa-szerte, s ez katasztrófális lett volna számukra. Erre nem került sor. Az antanttal kötött, és általa hitszegő módon be nem tartott megállapodás megpecsételte a Tanácsköztársaság sorsát, csapatai a Felvidékről kivonultak, a románok pedig bevonultak Budapestre.
„Az antant két évvel korábban már előre gondolkodott. Az angolok és franciák még 1917-ban érdekszférákra osztották egymás között Oroszországot. 1919 elején a franciák ellenőrizték Odesszát és környékét”
Ám igazából fogalmuk sem volt, hogy mi történik az egykori birodalom területén, miféle erők és szándékok szabják meg a kaotikus események menetét. A kikötővárosban a helyi politika és élet irányításában az eszerek és mensevikek voltak többségben. Az átláthatatlan helyzetben a franciák attól tartottak, hogy a lakosság nem támogatja a még csak megalakulóban lévő fehér Önkéntes Hadsereget. Korábban nem tapasztalt szintet ért el a kikötővárosokban általában nem ismeretlen bűnözés. A korántsem szürke mindennapokat a helyi maffiavezér Miska Japoncsik bandája uralta és színesítette. Az antant vezetést az is elbizonytalanította, hogy nem maradt tétlen az illegális bolsevik mozgalom sem. Erőteljes propagandát folyattak a háború szörnyűségeibe belefáradt, és a változások iránt fogékony francia katonák körében. Próbálták meggyőzni őket arról, hogy a forradalom a nép érdekeit szolgálja. A részükre titokban kinyomtatott újság 7000 példányt is elért.
„A felfordulásban eligazodni képtelen angolok és amerikaiak némi hezitálás után elengedik a veszett fejsze nyelét, 1919 elején kivonják a csapataikat Ukrajnából. Ám biztos, ami biztos, támogatják a fehér mozgalmat”
Melynek vezetői igazából nem nagyon bíznak egykori szövetségeseikben. Nyikifor Grigorjev volt cári tábornok például először a fehérek oldalán harcol, majd az antant intervencióval szembe helyezkedve a bolsevikokat segíti. Az ő néhány ezer rongyos embere foglalja el Odesszát, ahonnan 1919 áprilisában száznál több hajón menekülnek el az antant csapatokkal (mintegy 50 ezer fő) együtt a cári idők közigazgatásának bolsevik hatalomtól tartó tisztviselői, és a forradalmi változástól félő jómódú lakosság.
„1920 elejére ugyanis Oroszhonban gyökeresen megváltozott a háborús helyzet”
Gyenyikin Moszkva elleni hadjárata összeomlott. Az Önkéntes Hadsereg harcosai elégedetlenkednek. Nyikolaj Orlov volt cári katonatiszt áll az élükre, a hozzá csapódott csapatoknak még Szimferopolt is sikerül napokra elfoglalniuk.
A tauriai helytartóság régi időkből ott maradt, a fehérek soraiban szolgáló vezetőjének, Nyikolaj Obolenszkijnek a bolsevikok iránti rokonszenvvel aligha vádolható gyermeke az alábbi, sokat mondó levelet küldi apjának. Sorai jól jellemzik a helyzetet: „Papa, ne gondold, hogy mi itt a hadjárat előtt álló célokra és feladatokra, az egységes Oroszhonra koncentrálunk. Nem ismerünk más szavakat, mint rablás és spekuláció.”
„A rendet az Önkéntes Hadsereg soraiban egy cári tiszt, Jakov Szlascsov igyekszik helyreállítani”
Az első világháborúban a harcokból kiábrándulva leszázalékoltatta magát. Most ismét aktív, de nehezen találja meg a helyét. Vörös és zöld partizáncsapatokban egyaránt szolgál, majd egy nagy fordulattal csatlakozik a fehérekhez. Kitűnő tiszt, bátran harcol. Hamarosan kinevezik altábornagynak. 1920 legelején a perekopi földszoros megtartásával megvédi a Krím-félszigetre visszavonult fehér haderőt a Vörös Hadsereg csapásaitól. Később a fehér mozgalom összeomlása után ő is Konstantinápolyba menekül. További életútja jól példázza a cári hadsereg katonatisztjeinek eszmélését. A hazaszeretet gyakran legyőzi politikai ellenszenvüket. 1921-ben a szovjet kormány amnesztiát hirdet a fehér hadsereg soraiban harcoltaknak. Szlascsov nem habozik, hazatér és erre bíztatja bajtársait is. A katonai akadémia tanára lesz.
