Nemrég röppent fel újból a hír a nemzetközi sajtóban, hogy Oroszország egymaga megrendezné eredetileg 12 európai városba tervezett, a jövő évre halasztott futball Európa-bajnokságot. Érveik között szerepel, hogy az ország sikeresen megszervezte a 2014-es szocsi téli olimpiát és a két évvel ezelőtti futball világbajnokságot. De hogyan jutott el Oroszország idáig, hogy 10 éven belül rendezője legyen a világ négy legnézettebb sport eseményei közül háromnak is? Egyáltalán, milyen hasznot remél az orosz politika vezetés ezeknek a méregdrága eseményeknek a lebonyolításától?
Vass István írása a #moszkvater.com számára
A sport, mint identitásképző eszköz és soft power
Közhely, de igaz, hogy minden, a sportra fordított pénz többszörösen megtérül. Minél többen sportolnak, annál egészségesebb a társadalom, annál nagyobb mértékben csökkenthetők az egészségügyi kiadások és annál jobbak a versenyképességi- és a foglalkoztatási mutatók is. A kiemelkedő sporteredmények pedig nagyban hozzájárulnak a nemzeti önbecsülés erősítéséhez, ami erősíti a társadalmi kohéziót.
„A sport óriási szerepet tölt be a közösség formálásában, a nemzet tudat kialakításában, erősítésében. Ugyanakkor a helyi csapatok, versenyzők eredményei révén erősödik a lokálpatriotizmus”
A sport üzleti funkciója sem elhanyagolható. A sportgazdaság számos országban egyre nagyobb szeletét képezi az állami bevételeknek. A multinacionális vállalatoknak is megéri befektetni a sport ágazatba, ugyanis a sportesemények, a sportklubok és maguk a sportolók kiváló reklámhordozók. A futball mellett az olimpiai játékok és az atlétikai világbajnokságok reklám ereje is dollár milliárdokban fejezhető ki. Mindezek miatt a finanszírozás révén a lehetőségeihez képest minden állam, ellenőrzése alatt akarja tartani a területet.
Nincs ez másképp Oroszországban sem. Bár voltak botrányok a téli olimpia és a világbajnokság szervezésre fordított összegek megugrása miatt, mindezek másodlagosak a garantált bel- és külföldi presztízsnövekedés miatt.
„Putyin elnöknek a világesemények megrendezése nagyszerű lehetőség arra, hogy a rendszere a szebbik arcát mutassa a világnak, otthon pedig tovább erősítse a táborát”
Azonban a rendezés gazdasági haszna már nem ilyen egyértelmű. Ugyanis a sport- és kiszolgáló létesítmények építése során óriási összegek vándoroltak Putyin barátainak bankszámlájára, megugrott a korrupció. Az átlag orosz ugyanakkor ebből azt látja, hogy az egyre erősödő országnak nincsenek pénzügyi gondjai. A regnáló hatalomnak kitűnő lehetőség egy neves sportesemény, hogy a kilencvenes évek zűrzavaros korszaka után megmutassa, az állam visszanyerte az önérzetét és az erejét is.
„De ehhez az eredményességhez tartozik az is, hogy Putyin rendszere a sportot is vasmarokkal irányítja”
Továbbá az is, a rendszer kívánságára a dúsgazdag oligarchák öntik a pénzüket a futballba, a jégkorongba és egyéb sportágakba. Nem történt más, csak némileg a kapitalizmus igényeire lett szabva az egykori szovjet sportfinanszírozás.
A futball, mint a politika szolgáló leánya
Oroszország területének kétharmada a speciális földrajzi és időjárási helyzetéből következően az év jelentős részében alkalmatlan a futballra. Ennek ellenére a sportág már a cári időktől jelen van. A játék 20. század eleji meghonosítását – mint mindenütt a világon – Oroszországban is az angol „vendégmunkásoknak” köszönhetik. A Szovjet Labdarúgó Szövetség 1922-ben alakult meg, és nemsokára az országos bajnokság is elindult.
„A nemzetközi elszigeteltsége miatt ugyanakkor a labdarúgás nemzetközi vérkeringésébe a Szovjetunió csak 1946-ban kapcsolódott be”
Ekkor vált a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) tagjává. Egészen addig a pártvezetés nem nagyon vette komolyan a sportágat. Állítólag Sztálin soha nem érdeklődött a foci iránt, mindössze egy bemutató mérkőzést látott élőben, amit a tiszteletére játszottak. Méghozzá nem máshol, mint a futball pályává avanzsált Vörös téren.
A helyzet a hidegháborús versenyfutás kezdetével gyökeresen megváltozott, mivel a sportot fel tudták használni a szocialista államok életképességének, felsőbbrendűségének igazolására. Emellett, a nemzetközi sikerek elvonták a figyelmet a megélhetési nehézségekről, a hiánygazdaságról. Nem véletlen, hogy az ‘50-es és a ‘60-as évekre datálódik nemcsak a szovjet, hanem a szocialista labdarúgásnak is a fénykora. Akkoriban magyar Aranycsapaton kívül, a jugoszláv, a csehszlovák, és a szovjet válogatottak dominálták nemzetközi tornák döntőit.
„A szbornajaként is emlegetett szovjet csapat egy kezdeti fiaskó után – 1952-ben vereség a helsinki olimpián a nagy szocialista vetélytárs, Tito csapatától – számos, kiemelkedő eredményt ért el a futball tornákon”
Az első, meglepetést okozó eredményt a melbourne-i olimpiai aranyuk jelentette. Ezt követte az 1960-ban első alkalommal kiírt Nemzetek Európa Kupája (EK, az Európa Bajnokság korabeli elnevezése) megnyerése. Az EK következő kiírásban a francoista Spanyolország mögött második lett a szovjet csapat. Érdekesség, hogy négy évvel korábban, a két ország selejtező mérkőzése elmaradt, mivel Franco egyszerűen nem engedte szovjet földön pályára lépni a játékosait. Így a szbornaja játék nélkül jutott a franciaországi négyes döntőbe.
