//A tetszhalott feltámadása
Megemlékezők a Lengyel Függetlenség napján Varsóban, 2017. november 11-én #moszkvater

A tetszhalott feltámadása

MEGOSZTÁS

Schmidt Andrea írása a #moszkvater számára

Közép-Európa országainak többsége, így Lengyelország is jelentős születésnapot ünnepelt jó száz évvel ezelőtt. 1918. november 11-én jött létre a „Második Lengyel Köztársaság”, a három részre osztott Lengyelország 123 év megosztottságot követően újraegyesülhetett.

Megemlékezők a Lengyel Függetlenség napján Varsóban, 2017. november 11-én #moszkvater
Megemlékezők a Lengyel Függetlenség napján Varsóban, 2017. november 11-én
Fotó:EUROPRESS/JANEK SKARZYNSKI/AFP

„Nincs még veszve Lengyelország…”  Ezekkel a szavakkal kezdődik a Lengyel Köztársaság himnusza. A himnusz, amely eredetileg Jan Henryk Dąbrowski lengyel tábornok indulójaként volt ismeretes, s amely a Napóleon oldalán számos hadjáratban résztvevő, de végső soron saját függetlenségükért harcoló lengyel seregek indulója volt. Az önállóságát 1795-ben végleg elvesztő Lengyelország politikusai, költői, filozófusai és államférfiúi a 19. és 20. század folyamán rendre az ország területi újjászervezését tűzték ki célul.

Ennek érdekében a 19. század közepi európai nemzetiségi mozgalmak lelkes támogatóivá váltak éppúgy, mint a napóleoni háborúk időszakában is számos lengyel katona harcolt a franciák oldalán. Lengyel tábornokok álltak a magyar szabadságharc szolgálatába 1848-ban, s a vesztes háborút követően a párizsi lengyel emigráció vezetőjével Adam Czartoryskival szőtt Kossuth Lajos terveket a Duna-menti népek konföderációjáról. Míg Napóleon fő célkitűzése mind nagyobb terület meghódítása és ellenőrzés alá vonása volt, a lengyelek országuk függetlenségének kivívásáért folytatták harcukat. Az első világháborút megelőző évtizedekben – nem kis mértékben a cári Oroszország hanyatlásának köszönhetően – újra felcsillant annak reménye, hogy valamely nagyhatalom felvállalja a lengyelség érdekeit.

„A Lengyelország újjászületésének történelmével foglalkozó tudósok referencia pontnak többnyire azt a bizonyos 123 évet helyezik, amely a három részre szakadt, s a környező három birodalomba, a cári Oroszországba, a Habsburg Birodalomba, valamint a Porosz Birodalomba, majd Németországba beékelődő Lengyelország államnélkülisége jelentett”

A száz évvel ezelőtti esemény értékelésekor egyetértés mutatkozik abban, hogy 1918. november 11-nek két szempontból volt jelentősége.  Lengyelország visszanyerte szabadságát, így függetlenségét, önálló államiságát, ugyanakkor Lengyelország 123 év elteltével visszakerült Európa politikai térképére. Ez utóbbi megállapítás még abban az esetben is igaz, ha a térképen szereplő határok végső kialakításához három évre volt szükség.

Megjegyzendő, hogy valójában arról a bizonyos 123 évnyi államnélküliségről is megoszlanak a vélemények. Egy, a közelmúltban Gdanskban rendezett vitán éppen Adam Zamoyski lengyel származású oxfordi történészprofesszor – nem mellékesen éppen a Kossuthtal a Duna-menti népek és Közép-Európa jövőjét megvitató Adam Czartoryski ükunokája – hangsúlyozta, hogy a Bécsi Kongresszus alkalmával létrejött Lengyel (Kongresszusi) Királyság 1815-ös alapításától 1832-es megszűnéséig rendelkezett önálló hadsereggel, nemzetgyűléssel, alkotmánnyal, pénzzel. Varsóban az egyetemen lengyel nyelven folyt az oktatás, azaz még mai értelembe véve is széleskörű autonómiát biztosított a tartománynak a cári Oroszország. Ha párhuzamba állítjuk a szocialista Lengyelország 1945 és 1989 közötti helyzetével, Zamoyski szerint a szuverenitás 1815 és 1832 között sem sérült jobban, mint a szocializmus időszakában. Ez a viszonylagos önállóság szűnt meg ugyanakkor 1832-ben a vesztes lengyel szabadságharcot követően.

