„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Dmitrij Trenyin írása a #moszkvater.com-on
„Összefoglalva elmondható, hogy egy többpólusú nukleáris világ csak akkor válhat nyugodtabbá és kiszámíthatóbbá, ha megerősödik a kölcsönös elrettentés, és ezzel együtt a stratégiai stabilitás rendszere”
Fotó:EUROPRESS/AFP/KCNA VIA KNS
Az 1962-es kubai válság után a hidegháború éveiben az atomfegyverek sikeresen betöltötték elrettentő funkciójukat. A felek háborús tervei abból indultak ki, hogy egy nagyszabású frontális összecsapás esetén az ellenfél szinte elkerülhetetlenül bevetné az atomfegyvereket, és még ha a háború csak hagyományos fegyverekkel kezdődne is, nukleárissá eszkalálódna.
„Ennek tudatában Amerika és a Szovjetunió politikai vezetése arra törekedett, hogy megakadályozza egy ilyen katasztrofális forgatókönyv megvalósulását”
Az amerikaiak ugyan úgy vélték, hogy egy atomháború korlátozott lehet, Európában lokalizálódhat, és nem érintené az Egyesült Államokat és a Szovjetunió területét, de a szovjet stratégák szkeptikusan viszonyultak egy ilyen mértékű konfliktus korlátozásának ötletéhez. A szovjet-amerikai konfrontáció éveiben a felek sok háborút vívtak, de ezek mind Európától – a konfrontáció geopolitikai központjától – távol, és a felek létfontosságú érdekszféráin kívül zajlottak.
A hidegháború utáni világ: Új kihívások és régi minták
A hidegháború lezárása óta eltelt 35 év alapvetően átformálta a világrendet. A kölcsönös garantált pusztulástól (MAD) való félelem elhalványult, noha a nukleáris megsemmisítés fizikai lehetősége továbbra is fennáll. A korábbi éles ideológiai antagonizmus megszűnt, helyét a globalizmus és a nemzeti érdekek közötti feszültség vette át. A világ, bár ezen az alapon megosztottá vált, továbbra is globális és összefonódott maradt. Az értékbeli különbségek ma már kevésbé államok között, inkább társadalmakon belül húzódnak.
„A kemény blokk-antagonizmus rendellenessége a múlté, azonban az új globális hegemón, az Egyesült Államok nem tudott stabil világrendet teremteni. Ennek következtében a világ történelmi értelemben <normálisabbá> vált. Visszatért a nagyhatalmi rivalizálás, újra fellángoltak a regionális szereplők közötti, valamint a helyi szintű küzdelmek. Az egyes országok fejlődésének egyenetlensége természetesen az erőviszonyok megváltozásához vezet közöttük, az egyensúly korrekciója pedig, miként a történelem során mindig is, erő alkalmazásával történik”
A történelmileg kialakult „normális” világ, mely felett egy leplezett nukleáris Damoklész kardja lebeg, továbbra is konfliktusok és háborúk színtere. Bár a nukleáris fegyverek továbbra is képesek elpusztítani az emberiséget, a fenyegetés „burkoltan” van jelen, így nem tekintik aktuálisnak. Valóban, a teljes pusztulás legfeljebb egy terrorista mániákust érdekelhet.
A nukleáris arzenál tárgyai helyett ma már nem nukleáris kardok, szablyák, tőrök, balták kerülnek bevetésre. Ebben a környezetben hallgatólagos tabu nehezedik az atomfegyverekre, mivel logikusan gondolkodva, azok alkalmazása mindent elpusztítana, amit meg akarnak védeni. Sőt, a legrosszabb esetben az egész bolygót megsemmisítené. Nem meglepő, hogy sokan meggyőződtek arról, az atomfegyverekre a vegyi fegyverek sorsa vár, amelyeket az első világháborúban korlátozottan alkalmaztak, de a második világháborúban már raktárakban maradtak.
„A probléma paradox módon az, hogy a hagyományos fegyverek is képesek elpusztítani nemcsak egyéneket, hanem, képletesen szólva egész államokat”
Az atomfegyverek kizárása csábító azok számára, akik gazdag hagyományos arzenállal rendelkeznek. Éppen ezért furcsa lenne elvárni, hogy egy atomhatalom lemondjon az atomfegyverek bevetéséről olyan helyzetben, amikor az ellenfél kizárólag hagyományos eszközökkel magának az államnak a létezését kérdőjelezi meg.