Fotó:EUROPRESS/Sputnik
Az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságról szintén ezüstéremmel távoztak. Ellenben a világbajnokságokon az 1966-os negyedik hely inkább kicsúszott eredmény volt. Ennek az aranygenerációnak – élén olyan nevekkel, mint Valentyin Ivanov és Eduard Sztreclov – az abszolút sztárja a kapus Lev Jasin volt. Ő eddig az egyetlen, aki ezen a poszton kiérdemelte az Aranylabdát.
„A Szovjetunió utolsó nagy generációja a ’80-as években mutatta meg magát világversenyeken”
Ez már egy szétesőben lévő államalakulat válogatottja volt, nagyrészt az akkor domináns Dinamo Kijev játékosaira – köztük egy újabb aranylabdás, Oleg Blohinra – alapozva. Ez a kompánia 1988-ban, összehozott még egy olimpiai aranyat a szöuli, és egy Európa-bajnoki ezüstöt az NSZK-beli döntőkben. Ezután megkezdődött az állam és vele együtt a futball hosszú agóniája.
Vadkeleti rablóprivatizáció, és összeomlás
Ennek a sikeres korszaknak a Szovjetunió összeomlása vetett véget. A ’90-es évek gazdasági- és tőkeviszonyai (államcsőd közeli helyzet, az óriási mértékű privatizáció) lebontották a sportfinanszírozás addigi rendszerét. Az állami szervek, a nagy állami társaságok és a szakszervezetek – amelyek addig a klubok mecénásai voltak – visszavonultak a sportéletből, ezzel gyakorlatilag lenullázták a klubok bevételeit.
„A rendszerváltás után a posztszovjet térség a futball terén nemhogy nem tudott integrálódni a Nyugathoz, hanem soha nem látott mértékben leszakadt”
A létbizonytalanság miatt egyre kevesebb néző volt kíváncsi az egyre alacsonyabb színvonalú mérkőzésekre. Ráadásul a széteső országban felütötte a fejét az idegengyűlölet és a felszított nacionalizmus, ami a szurkolói ultrák csoportjai között termékeny táptalajra hullott. Érthetően nem vonzotta sem a szponzorokat, sem az akkor megjelenő magán televíziós csatornákat a gyenge színvonal, és az egyre jobban megnyilvánuló szurkolói erőszak.
Eközben nyugat-európai klubcsapatok épp az ellenkező utat járták be. A ’90-es évek elejére a szurkolói huliganizmust vagy teljesen visszaszorították (Németország, Hollandia), vagy legalábbis a pályák környékéről sikerült eltüntetni (Anglia). A szponzoráció, a marketing tevékenységek felfutása, a televíziós jogdíjak megugrása révén a sportág hihetetlenül profitáló üzletté vált, ami hozzájárult a klubok professzionálisabb működéséhez. A legnagyobbak (úgymint a Manchester United, a Real Madrid és a Bayern München) azóta ugyanúgy működnek, mint egy multinacionális nagyvállalt.
„Az 1995-ben megszületett úgynevezett Bosman-szabály bevezetésének köszönhetően az elszállt játékos fizetések és szerződtetési árak generálta versenyt az akkori legyengült helyzetükben a volt keleti blokk klubjai elbukták”
A legjobb játékosaik nyugati csapatokhoz távoztak, akkor úgy tűnt, hogy a régió csapatainak ez a perifériás szerepe (ti. olcsó játékosokkal látta el a nyugati piacot) még sokáig megmarad.
Némileg ellentmondva e trendnek, az ukrán Dinamo Kijev a ‘97 és ‘99 közötti Bajnokok Ligája évadokban kiemelkedő eredményeket ért el. Az Andrij Sevcsenko és a jelenlegi ferencvárosi edző Szerhij Rebrov fémjelezte csapat például a Barcelonát is oktatta.
„Ekkor már látszott, hogy a nagyobb saját tőkével, és a szélesebb felvevő piaccal rendelkező országok, úgymint Oroszország, Ukrajna és Lengyelország, képesek lehetnek megállni a helyüket a nemzetközi futball piacon”
Szemben a kisebb tőkeerővel, és alacsonyabb lakosságszámmal rendelkező Romániával, Szlovákiával, Magyarországgal, és kisebb részben, de Csehországgal. Már akkor is jelentős pénzforrást jelentett a bejutás az 1992-ben, az UEFA által megalapított Bajnok Ligája csoport küzdelmeibe. A sikeres, szocialista korszakból örökölt utánpótlás bázissal rendelkező ukrán Dinamo Kijev, a cseh Sparta és Slavia Praha és az orosz Szpartak Moszkva többször meg is ugrotta ezt feladatot. De végül ők is kénytelenek voltak megszabadulni a tehetségeiktől, így nem tudták állandósítani a helyüket az aranytojást tojó Bajnokok Ligája küzdelmeiben.
Források:
https://www.dw.com/en/gazprom-to-pump-millions-into-schalke/a-2199406
https://moszkvater.com/letartoztattak-a-monaco-orosz-tulajdonosat/
Ackermann Sándor Putyin játéka – Oroszország és a futball – Helikon kiadó (2018)
https://youtu.be/jNa7htFDvo0