„Zseniálisan tanított, a termek előadásai alatt zsúfolásig megteltek. Sok parancsnok-hallgató maga is harcolt Vrangel ellen. Az egykori fehérgárdista tábornok maró gúnnyal elemezte csapataik egyik vagy másik műveletét” – emlékezik rá egyik, az új rend oldalára átállt fehérgárdista tanítványa.
„Szlascsov pályája tragikus véget ér”
1929-ben Lazar Kolenberg, egykori vöröskatona, a moszkvai katonai iskola hallgatója gyilkos merényletet követ el ellene. Beismeri, hogy így akarta megbosszulni zsidó származású testvére halálát, akit a Vrangel alatti krími pogromok idején öltek meg. S melyekhez szerinte Szlascsovnak köze lehetett. A bíróság a merénylőt beszámíthatatlannak ítéli és felmenteti. A gyilkosságot sokan a „nagy tisztogatás” számlájára írják. Kolenberg később végig harcolja a Nagy Honvédő Háborút, és helytállásáért magas katonai kitüntetésben részesül, megbecsült hazafiként hal meg 1988-ban Kijevben. Másfajta megközelítése a valóságnak: Bulgakov színdarabjának, a „Menekülés”-nek egyik hősében állít hitelesen szép emléket Szlascsovnak.
„Hőstett és tévút nehezen választható szét a kusza időkben”
„A Krím felszabadítását Mihail Frunze irányította”
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik
De térjünk vissza a Krímhez. A fehérgárdista Szlascsovnak 1920 elején még sikerül megállítania a támadó vörös csapatokat. 1920 novemberében azonban fordult a kocka. A Vörös Hadsereg a lengyelek ellen harcol nyugaton. Oroszország európai részén már csak a Krím maradt a fehérgárdisták kezében. A vörösök vezetése dönt, ideje felszabadítani.
„Itt lép be történetünkbe a varázslatos szél, mellyel a természet megajándékozta a szovjet katonai vezetést”
A Krím-félszigetet a szárazfölddel összekötő perekopi földszorost szigorú, a történelem során kiépített erődítmény rendszer védte. A frontális támadások sorra kudarcot vallottak. Viszont ott volt a Szivas, a nagy öböl, melynek vízállása a Fekete-tengerét követve erősen ingadozott. A Vörös Hadsereg vezetése úgy döntött, hogy rajta átvágva kerülik meg a perekopi erődrendszert. November 5-én a szél felduzzasztotta az öböl vizét, ám 8-ára az égiek másképp határoznak. Erős nyugati szél támad, és kisöpri a vizet. Az errefelé ritka hidegben – -12 fok volt -, a tengerfenék talaja megkeményedett, és alkalmasnak bizonyult a támadásra. Arra, hogy megkerüljék a fehér állásokat. Ekkor 20 ezer vörös harcos lovassággal és vagy három tucat löveggel megerősítve átkelt az öblön, és hátulról megtámadta a földszoroson kiépített fehérgárdista védvonalat. A csata kimenetele nem volt kétséges.
„A fehérek vezére, Vrangel látva a kilátástalan helyzetet, elhatározza, hogy kimenekíti a seregét”
Lovagiasságból azonban nyitva hagyja a lehetőséget: aki akar, harcolhat tovább. Hogy miért nem maradtak a harcmezőn vállalkozó szellemű harcosok, azt jól illusztrálja a fehér mozgalom egyik katonai vezetőjének, Alekszandr Kutyepovnak a megjegyzése erre: „Feláldozni egy hadsereget a csatamezőn az ostoba is tud”.
A parancsnoktársai által nagyra tartott, és tehetséges Kutyepovnak csak primitív elképzelései voltak a politikáról. Viszont kitűnt a lakossággal szembeni kegyetlenségével. Az evakuáció után Konstantinápolyban is brutálisan bánt az oda menekült katonákkal.