A „fejlett demokrácia” veszélyes játszmái
Ezért egy nukleáris hatalomnak stratégiai vereséget okozni egy harmadik országot proxyként használva rendkívül veszélyes stratégia. Fennáll annak a veszélye, hogy egy „nukleáris bumeráng” csap vissza az kezdeményezőkre.
Érdemes megemlíteni pár szót e stratégiák szerzőiről. Furcsának tűnhet, bár valójában semmi furcsa nincs benne, hogy a „fejlett demokráciák” sokkal több képviselője van közöttük, mint autoriter rezsimek államfője.
„Az ukrán konfliktusba bekapcsolódott angol és francia szereplők olyan generációhoz tartoznak, amely rég elvesztette az önálló kül- és katonapolitika képességét. Készek provokációkat szervezni, de nem képesek ellenőrizni azok következményeit”
Ezeket a szereplőket és országaikat egy ideig a Kreml kivételes stratégiai türelme menti meg, amely egyelőre nem válaszol csapásokkal azokra a pontokra, ahol az orosz terület elleni rakétatámadások, valamint az orosz állampolgárok és katonai létesítmények elleni szabotázs akciók és terrortámadások terveit dolgozzák ki.
Emlékezzünk a csernobili atomerőmű-katasztrófa (1986) Európában kiváltott hatására. Ezt éles kontrasztba állíthatjuk azzal a közömbösséggel, amellyel ma az alábbi eseményeket fogadják:
– Az ukrán csapatok lövései a zaporizzsjai atomerőműre.
– Ukrán drónok támadásai oroszországi kurszki, szmolenszki és más atomerőművek ellen.
– Az Izrael és az Egyesült Államok által júniusban végrehajtott csapások több iráni nukleáris létesítmény ellen.
Mindezek mellett ne feledjük, hogy nem sokkal korábban ukrán drónok – nyilvánvalóan nyugati országok segítségével és közvetlen utasítására – stratégiai repülőtereket támadtak Oroszország több régiójában. Hasonló izraeli támadások történtek iráni célpontok ellen is.
„Gyakorlatilag ez a <játék> már nem a határán, hanem azon a ponton túl zajlik, ahol a nukleáris válasz doktrinálisan elő van irányozva”
Növekvő feszültség, a Kreml türelme fogy
Ez a helyzet nem tartható fenn a végtelenségig. Az európai országok egyre növekvő részvétele az ukrajnai konfliktusban kimeríti a Kreml stratégiai türelmét. Az elmúlt évben módosították az orosz nukleáris doktrínát, bővítve az atomfegyverek bevetésének feltételeit, és kiterjesztve hatályát Belaruszra, mint a szövetséges államra.
Az „Oresnyik” rakétarendszer demonstratív alkalmazása 2024 novemberében egy ukrajnai hadiipari létesítmény megsemmisítésére alátámasztotta e doktrinális változások komolyságát. Sajnos a vezető európai államok válaszul „rettenthetetlenséget” akartak demonstrálni, ami valójában vakmerőséget jelent.
„Úgy tűnik, az ukrajnai konfliktus ismét elágazáshoz érkezett. A diplomáciai rendezési kísérlet eredménytelen maradt, mivel az Washington nem volt hajlandó figyelembe venni Moszkva biztonsági érdekeit, és az EU-országok arra törekedtek, hogy a harcok elhúzásával a lehető legnagyobb mértékben gyengítsék Oroszországot”
A Nyugat arra számít, hogy Oroszország vérét ontja, túlterhelődik, és egyre nagyobb gazdasági és társadalmi nehézségekkel kell szembenéznie. Eközben Európa és Amerika, miközben újabb fegyver- és lőszerszállítmányokkal látja el Ukrajnát, és a NATO keleti és délkeleti szárnyáról érkező „önkéntesekkel” táplálja, arra számít, hogy ezzel párhuzamosan helyreállítja és fejleszti hadiiparát, valamint növeli katonai erejét. A cél az, hogy az események menetét a saját javukra fordítsák, és végül döntő csapást mérjenek a meggyengült Oroszországra.
A nukleáris eszkaláció veszélye és Oroszország válaszlépései
Ez a dinamika nagyszabású eszkalációhoz vezet, ami nem csupán az ukrajnai konfliktus kimenetelét befolyásolja. Nyilvánvaló, hogy Oroszország fel fogja törni ezt a stratégiát. Logikus feltételezni, hogy ebben a nukleáris elrettentés aktiválása is szerepet játszik majd.