A gdanski beszélgetésen szintén résztvevő amerikai történész, Timothy Snyder ugyanakkor azt hangsúlyozta, nem ellentmondva angol kollégájának, hogy a modern lengyel állam megszületésének századik évfordulóját kell idén ünnepelni.  Annak a modern államnak, amelyik 1918-ban még nem rendelkezett végleges határokkal, területiséggel, hiszen azt majd csak három év elteltével, a lengyel-orosz háborút lezáró Rigai békével fogja elérni, ugyanakkor már ekkor számos kihívással kellett szembenéznie. Fel kellett állítani azon politikai intézményeket, amelyek nem léteztek 1918 előtt, össze kellett kötni a három birodalomba ékelődött központokat, amelyek között még normális vasúti összeköttetés sem igen létezett az eltérő nyomtáv szélességnek köszönhetően. Több mint egy évszázadnyi tetszhalott állapotból kellett feltámasztani egy országot.

A felosztott Lengyelország lakossága ráadásul eltérő módon élte meg az ország nélküli állapotot.  Míg a porosz és orosz fennhatóság alá kerülő lengyelségnek az asszimiláció fenyegetésével kellett szembe néznie, az Osztrák Magyar Monarchia többnemzetiségű birodalmában viszonylag szabadon élhették meg nemzeti identitásukat, ápolhatták kultúrájukat. A századforduló Monarchiája a lengyel kultúra, a tudomány és a művészetek számára békés, nyugodt korszakot jelentett. A két jelentős város, Lemberg és Krakkó valódi központként működtek.

A világháború után Közép-Európában kialakult vákuumot kihasználva néhány vadonatúj állam, illetve néhány hosszú ideje idegen uralom alatt élő régi állam kiáltotta ki függetlenségét. Még a határkijelölés sem volt egyszerű feladat, hiszen az új államok mindegyike igényt tartott szomszédjai területére is.

„Az óriások háborúja lezárult – írta Churchill -, mostantól a törpék háborúja következik”

A békekonferencia során a megállapodott nyugati nemzetek magukra vállalták, hogy „ésszerű elvek alapján” újrarajzolják a  régió határait. Összességében a keleti határok kialakításában az erőszak dominált, a világháborút követően több évig elkeseredett polgárháborút vívott Ukrajna, Lengyelország és Szovjet-Oroszország egyaránt.

Az 1920-as évek elején kialakított határok végül az itt élő népek számára további konfliktus forrást jelentettek, az újonnan létrejött államok egymással civakodtak és képtelenek voltak az összefogásra összpontosítani, amire pedig nagy szükség lett volna a nyugatról érkező német fenyegetésnek köszönhetően. De éppen ennek az összefogásnak a hiánya tette ezeket az országokat annyira sérülékennyé a kelet felől fenyegető szovjet veszéllyel szemben is.

Az első világháború e tekintetben sorsfordító eredménnyel járt, a békekonferencián, valamint Wilson elnök 14 pontja közül a 13.  Lengyelország függetlenségének kérdését fogalmazta meg. A béketárgyaláson résztvevő lengyel delegáció valójában kétféle látásmódot képviselt. Egy kisebb területű, homogén nemzetállamként létrejött Lengyelország képe állt szemben Roman Dmowski víziójában a vele ellentétes nézetet képviselő Józef Pilsudski tervével.