„Kutyepov tetteiért később alaposan megfizetett. Ami korántsem volt ritka a polgárháborút követő esztendőkben. Egyik oldalon sem. 1930. január 26-án a fehér tábornokot a szovjet hírszerzés ügynökei Párizsban elrabolják”
Az akció végkimenetelére csak a peresztrojka alatt derül fény. Egyes források úgy tudják, hogy Kutyepov a nyugtatóul beadott hatalmas adag morfium hatására szívrohamban halt meg az őt hazacsempésző szovjet hajón. Mások szerint már a megtámadásakor, védekezés közben életét vesztette. Holttestét egy párizsi konspiratív ház kertjében temették el. Hogy hol, az ma már kideríthetetlen.
A polgárháborút dicstelenül lezáró krími evakuáció, eltérően a korábbi hasonló műveletektől viszonylag rendben zajlott le. A félsziget kikötőiből, Jevpatorijából, Szevasztopolból és Jaltából mintegy 150 hajó kelt útra, fedélzetén több mint 150 ezer emberrel.
Vrangel tábornok, noha figyelmeztetett a menekítés nehézségeire, garantálta a vele távozók biztonságát. A helyzet nem volt túl szívderítő. Ekkor már egyetlen állam sem vállalta a segédkezést, s a fehér vezetés teljesen magára volt hagyva. Tanulva a korábbi hibákból, ezúttal alaposan megszervezték a kimenekítést”
Levezénylője a cári flotta tapasztalt tengerésztisztje, Mihail Kedrov admirális lett. Az ilyen esetekben elkerülhetetlen tumultuózus kikötői jelenetektől eltekintve az evakuáció viszonylagos rendben, négy nap alatt (1920. november 13-16) lezajlott. Az admirális jó szervezőnek bizonyult. A közel másfélszáz hajó szerencsésen befutott Konstantinápolyba. Velük tartottak a fekete-tengeri flotta megmaradt egységei is, melyeket Kedrov dolga végeztével átadott kollégájának, Mihail Berensz ellentengernagynak.
„Kedrov az emigrációban visszavonult a politizálástól, ám dicséretére legyen mondva, élete végéig megmaradt orosz hazafinak”
Így 1945 végén emigránsok egy csoportjával meglátogatták a párizsi szovjet nagykövetséget, hogy leróják elismerésüket a Vörös Hadsereg katonai sikerei előtt. A szovjet állampolgárságot azonban nem vette fel. Még ez év októberében, 67 éves korában elhunyt Párizsban.
Berensz ellentengernagy, az evakuáció másik vezetője, miután a Bizertában karanténba vett, és lefoglalt orosz flottát leszerelték és fémhulladéknak eladták, tüzérségi gyakorlatokon célhajóknak felhasználták, a francia fennhatóságú Tuniszba költözött. Admirálishoz nem túl méltó módon, női táskák varrásával kereste meg kenyerét 1943-ban itt bekövetkezett haláláig.
„Nézzük a másik oldal vezetőit. A Krím felszabadítását Mihail Frunze irányította”
1920 szeptemberében nevezték ki a Déli Front parancsnokává. Novemberben felhívással fordult a fehér hadsereg tisztjeihez és katonáihoz. Teljes körű amnesztiát ígért, ha leteszik a fegyvert, és átállnak a szovjet hatalom oldalára. Javaslatát elutasították. Volt okuk félni? Egyeseknek igen. A történelem válasza nem egyértelmű.
„A Krím elfoglalása után a Fehér Hadsereg regisztrált katonáit és tisztjeit letartóztatták, sokukat a nyilvántartási listákat követve kivégezték”
Állítólag a krími vörösterror idején 20 ezer embert lőttek agyon vagy fullasztottak vízbe a Fekete-tengerben. Ezt az adatot sem a történészek, sem tárgyi bizonyítékok (tömegsírok, temetkezési helyek) hitelt érdemlően nem erősítik meg.