„Az Oroszországot érintő egzisztenciális fenyegetést, különösen az EU-államok részéről, hasonló fenyegetéssel kell ellensúlyozni magukra ezekre az országokra vonatkozóan. A tétek Oroszország számára magasabbak, mint a Nyugat számára, ami előnyt biztosít Moszkvának az eszkalációs konfrontációban”
Az ellenfélnek nem maradhat kétsége szándékaink komolyságát illetően. Józanító jelzések lehetnek a következők:
– Nem stratégiai nukleáris fegyvereket hordozó repülőgépek harckészültségi szolgálatának megszervezése.
– Oroszország kilépése a közép- és rövid hatótávolságú rakéták telepítésének moratóriumából az ország európai részén, Csukotkán és Belaruszban.
– A nukleáris tesztek felújítása.
– Megtorló vagy megelőző csapások végrehajtása, kezdetben hagyományos fegyverekkel, az ellenfél területén lévő célpontok ellen (Ukrajnán kívül).
Az iráni nukleáris program és a regionális stabilitás dilemmája
Izrael és az Egyesült Államok kísérlete Teherán nukleáris programjának teljes megsemmisítésére kudarcot vallott, bár a program ismeretlen mértékű károkat szenvedett. Irán ezzel gyakorlatilag válaszút elé került. Vagy megállapodást köt az Egyesült Államokkal, amely tiltja az urándúsítást, vagy újraindítja és helyreállítja nukleáris programját, ezúttal már nyíltan az atomfegyver létrehozását célozva. Az eddig követett középső út kilátástalannak bizonyult.
Mindkét lehetőség kockázatokkal jár. Azonban a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az amerikai támadások elleni egyetlen többé-kevésbé megbízható garancia az atomfegyverek birtoklása. Igaz, az ilyen fegyver megszerzéséhez vezető út rendkívül veszélyes az arra törekvő ország számára, különösen, amíg a folyamat nem fejeződött be teljesen.
„Ha Iránnak sikerül atomfegyverhez jutnia, vagy olyan képességet szereznie, amellyel rendkívül gyorsan képes nukleáris fegyvert előállítani – amilyen képességgel ma már számos állam, köztük Japán és Dél-Korea is rendelkezik –, akkor Teherán és Nyugat-Jeruzsálem között kölcsönös nukleáris elrettentési helyzet alakulhat ki. Ez viszont a regionális stabilitás alapjává válhat a Közel- és Közép-Kelet két vezető hatalma közötti kapcsolatokban”
Az ehhez az állapothoz vezető út még hosszú, és nemcsak katonai egyensúlyt igényel, hanem a felek egymás iránti hozzáállásának megváltozását is. Mindazonáltal, válságok és időszakos összecsapások kíséretében, de mégis megtehető.
Az atomfegyverek a többpólusú nukleáris világban
Fontos megjegyezni, hogy az atomfegyverek birtoklása önmagában nem nyújt teljes védelmet a hagyományos fegyverekkel vívott háborúk ellen. Az európai államok 2022-es, Ukrajnában tapasztalt széles körű és mélyreható beavatkozása a nukleáris elrettentés gyengüléséről tanúskodik, amire Oroszország nyilvánvalóan számított. Majd a 2025 áprilisi kasmíri terrortámadás Indiát pakisztáni célpontok elleni csapásokra kényszerítette, ami a két dél-ázsiai atomhatalom rövid fegyveres összecsapásához vezetett.
„A nukleáris tényező természetesen mindkét konfliktusban jelen volt, de inkább a háttérben maradt. Az atomfegyverek részben korlátozták az ukrajnai háború mértékét, és valószínűleg hozzájárultak az indiai-pakisztáni konfliktus gyors leállításához”
Előre tekintve több jelentős trend is feltételezhető:
– Eszkaláció Ukrajnában. Az eszkaláció és az átmenet a passzívtól az egyre aktívabb nukleáris elrettentéshez Ukrajnában.
– A nukleáris téma újraéledése Európában. Ez magában foglalja Nagy-Britannia és Franciaország nukleáris potenciáljának megerősítését és diverzifikálását, Párizs nukleáris garanciáinak virtuális kiterjesztési kísérleteit, valamint más országok – mint Németország és Lengyelország – törekvéseit a nukleáris tervezéshez és esetleg atomfegyverekhez való hozzáférésre, továbbá Kijev nukleáris retorikájának erősödését.