A Pilsudski nevéhez kötődő terv a Jagelló elnevezést kapta utalva a Jagelló uralkodó házra, amelyik sikeresen egyesítette a lengyel és litván területeket. A gondolat alapjául az 1569-es lengyel határok szolgáltak, noha ő maga sem számolt annak realitásával, hogy egy újjászülető Lengyelország ténylegesen ekkora területtel fog rendelkezni. A orosz-lengyel háborút lezáró, 1921-ben Rigában megkötött békeszerződés eredményeként Lengyelország területe ugyan jelentősen megnövekedett az eredetileg a Curzon vonallal kialakított keleti határhoz képest, ugyanakkor egy soknemzetiségű, jelentős etnikai kisebbséggel rendelkező, több vallású állam jött létre.

Az új országhatárok számos ellentétet is magukkal vontak, így a lengyel-litván viszony éppen a litván területekből Lengyelországnak juttatott részek miatt mérgesedett el, valamint az országhoz kerülő nagyszámú litván lakosság miatt. Ukrajnával hasonlóan feszült viszony jött létre, de míg Ukrajna betagozódott a Szovjetunióhoz, addig Litvánia a másik két balti állammal együtt a két világháború közötti időszakban független maradt. Éppen a lengyel-litván fagyos viszony volt az, ami megakadályozta a két világháború közötti időszakban a Lengyelország által kezdeményezett összefogást a térségben.

A cél egy egységes szövetség kialakítása volt, amely sikeresen vette volna fel a versenyt a két nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió növekvő befolyásával szemben. Lengyelországban is szép számmal akadtak ellenzői a gondolatnak, elsősorban azon politikusok körében, akik a soknemzetiségű Lengyelországot potenciális veszélyforrásnak tekintették. Pilsudski Intermarium néven is ismert elképzelése az 1930-as években elsősorban Józef Beck külügyminiszter nevével fémjelzett lengyel külpolitika és a közép-európai együttműködést hangsúlyozó politika révén egyszerre kívánta felvenni a harcot az orosz imperializmus és a lengyel, valamint litván nacionalizmus ellen, mint az 1939-re nyilvánvalóvá vált – sikertelenül.

„A két világháború közötti közép-európai szövetség nem jött létre, Lengyelország az 1930-as évek végére Németország és a Szovjetunió ütközőzónájává vált”

Alig másfél évszázaddal az első felosztást követően Lengyelország a Molotov-Ribbentrop paktum eredményeként az 1939. szeptember 1-i német, majd szeptember 17-i szovjet bevonulást követően újfent eltűnt Európa térképéről. A kormány részben Románián, részben, az 1939-ben létrejött közös határ eredményeként Magyarországon át Franciaországba menekült. Innen tette át székhelyét Londonba a német megszállást követően, ahol 1942-ben a szintén itt székelő jugoszláv, görög és csehszlovák emigráns kormányokkal együtt dolgoztak a Közép-Európa föderatív átalakítására vonatkozó terveken, amelyek egyszerre fókuszáltak a gazdasági együttműködésre és biztonságpolitikai szempontból is kiemelt jelentőséggel bírtak volna Közép-Európára nézve a II. világháborút követő időszakban. Értelemszerűen a tervek komoly gyanakvást keltettek a Szovjetunióban.

Lengyelország 1945-ben visszaszerezte területi integritását, azonban a huszadik században immár negyedik alkalommal ismételten külső nagyhatalmak döntöttek az ország határairól. A Szovjetunióhoz került országrészek nem kerültek vissza, 1945-ben a vesztes Németországtól elvett területekkel kárpótolták a győztesek oldalán harcoló lengyel népet. A világháborút követő közép-európai népvándorlás jelentős számú lengyel lakosság áttelepítését is magával hozta. A Németországtól szerzett területekre a Szovjetunióhoz kerülő országrészek lakosságát költöztették, Lembergből Wroclawba, Vilniusból Torunba az innen elköltöző német lakosság helyére. A szocialista Lengyelország állampolgárai új térképpel voltak kénytelenek barátkozni. Helyzetüket nem könnyítette meg az a tény, hogy bár visszaszerezték területi integritásukat, a háborút a győztesek oldalán fejezték be, a várt szuverenitás helyett betagolódtak a szovjet övezetbe.

