Tűnődések a Valdaj Klubban – 2014

Október 15-től 18-ig idén 15. alkalommal kerül sor a Valdaj Klub éves találkozójára. A helyszín immár ötödik éve Szocsi. Festői környezetben, a Krasznaja Poljanán (Vörös Tisztás) 1389 méterrel a tengerszint felett fekvő hotelben gyűlik össze évről évre 100-150 Oroszországgal foglalkozó elemző, újságíró, közéleti személyiség, expolitikus, hogy a világ átalakulásáról, ebben Oroszország helyéről beszélgessenek, meghallgatva az orosz kormány legfontosabb tagjainak és természetesen Vlagyimir Putyin elnöknek az értékelését a körülöttünk zajló folyamatokról. Idézzük fel a 2014-es összejövetelről az orosz elnök sokak által a 2007-es münchenihez hasonlított valdaji beszédét, amelyben Putyin sokkoló őszinteséggel írja le a világrend(etlenség)et.

 

„Azt mondják, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek! – elmélkedett a minap az orosz elnök a kettős mércén merengve, amikor párhuzamba állította Koszovó és a Krím esetét. – Igen, az ökörnek tilos, de azért hadd jegyezzem meg, a medve senkitől sem fog engedélyt kérni! Mint ahogy nem fog – ezt pontosan tudom – éghajlati övet sem váltani (behatolni például Irakba – a szerk.). A tajgáját azonban megvédi, senkinek sem adja! Ne tolja oda senki a képét és ne akarjon a világ döntőbírája lenni!” Vlagyimir Putyin Szocsiban, a Valdaj Klub résztvevői előtt ezzel az allegóriával festette le, miként áll ma Oroszország a világhoz. Sokan – nem minden alap nélkül – egyenesen az orosz elnök új külpolitikai doktrínáját hallják ki ebből az előadásból, amelyet hasonlítanak a 2007-ben nagy vihart kavart müncheni beszédéhez, de kérlelhetetlen őszintesége miatt nevezték már orosz Fultonnak is. Pedig fogalmazott Putyin már keményebben is, mint ahogy a „tajga gazdájáról” vagy a „geopolitikai újgazdagokról” szóló metaforáinál is lehet durvábbat találni. Tartalmi szempontból sem lephette meg a valdaji beszéd az orosz külpolitika alakulását az elmúlt hónapokban figyelemmel kísérőket, hiszen mielőtt Putyin mindezt elméleti szinten kifejtette volna, tavasszal a gyakorlatban is megmutatta, mit ért az alatt, hogy szabályok nélkül sodródik a világ. Az ukrajnai helyzet alakulása a tél végén gyors döntésre késztette Moszkvát. Választhatott aközött, hogy a formálisan ugyan létező játékszabályokhoz igazodik, mint korábban, s a szeme láttára omlik össze egész posztszovjet politikája, veszíti el stratégiai fontosságú krími bázisát, s nyomul a NATO egészen a határáig. Ennek alternatívája az volt, hogy azonnal közbelép és megpróbálja megakadályozni a kibontakozó, számára tragikus következményekkel járó forgatókönyvet. A Krím visszacsatolásával ez utóbbit választotta, amely lépésének a lényegét az egyik ismert orosz elemző, Timofej Bordacsov akkor úgy fogalmazta meg, hogy Oroszország megtörte az Egyesült Államoknak a nemzetközi jog megsértésére vonatkozó monopóliumát.

Putyin valdaji beszéde tehát hűen tükrözve a megváltozott nemzetközi légkört, brutális őszinteséggel írja le a 2014-es év realitásait, megfogalmazva, hogy milyen következtetéseket vont abból le Moszkva. Teszi ezt egyáltalán nem agresszíven, önmagához mérten ez a beszéd egyértelműen mérsékelt, maga a helyzetértékelés azonban realitása mellett is sokkolóan kiábrándult. Erről a kiábrándultságról árulkodik a nyugati kapcsolatainak megromlását majd’ negyedszázadon át minden áron elkerülni kívánó Moszkva sokakat meglepő paradigmaváltása is. A Kreml úgy látja, hogy a kompromisszumokra alapuló külpolitikai stratégia kiürült, nem hozhat több eredményt. Oroszország visszatért a nemzetközi porondra, ám továbbra sem ismerik el egyenrangú partnerként, folyamatosan kioktatják – saját olvasatában megalázzák -, a Brzezinski-dokrínát felmelegítve egyre jobban kiszorítják, ezzel lépéskényszerbe hozzák. Így nincs más választása, minthogy immár a konfliktusokat is felvállalva próbálja meg érvényesíteni az érdekeit. Ezért aztán, amíg Putyin Münchenben még az Egyesült Államokkal együtt próbált túllépni a hidegháborús komplexusokon, addig Szocsiban már nem ajánlott semmit, nem nagyon beszélt a lehetséges szövetségesekről, s nem sürgette a kölcsönös megértést. Egyszerűen felvázolta, miként látja a világot, s milyen álláspontról kiindulva képzeli el az új világrend felépítését, az oly hiányzó játékszabályok kidolgozását.