– A nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására szolgáló rendszer mély válsága. Ezt a bizalom csökkenése jellemzi az IAEA iránt, különösen a szervezet Irán elleni támadás előtti nyugat- és izraeli-párti álláspontja miatt.
– Az iráni nukleáris program helyreállítása. Ez az IAEA ellenőrzésén kívül valósulhat meg.
– Ázsiai atomfegyver-fejlesztések: Tokió és Szöul aktív, bár rejtett felkészülése arra a helyzetre, amikor saját nukleáris ernyővel kell felváltaniuk az amerikait. Ha Tajpej is csalódik az USA katonai védelmében, Tajvan is elindulhat a „bomba” megszerzésének útján.
„Összefoglalva elmondható, hogy egy többpólusú nukleáris világ csak akkor válhat nyugodtabbá és kiszámíthatóbbá, ha megerősödik a kölcsönös elrettentés, és ezzel együtt a stratégiai stabilitás rendszere”
Ebben a világban a stratégiai stabilitás azonban nemcsak a nukleáris és hagyományos háborúk, hanem a nukleáris hatalmak közötti közvetett háborúk kizárását is megköveteli. Ellenkező esetben az atomfegyverek bevetésének és a nukleáris háborúba, végső soron pedig egy globális konfliktusba való csúszás kockázata sokszorosára nő.
(A szerző a Nemzeti Kutatási Egyetem „Felsőfokú Közgazdasági Iskola” Világháborús Gazdasági és Stratégiai Intézetének igazgatója”
(A cikk eredetileg itt jelent meg: https://profile.ru/military/kakuju-rol-yadernoe-oruzhie-igraet-v-sovremennyh-mezhdunarodnyh-otnosheniyah-1724768/ Oroszból Péli Éva fordította.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
A hibrid háborút azért találták ki, hogy ne kelljen atomot alkalmazni. A lényege, hogy a korábbi módszerekkel (tikosszolgálatok, szankciók, korrupciók, diverzánsok, harcok stb.) vegyítve, a digitalizáció, a közlekedés, a logisztikai láncok, az energetikai hálózatok, a pénzügyi rendszerek, valamint a gazdasági függőségek fejlődésének a társadalom fokozódó sérülékenységére gyakorolt hatását felhasználva, a névtelenség és bizonyíthatatlanság mögé rejtőzve az addigi strukturákat megbontsa, és új rezsimeket juttasson hatalomra. A korábbi hidegháborúhoz képest annyi a különbség, hogy az országok a globalizáció miatt most számtalan szállal kötődnek egymáshoz, amelyek megbontása társadalmi felfordulást okoz, különösen ha a médiát az ellenség tartja a kezében, mely utóbbi atomcsapással ér fel.
Ilymódon a nukleáris elrettentés mindaddig nem működik, ameddig a saját (!) társadalmat nem sikerül meggyőzni az ellenség kilétéről, szándékairól, eszközeiről és módszereiről, ami egyre nehezebb, mert az ellenség arctalan és sokszor meghatározhatatlan, másrészt a mainstream tele tömi a médiát hazugságokkal. Egy olyan nukleáris háborút ugyanis bukás nélkül lehetetlen eladni, aminek az igazságáról az adott társadalmat nem sikerül meggyőzni, a valós okok, szándékok és érdekek elkedőzésére, ezért a nukleáris eszkaláció megelőzésére és megkadályozására szolgál a hibrid hadviselés. Ha a nukleáris fenyegetettség és a hibrid hadviselés több pólusú annál könnyebb összekuszálni a szálakat, és annál nehezebb bizonyítani az igazunkat. A többpólusú nukleáris világ azoknak az érdeke, akik káoszt és eszkalációt generálnak, mert az kiszámíthatatlan, viszont ha valami valahol mégis elpukkan, abból jónéhányan hasznot húzhatnak, csak az a valahol nehogy ott legyen, ahol ők vannak. A kiber hadviselés ideális eszköz ehhez, mert névtelen, azaz a támadó kilétét homály fedi, vagy legalábbis be lehet hazudni, amit a médiában könnyű eladni, és a Föld másik feléről is végre lehet hajtani.