Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz irodalom kevésbé ismert, nem honi tájaira vezet el bennünket, és az emigráció irodalmának egyik nagy alakját, a mára méltatlanul elfeledett Alekszandr Ivanovics Kuprint mutatja be. A stílus briliáns mesterét, akinek műveit változatos élete teszi hitelessé. Kuprin kíméletlenül számot vetett a forradalom előtti orosz élettel, az új világ azonban megrettentette. Az emigráció keserű kenyerét választja, hogy aztán hazatérjen – meghalni.

Könyveit falták, miközben ő az életet habzsolta. Azt az életet, amelybe fájdalmas körülmények között született bele. Melynek igazi ízét mindig szerette volna megtapasztalni, ám szerény kóstolónál soha nem jutott tovább. Nagyvilági éttermek helyett legfeljebb külvárosi kisvendéglők, kocsmák világába. És ha már nem tudta elviselni, akkor a mesék, a fantázia, a vágyak, érzések  varázslatos univerzumába menekült. De azért ott érezzük minden sora mögött a való világot, amit átélt, s ami szegényebb és kopárabb volt, mint varázslatos hangulatú novellái. És ami elől menekült, talán mert túlságosan jól ismerte. Elhagyta hazáját, ahonnan, mint író, sohasem emigrált. Művei, amelyekben kíméletlenül számot vetett a forradalom előtti orosz élettel, kötelező olvasmányként szerepeltek a szovjet történelem szinte minden időszakában. Mégis elhagyta az országot, hogy tehetségét eltékozolva, és aprópénzre váltva, vágyakozva emlékezzen ifjúkorára, s gondoljon vissza hazájára. Ahová végül hazatért – meghalni.

„Könyvei talán még az olvasás iránti rohamosan csökkenő kedv ellenére is sokakat vonzanak, írásművészete az olvasásban „csak” szórakozást, felüdülő időtöltést kereső embert is rabul ejti. Aki műveit olvasva akaratlanul is ráébred, ez a „csak” is milyen sok tud lenni a maga mélyen emberi üzenetével”

Narovcsatov kis falu volt a cári Oroszország penzai tartományában. Ma négyezer lakosa van. A XIX. század második felében még ennyi sem, többnyire tatárok és mordvinok lakták.

Örökletes nemesi család, amelyben a rang csak nevet ad, birtokot, gazdagságot nem, legfeljebb az állami szolgálat nyűgét. A fiúgyermek, a kis Alekszandr születése után egy évvel az apa kolerában meghal. Az anya származása csillogóbb, de csak távoli és vagyontalan utóda tatár hercegi familiáknak. Magára maradva a kisfiúval, Moszkvába költözik, s a gyermek katonai árvaház, bentlakásos tanintézetek korántsem szívderítő világában cseperedik fel, majd érik férfivá. Ugyan milyen más karriert építhetett ki magának a XIX. század második felében egy elszegényedett arisztokrata sarj? A karakán tiszthelyettes, hogy megalapozza életét – felutazik Petrográdba. Felvételizni a Főhadiszállás akadémiájára. Nem tagadja meg származását és nyíltságát.

„Útközben egy heves szóváltás után vízbe hajít egy rendőrt. Ez a botrány véget vet katonai pályafutásának. Kezdetét veszi egy másik, fényesebb pálya”

Igaz, ekkor már megjelennek elbeszélései a „Russzkoje bogatszvo”  petrográdi folyóiratban. Ez azonban csak a kezdete a nagy orosz realista hagyományt folytató Alekszandr Ivanovics Kuprin (1870-1938) pályafutásának.

„Egyetemi évei” nem a csavargók között telnek el, mint a nagy kortársé, az őt felfedező és harcostárs, Gorkijé. Akivel együtt alapítja a „Znanyije” könyvkiadót. Együtt látogatja a nem annyira íróként, mint irodalomszervezőként magának rangot kivívott Nyikolaj Tyelesov írói körét. Itt olyan emberek társaságában van, és vitázik, mint Leonyid Andrejev, Vikentyij Vereszajev,  és a később emigrációban is társ, Nobel-díjának egy részét a nélkülöző írónak adó Ivan Bunyin.

Kuprin egyelőre Oroszhon déli vidékén próbál megélni. Mivel polgári foglalkozása nincs, mindent elvállal. Építésvezető, dohánytermesztő, öblös hangját kihasználva templomi énekes. Majdnem beöltözik szerzetesnek, színészkedik, kipróbálja a fogorvoslást, kovács- majd asztalosműhelyben keresi meg kenyerét, dinnyét rakodik, vakok intézetében tanárkodik, és még öntödei munkás is. De azért közel marad az irodalomhoz, kijevi újságokba ír.