Putyin úgy látja, hogy a világban a káosz lett az irányadó, s újjá kell építeni a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. Azt is egyértelművé tette, hogy a jelenlegi lehangoló helyzetért az Egyesült Államok a felelős. Ahogy fogalmazott, „a dzsinnt kiengedték a palackból, s azt már az úgynevezett irányított káosz teoretikusai sem tudják oda visszatuszkolni. A világot veszélyes hellyé tette a dolgok amerikai intézése”. Putyin azt ajánlotta, hogy a Nyugat és Oroszország közötti szembenállás megértéséhez vissza kell nyúlni a problémák gyökeréhez, a kétpólusú világrend felbomlásához. „Geopolitikai újgazdagnak” nevezve, azzal vádolta meg az ölébe pottyant hatalommal visszaélő Amerikát, hogy a „hidegháború győzteseként” a saját érdekeinek megfelelően akarta átszabni az egész világot. Maga alá próbált gyűrni mindenkit, ezzel anélkül, hogy újat hozott volna létre, szétverte a nemzetközi kapcsolatok korábban bejáratott, a kölcsönös tiszteleten és az erőegyensúlyon alapuló modelljét. Az Egyesült Államok és szövetségesei nevelték ki a tálibokat és az al-Kaidát, fegyverezték fel a szíriai terroristákat, hozzájárultak az Iszlám Állam terjeszkedéséhez és nem elfelejtve, a ’90-es években Oroszországban is támogatták az erőszakos szeparatizmust. Irak, Líbia és Szíria helyzete Putyin szerint jól példázza, milyen hibákat követett el az az Egyesült Államok, amely sok helyen most éppen a „saját politikája okozta következmények ellen harcol”. Energiáit az emészti fel, hogy megszabaduljon azoktól a kockázatoktól, amelyeket maga kreált, és amelyért most túl nagy árat fizet. Bírálta Putyin azt is, hogy Washington a demokrácia nevében megosztja és rossz irányba tereli Kelet-Európát. Az orosz elnök úgy látja, hogy kiszámíthatatlanabb és kevésbé biztonságos lett a világ, eluralkodott az elhallgatás, a nemzetközi jog a politikai célszerűség áldozatává vált, a Nyugat az egész világ nevében kezdett beszélni, a globális megoldások keresése pedig a saját megoldások másokra erőszakolásává vált. Mint fogalmazott, minél erősebb a világ egyetlen erőközpontja iránti hűség, annál nagyobb egyik vagy másik kormányzó rezsim legitimitása.

Az orosz mércével egyértelműen nyugatosnak tekinthető Putyin érezhetően kiábrándult a Nyugatból, amely nem tartja be az ígéreteit. Egyfajta globális Szvidrigajlovnak látja az Egyesült Államokat, amely egyszerre képes a jótétre és a bűnre, s amelynek egyedül Oroszország képes ellenállni. Ahogy az Izvesztyija elemzője, Borisz Mezsujev fogalmazott, az érzékeny lelkű értelmiségiek ugyan szívesebben azonosítják magukat Tolsztojjal vagy Csajkovszkijjal, mint a tajgáját védő orosz medvével, ám egy másik klasszikus, Csukovszkij mesevilágából véve a hasonlatot arra figyelmeztet, hogy a krokodilnak nincsenek szentimentális érzései, s felfal mindent, ha nem lépnek fel keményen vele szemben. Ebben a világban Oroszország egyedül érzi magát hagyományos missziós tudatával, ám míg Amerikára kimondottan haragszik, addig Európa elfordulása inkább szomorúsággal tölti el. Önérzetesen oda-adaveti ugyan, hogy ott van alternatívaként Ázsia, ám a lelke mélyén csak Európával – ahogy az egyik vezető orosz politikus fogalmazott, természetes partnerével – menne a bálba. Azt is tudjuk, hogy egyedüllét, a kitaszítottság érzése nem kimondottan jó tanácsadó. Hallva az értelmiségi holdudvar nacionalista, izolacionista kirohanásait, ez esetben sem csupán a szuverenitás, a belső megerősödés felgyorsítása inspirálja Moszkvát. S ez még akkor is elgondolkodtató, ha tényleg nincs miről beszélni akkor, amikor az amerikai elnök a világra leselkedő veszélyek között az ebola és az Iszlám Állam mellett említi Oroszországot. Hová vezet azonban, ha a világ állapotán elkeseredve mindenki arra jut, hogy a nemzetközi jog az erőegyensúlyon alapul, s ha az felborul, akkor nem léteznek normák sem!? Ez a – valójában kétségbeesett – válasz megijeszti Európát. Még akkor is, ha az orosz medve tényleg csak a tajgáját védi, s nem kívánkozik melegebb tájakra!