A londoni emigráns kormány a jaltai megállapodást Lengyelország elárulásának tekintette, s különösen érzékenyen érintette őket az a tény, hogy a nyugat-európai szövetségesek immáron a szovjet nyomásra létrejött lengyel kormányt tekintették legitimnek. Ebbe a kormányba ugyan az egykori londoni emigráns kormány tagjai is meghívást kaptak, ugyanakkor tényleges döntéshozatali jogosítvánnyal nem rendelkeztek. Az országban kiépítették a sztálini rendszer kiüresedett politikai intézményeit, a háborús pusztításokat a magyarországihoz hasonló erőltetett iparosítással igyekeztek helyrehozni. Mindeközben erős szovjet kontroll éreztette hatását, amelyen 1956-ban kíséreltek meg első ízben lazítani.

Az ekkor született megállapodás nagyobb teret engedett a lengyel nemzeti karakter kibontakozásának, a lengyel katolikus egyház, amely a felosztott Lengyelország három részében is a lengyel egységet képviselte a 19. században, valamelyest nagyobb mozgástérhez jutott, a mezőgazdaságban visszaállhatott a magántulajdon a maga számos buktatóival, s lassan kibontakozott az úgy nevezett második nyilvánosság is, az ellenzéki mozgalmak is egyre gyakrabban hallatták hangjukat.

A szocialista lengyel állam több alkalommal került szembe a másként gondolkodók kisebb-nagyobb csoportjaival, míg a krakkói érsek Karol Wojtyla II. János Pál néven pápává választása 1978-ban, illetve két évvel később a gdanski Lenin Hajógyárban a Szolidaritás Független Szakszervezet megszületése újabb erkölcsi győzelmet jelentett a szocialista állam intézménye felett. Mindehhez nem kis mértékben nyújtott segítséget, erkölcsi és anyagi támogatást az ekkor már jelentősre duzzadt lengyel emigráció.

„A rendszerváltást 1989-ben Lengyelország viszonylag békés körülmények között élte meg”

A kerekasztal tárgyalások, a pártállam és az ellenzék közötti megállapodás békés átmenetet biztosított az ország számára, ugyanakkor az új intézményi struktúra kiépítése mellett a gazdasági reformok is elodázhatatlanokká váltak. A rendszerváltás ekkor még nem zárult le, de 1990-ben a varsói Királyi Palotában az akkori londoni lengyel emigráns kormány feje, a 2010-ben Szmolenszk mellett tragikusan elhunyt Ryszard Kaczorowski visszaadta Lech Walesa köztársasági elnöknek a Lengyel Köztársaság jelképeit. Ezzel kifejezve, hogy elismerik az újjáalakult harmadik Lengyel Köztársaságot. Az 1989-es események ugyanakkor visszaadták a lengyel nép számára a függetlenség és a szabadság élményét. A rendszerváltást a lakosság hatalmas örömmel fogadta, az új élmények felülírták a kezdeti nehézségeket. A történelmi tapasztalatokból kiindulva még egy elem hiányzott a teljességhez. Amint azt Gdanskban a neves előadók is megfogalmazták, a biztonság érzete. Az 1999-es NATO csatlakozás ezt adta vissza, a 2004-es uniós integráció pedig a Nyugathoz való tartozás érzetét erősítette meg a lakosságban.

A születésnapon elmondhatjuk, az a terv, ami 1918 előtt megfogalmazódott, visszahelyezni a szuverén Lengyelországot Európa térképére, megvalósult. A mai Lengyelország meghatározó szerepet játszik mind az Európai Unióban, mind pedig Közép-Európában. Regionális nagyhatalmi ambíciókkal rendelkező középhatalom, amely időnként újraéli a korábbi századok szorongásait, szövetségest keres céljai megvalósításához, igyekszik működetni a demokratikus intézményeit, amelyet folyamatos kihívások érnek, elsősorban a szélsőséges csoportok részéről. A 20. század elején megfogalmazott eszmék, a szabadság, szuverenitás és biztonságérzet azonban rendre sikeresen arat győzelmet a partikuláris megnyilvánulások felett.

MEGOSZTÁS