„És végre sikerül igazából megmutatnia magát. <Párbaj> című regényével 1905-ben berobban az irodalmi életbe”

A fővárosban egymást érik a felolvasások, ahol művével ismerkedik a tisztes publikum. Regényében nem a Napóleon felett diadalmaskodó, hanem a cárizmus fojtogatásában züllő orosz hadsereg, s szélesebb kitekintéssel az orosz élet nyomasztó képét mutatja be. A regény főhőse, álmodozó lelkű ifjú tiszt, akit egy törvénytelen szerelmi kapcsolat küld a halálba. Önként vállalja a férjéért minden aljasságra kész szerelmi partnerének az áldozatot, s a megbeszélt helyett halálosra forduló párbajban végzi életét.

Forrong az ország. Kuprin a változások mellé áll. Támogatja a szevasztopoli matrózok Schmidt hadnagy vezette lázadását, segít rejtegetni a lázadó Ocsakov cirkálónak a rendszerrel, és a flotta kegyetlen drilljével szembe forduló matrózait. 1906-ban Grigorij Csuhnyin admirális, a fekete-tengeri orosz flotta admirálisa száműzi a tengerparti körzetből a neki oly sok fejtörést okozó írót.

„Kuprin már ismert író. Amellett, hogy hatalmas életanyagot gyűjt össze, romantikus és kalandos lelke külföldi utakra csábítja, Nizzától Korzikáig, Bécstől Varsóig. Tapasztalatait, az egzotikus utak hangulatát, szerelmi kalandjainak édes ízét később csodálatos novellákban idézi fel”

A stílus briliáns mestere. Történeteit már a film megjelenésének kezdetétől sorra celluloid szalagra viszik. „A boszorkány” című romantikus szerelmi történet késői megfilmesítésének az orosz kultúrához közel álló Marina Vlady a hősnője, ezzel a filmmel lesz igazi sztár.

Felfordul a világ, kitör az első világháború. Kuprin bevonul, Finnországban gyalogsági század parancsnoka, de egészsége nem engedi a harctéri szolgálatot, leszerelik.

Az írói sikereket nagy botrány követi. Talán kevesen írtak olyan kendőzetlenül a prostituáltak életéről, mint ő regényében a „Verem”-ben. Ugyan nem zolai empátiával és társadalombíráló éllel, de rokonszenvvel és izgalmasan.

„A februári forradalom kitörésekor ujjongva fogadja Miklós cár lemondását. Ugyanakkor nem ismeri el a hadikommunizmust, noha egy ideig együttműködik a régi baráttal, Gorkijjal”

Dolgozik az írótárs alapította világirodalmi kiadóban. Amikor a forradalmár politikus és szerkesztő Volodarszkijt 1918 nyarán Petrográdon meggyilkolják, három napot még börtönben is tölt. Felveszik azoknak a túszoknak a listájára, akikkel a további merényleteket bosszulná meg a bolsevik hatalom. Erre szerencsére nem kerül sor. Még ez év decemberében találkozik Leninnel, hogy egy újságot alapítson a parasztság számára, ám a tervet a későbbi sztálini tisztogatásoknak áldozatául esett bolsevik politikus, Lev Kamenyev megfúrja. Az alig pár perces találkozást és Lenin alakját 1921-ben, emigrációban írt gyűlölködő emlékiratban idézi fel.

„Később ez sem befolyásolja azonban a szovjet vezetést, és Sztálint abban, hogy 1937-ben hazatérhessen, és élete végéig tiszteljék s elismerjék írói munkásságát”

1919 végén a fehérek bevonulnak a Petrográd melletti Gatcsinába, s Kuprin, megrettenve a forradalom következményeitől, mint hadnagy, csatlakozik a később emigrált és a nagy honvédő háború alatt Hitlert segítő, utána háborús bűnösként kivégzett Krasznov tábornok hadseregéhez. És segíti Nyikolaj  Jugyenyics csapatait, hogy bevonulhassanak Petrográdba.

A bevonulás nem jön össze, a fehérek mozgalma összeomlik, s az író előbb  Tallinnba, majd Finnországba emigrál, emigráns lapot szerkeszt. 1919-ben Párizsba költözik át. Megkezdődnek a keserves emigráns évek.