Egyébként a szakember hiány miatt (főként a hadseregben) 1921-ben, a Nagy Októberi Forradalom negyedik évfordulóján a szovjet állam általános amnesztiát hirdetett a fehérgárdista emigránsoknak. A tisztek, kadétok, volt csendőrök, a megtorló különítmények tagjai, a bolsevizmus engesztelhetetlen ellenségei nem estek az amnesztia érvénye alá.
Nagyjából 181 ezer ember tért haza. Sorsukat eddig nem kutatták. Feltételezhető, hogy közülük sokan okkal vagy ok nélkül áldozatául estek a „nagy tisztogatásnak”. Később a tisztek egy részének megbocsátottak, kellett a képzett hadfi.
„Hasonlóan a polgárháború számos, eltérő politikai nézeteket valló személyiségéhez, a végzet Frunzét sem kerülte el. Gyomorfekély műtét során 1925-ben elhunyt. A hivatalos orvosi jelentés szerint vérmérgezésben. Noha akkoriban még nem kezdődtek el a tisztogatások, pletykák terjedtek el”
Az esetet napjainkban újra megvizsgáló orvos szakértők szerint a kloroform gázzal való altatás okozta a jeles hadvezér és politikus halálát. Ezt napjainkban már nem alkalmazzák, szívbénulást és májkárosodást okozhat. Az igazságot ilyen messziről nem könnyű kideríteni.
A polgárháborúban még egy evakuációs hadművelet várt a Szibériában és a Távol-Keleten még harcoló fehérgárdista erőkre. 1922 októberének végén azon a vidékén is összeomlott a fehér hatalom, menekülniük kellett. A szibériai flotilla hajóin, és másokon Georgij Sztark ellentengernagy vezérletével több ezer fehérgárdista emigrált. S velük a régi világ jónéhány híve. A Vlagyivosztokot elfoglaló partizán hadsereg, nem lévén megfelelő úszó eszköze, nem üldözte őket.
„Egyetlen ország sem akarta befogadni az emigrálókat”
Sztark ellentengernagynak viszontagságos vándorlás után végül sikerült különböző, elsősorban kínai kikötőkben partra tenni a menekülőket. Az akciót Manilában fejezte be. 1922 decemberében itt próbálta megkörnyékezni a szovjet külképviseleten dolgozó egykori bajtársa, Vlagyimir Belli (nem mellesleg a GPU titkos ügynöke), hogy adja át a hajókat a szovjet államnak, a cári birodalom utódjának. Csábításul megmutatta az ellentengernagynak Petrográdon maradt családtagjai fényképét, és melléje sértetlenséget ígért, ha hazatér.
„Sztark nem állt rá az <üzletre>. A hajókat értékesítette, a bevételt szétosztotta a flotilla matrózai és tisztjei között”
Később az így nyert pénzzel elszámolt az emigrációban élő trónörökösnél, Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegnél. Úgy érezte, hogy feladatát teljesítette, ezután politikával többet nem foglalkozott. Párizsba költözött, ahol taxisofőrként kereste meg kenyerét. A polgárháború utáni években az emigráns fehér tisztek nagy része, nem lévén más képzettsége, ezt a nem túl előkelő munkát fogadta el – élniük kellett valamiből. Franciaország 1940-es összeomlása után Sztark nem volt hajlandó szolgálni a német megszállókat. 1950-ben bekövetkezett haláláig elnöke volt az emigráns orosz tengerész tisztek nemzetközi szervezetének.
„Személyes tragédiák terhelték, vérrel és verítékkel íródott a polgárháború krónikája”
Hősei, győztesei viszontagságos utat jártak be. A sok áldozatot követelő harcnak meg lett az eredménye, Szovjet-Oroszországot 1922 decemberének végén elismerték, és visszatérhetett a nemzetközi közösség teljes jogú tagállamai közé.
Majd negyedszázaddal később, 1944 tavaszán a Vörös Hadsereg ismét átkelt a Szivason, és evakuációra késztette a Wermacht Krímet megszállva tartó egységeit, és a hozzájuk csapódott kollaboránsokat. Az akció ezúttal nem volt túl sikeres, a menekülők több mint száz hajót vesztettek, 42 ezer német és román katona lelte halálát a tengerben.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