„Hogy miért, nehéz erre a magyarázat. A régi világot jól ismerte, és nem kívánta vissza. Az új megrettentette. Nem volt türelme végiggondolni a honnan és hová kérdésre a választ”

Párizs kissé ridegen fogadta, botránnyal egy étteremben, és piszkos, elhanyagolt bérlakásokkal. „Élsz egy csodálatos országban, okos és derék emberek, egy óriási kultúra emlékei között. És mégis, kínoz a néma, tompa vágyódás, hogy már nem sírsz álmodban, már nem látod a Znamenszkij bulvárt vagy az Arbatot, csak egy sötét lukat…” – írja egyik cikkében, melynek sokatmondó a címe: „Haza”. A Párizs környéki nyaralón még a természet sem volt kedvére. „Az orgonának kerozin szaga van”. Vissza is költözik a városba.

Mindent megpróbál. Könyvkötészetet nyit, majd könyvesboltot, ami később orosz könyvtárrá alakul át. A lánya, Xénia manökenként építi karrierjét, filmekben is szerepel, ám jövedelme nem elegendő az egész család fenntartására.

„Kuprin a ’20-as évekre szakít a politikával. Önéletrajzi regényében a „Junkerek”-ben már nosztalgiával gondol a múltra.  Végül teljesen felhagy az írással. Kiírja magát. Nincsenek meghatározó élményei, a haza elérhetetlen távol van. Egyre inkább az alkohol tarja rabságban, s az azt kísérő betegségek”

Nincs mit tenni, segítségre van szüksége, Ebben támaszra lel Ivan Bilibinben,  a festőben, aki hazatér és őt is erre bíztatja. (Később a modernista művész Leningrád ostroma alatt, kórházban hal meg 1942-ben.)

Vlagyimir Petrovics Patyomkin, a párizsi szovjet nagykövet pontosan tudta, mit jelent Kuprin az orosz irodalom számára. Művelt ember – később kulturális népbiztos helyettes, és szerkesztője a három kötetes orosz diplomácia történetnek. Nem rest levelet írni Sztálinnak Kuprin repatriálása ügyében, és a generalisszimusz 1936 októberében rábólint javaslatára. Jezsov, a nagyhatalmú belügyi népbiztos sem mondhat ellent. Az SZKP Politikai Bizottságának ülésén Sztálin mellett Molotov, Csubar és Andrejev is igennel szavaz, Vorosilov tartózkodik.

„1937 tavaszán a nagybeteg író megérkezik szülőföldjére. Leningrádban a viborgi oldalon kap a korban luxusnak számító lakást, majd később dácsát is”

Hogy tisztában volt-e a helyzetével, az ma már kideríthetetlen. Egyetlen megjelent írása a „Szülőföldem Moszkva” feltehetően későbbi életrajzírójának, a tehetséges újságíró Nyikolaj Verzsbickijnek a tollából származik. Ezzel párhuzamosan neje, Jelizaveta Moricevna nagy interjút ad, amelyben kifejezi elégedettségét életükkel.

Másról tanúskodnak Kuprin tárgyalásai novelláinak A „Ribnyikov főhadnagy”-nak és és „Gambrinusz”-nak a megfilmesítéséről,  szerződéseket is aláír. Utóbbi  három évtizeddel korábban írt novellájának főszereplője Szása, a nyomorék zsidó zenész igazi hős. A forradalmi napokban a Marseillest hegedüli, viszont később nem hajlandó a cári himnusz eljátszásával a feketeszázasok kedvében járni. Kuprin hazatérésének évében ott van a Vörös téren a november 7-i katonai parádén, s honoráriumaiból katonai kölcsönt is jegyez.

„Lánya, Xénia Kuprina 1958-ban tér haza a franciaországi emigrációból.  Mint jeles színésznő apjához hasonló megbecsüléstől övezve távozik az élők sorából 1981-ben Moszkvában”

Jómagam alig várom a tavaszt, hogy ráckevei kis házam szerény orosz könyvtárából a sokat forgatott Bunyin kötet mellett Kuprin novelláskötetét is elővegyem, megédesítve álmatlan óráimat a Kis-Duna csendjében. S amíg ez nem történik meg, ha rápillantok uszkárkutyámra, aki a Poci nevet viseli, eszembe jut zseniális novellája a „Fehér pudli”, a legrokonszenvesebb kutyatörténet egy fehér pudliról, amely természetesen nem csak egy kutyáról szól. Film is készült belőle.

 

Igaz, Poci nem fehér, hanem szénfekete, ez azonban mit sem változtat az író iránti rajongásomon. Aki kedveli a sorozatokat, annak a „Párbaj”-ból nem is olyan rég készült, négy részes tévéfilm okozhat igazi, mai szappanoperákon túlmutató művészi élményt.

A Párbaj című regényből készült tévéfilm sorozat linkjei:

https://www.youtube.com/watch?v=QUZKcDAoVMc